Nem látok

16. fejezet

Daisy

Kínos csend van a nappaliban. Mark meg sem mukkan, csak a kezét bámulja, ahogy a két hüvelykujjával játszik.

– Mark! – szólok rá határozottan.

– Igen, ne haragudj! – kerüli a tekintetem, de hirtelen mosolyra húzza a száját, úgy néz fel rám. – Nincs semmi gond, ne aggódj! – A kezét a vállamra helyezi. Meglepetten nézek a szemébe.

– Rendben van. Hiszek neked – felelem mosolyogva. Nem tudom, miért ingott meg ennyire, de nekem valami bűzlik itt.

Marknak csörögni kezd a telefonja. Rémülten kapja ki a zsebéből, majd idétlenül hadonászik a levegőben, mintha nem tudná, mit akar. Hirtelen felpattanva kimegy a teraszra. Csak azt látom, hogy folyamatosan járkál jobbra-balra, mintha ideges lenne. Ki hívta, hogy ilyen állapotba került?

Kinyomja a hívást, majd bevágja a zsebébe a telefont. Nagyot sóhajtva idegesen turkál a hajában, aztán műmosolyt erőltet magára, amikor belép a lakásba. Szerintem, azt hiszi, hogy én nem láttam. Mindenesetre egyelőre nem kérdezek rá.

– Anyu volt az – mondja lehuppanva mellém a kanapéra. – Kérte, hogy menjek haza, mert kész a kaja.

– Értem. Veled mehetek? – kérdezem pofátlanul. Most biztosan nyomulósnak tart, de miatta akartam látni, így szerintem normális, hogy sok időt szeretnék vele tölteni, hogy láthassam. Bizakodva nézek a szemébe, de örömnek jelét se látom.

– Az a helyzet – kezdi tarkóját masszírozva –, hogy most nem alkalmas. – Felhúzott szemöldökkel nézek rá, egyszerűen nem értem, miért akar ennyire lerázni.

– Miért nem? – faggatom, mert kíváncsi vagyok, mi az a dolog, ami miatt annyira nem alkalmas. Ha hihetően mondja, akkor elhiszem, ám ha kamuzik...

Zavartan kapkodja a tekintetét össze-vissza, közben sebesen pislog. Na, most buktatta le magát. Kifogást keres, hogy miért ne menjek át hozzájuk.

– Nem fontos – szólalok meg, mire megkönnyebbülten sóhajt fel. – Menj csak! – közel hajolva nyomok egy csókot a szájára, aminek hatására elvörösödik.

Elköszönünk, majd elhagyja a lakást. Mennyi is az idő? Mindjárt itt a tanárom, akit el is felejtettem. S épp, ahogy erre gondolok, valaki csenget. Nagy léptekben haladok az ajtó felé, hogy megnézzem, ki az. A túloldalon egy kicsit elhízott férfi áll. Rövid, sötétbarna haja van. Kicsit komor a tekintete. Ő lenne a magántanárom?

– Khm... – köszörüli a torkát. – Jó napot, George Mendez vagyok.

– Szép napot! – felelem egykedvűen. Az előbbi beszélgetés Markkal eléggé megadta a mai hangulatomat, de ki tudja, ez még változhat. – Kerüljön beljebb – állok hátrébb, helyet engedve neki. Pislogva néz rám, majd elsétál mellettem. Megvárja, míg becsukom az ajtót.

Emma trappolva baktat le a lépcsőn. Gondolom, ő is meghallotta a csengőt. Vigyorogva pattan ide mellém és köszönti a férfit.

– Üdvözlöm! – nyújtja a kezét, hogy kezet fogjanak. – Nagyon hálásak vagyunk, hogy már ma át tudott jönni – hálálkodik Mendez úrnak.

– Nem probléma, ráértem – feleli halvány mosolyt húzva az arcára. – Egyébként jól vélem felfedezni, hogy Daisy lát engem? – kérdezi meghökkenve.

– Jól, igen – válaszolja lelkesen Emma.

– Elmesélek neki mindent. – A nővérem rám néz, bólint, azután magunkra hagy. – A konyhában üljünk le.

A férfi bólint, majd átsétálunk oda. Helyet foglal a folyosónak háttal lévő széken, utána lerakja a táskáját a mellette lévő székre. Én vele szemben ülök le, hogy jól lássuk egymást.