Nem látok

24. fejezet

Daisy

Lassan simítja végig a tenyerét a hátamon, ami ismeretlen bizsergéssel járja át testem. Eltolom magamtól, és felülök a napágy szélére. Kérdőn fogja meg a karomat.

– Mi a baj? – Olyan kisfiúsan néz, mint akitől elvették az édességét, és visszakéri.

– Szerintem ez még korai – motyogom zavartan. – Holnap érettségizem, aludnom kell. Sajnálom. – Azzal felállok és várom, hogy ő is így tegyen.

– Igazad van, ráérünk – mosolyog.

Sikeresen feltápászkodik, ad egy csókot a homlokomra, elköszönünk, azután megvárom, míg átmászik a kerítésen.

Kétszer arcon paskolom magam. Mit művelek? Ez... ez... még korai! Nagy léptekben indulok meg a nappaliba. Mikor elhúzom az ajtót, anyut látom meg a túloldalon. Lefagyok, szinte meghűl bennem a vér. Szégyellem magam, mert félek, hogy látta az imént történteket.

– Kislányom, te meg mit csinálsz kint ilyenkor? – kér számon karba tett kézzel. Felhúzza a jobb szemöldökét, és újra szóra nyitja a száját. – Látom, Mark nem nagyon akart elengedni. – Lebuktam! Mintha egy tőrt szúrtak volna át a mellkasomon. Ekkora égést!

– Mark látni akart egy kicsit – magyarázom lehajtott fejjel.

– Szerintem nem csak látni – vág egyből mérgesen a szavamba. – Lányom, én bízok benned, de legalább várd meg, míg tizennyolc éves leszel.

– Anyu! – Kínosan masszírozom a halántékom. – Ezt ne... Nagyon kellemetlen ez a szituáció.

– Kellemetlen vagy sem, tudnod kell a véleményem. Apátok is biztosan ugyanezen az állásponton van! – nyomatékosítja bennem a dolgokat.

– Oké! Felfogtam! – bólogatok sebesen, hogy hanyagoljuk a témát.

Arrébb áll, így felszaladhatok az emeletre. Becsukom a szobám ajtaját, és felmászok az ágyra. Próbálok aludni, de az előbb történtek miatt nehezen megy. Meddig ment volna el, ha nem állítom meg?

***

Péntek reggel hat órakor kelek fel az ébresztőmre. Kómásan túrok a hajamba, ami teljesen az arcomba lóg. Veszek egy mély levegőt, majd elrugaszkodom az ágyról és lajhár módjára átmegyek a fürdőmbe. Rátámaszkodom a mosdókagylóra, a fejem a tükör felé emelem. Te jó ég! A hajam száz felé áll, az arcom meg... Gyorsan megnyitom a csapot és megmosom az arcomat langyos vízzel. Mindjárt jobban érzem magam, valamint a képem is elviselhetőbben néz ki. Sebesen megfésülöm a hajam, majd szépen befonom oldalra. Miután lezuhanyzom, köntösben állva rendbe tesz magam. Felteszek egy kevés púdert, a szemem pedig egészen vékonyan kihúzom ceruzával, hogy szinte nem is látszik, csak ha közelről nézi az ember. Nem szeretnék hivalkodóan kinézni.

Fél hétkor szaladok le reggelizni, ami pontosabban vajas pirítósból és tejből áll. Elmosogatok magam után, aztán felszaladok az emeletre. Az ágyon heverő telefonomon villog az értesítésjelző. Kérdőn emelem a szemöldököm. Lehajolok érte, feloldom a kijelzőt. Matthew száma az.

Visszahívom gyorsan, mert nincs sok időm.

– Jó reggelt! – köszönt a túloldalról lelkesen.

– Neked is Matt – mondom mosolyogva. – Mi a helyzet? – érdeklődöm.

– Elsőként szeretnék sok sikert kívánni az érettségihez, bár lehet a suliban találkozunk majd... – kuncogja el magát a mondat végén. – Másodszor, szeretnélek meghívni a nővérem születésnapi bulijára. Holnap este lesz. – A hangja reménnyel teli, lelkesen várja a válaszomat. Örülök, hogy végül is kibékültek. Rosszul éreztem magam, hogy miattam nem beszéltek.