Way home...

Életveszély

Vajon milyen érzés a halál? Talán olyan mint mikor még meg sem születtünk? Az emberek többsége úgy képzeli el a halálát hogy csendes és fájdalom mentes lesz. Valaki egy autó, busz, vonat által. Valaki pedig a saját ügyetlenségéből hal meg. De a szerencsésebbek álmukban, érzelem mentesen halnak meg. Elaludnak, aztán sosem kelnek fel. Mindig azt hittem én is egy leszek közülük hogy majd elalszom, aztán sosem kelek fel. Nem gondoltam volna hogy így ér véget az életem. Hogy megannyi érzést, boldogságot, fájdalmat, düht nem mondhattam el a nekik szánt embereknek. Hogy soha többé nem láthatom azon emberek arcát akik minden reggel mosollyal aranyozták be a napom. Hogy már soha többé nem érezhetem ölelésüket, kedves szavaikat.
ÉN MÉG NEM HALLHATOK MEG!

A szemem lecsukódott és már csak egy hangot hallottam tőlem távolabb.

-ÁÁÁÁ!!!

Jungkook szemszöge:

Miért csinálja ezt velem?
Miért ment ki a több tíz Army-hoz mikor ilyenkor az a fő hogy együtt maradjunk.
És ha valami baja lesz?!  Azt az életben nem bocsájtotanám még senkinek se főképp nem magamnak.

Hirtelen valami átfutott az egész testemen és azt éreztem hogy gyorsabban kell futnom mint ahogy azt eddig tettem.

Két háztömbbel arrébb megláttam azt a csapatot amitől Sung próbált megvédeni.

-Ezeket meg azért hogy biztosan ne legyen oppától gyereked!
Gyertek menjünk lányok!

Gyorsan elbújtam az egyik oszlop mögé és kívártam míg elmennek.

-Hé, azért ez nem volt egy kicsikét durva? Nem ezt terveztük el.
-Ez? Egyáltalán nem! Még meg is kegyelmeztem annak a szajhának!
-Ennyi erővel a torkát is el vághatta volna igaz? Haha!
-Most majd megtanulja hogy az oppámhoz egy lány sem érhet!

Hogy mi? Miután elmentek egyből befutottam a helységbe.

Ne! Ne! NEEE!!!  Ez nem lehet igaz!
ÁÁÁÁ!!!

Oda futottam és ott feküdt hulla sápadtan, eszméletlenül. Minden csurom vér volt! Az arca merő seb! Kék, zöld, lila foltok, duzzanatok, vágások mindenütt.

Térdre rogytam a látványtól. Megemeltem testét és az ölembe fektettem.

NEM! NEM! TE NEM HALHATSZ MEG! MÉG NINCS ITT AZ IDŐ!!

Elő kotortam zsebemből a telefonom miközben vagy ezerrel remegett a kezem és próbáltam tárcsázni a mentőket.

-Háló itt a szöuli mentő szolgálat! -szolt bele egy női hang.
-Ö..ömm..A-a barátnőm m-megsérűlt, v-valakik megpróbálták m-megölni. -dadogtam és sírtam.
-Rendben, pontosabban el tudja magyarázni mi történt a lánnyal, milyen sebei vannak.
-Hulla sápadt és eszméletlen! Az arca több hejről is vérzik és vágások, foltok, duzzanatok borítják be az egész felületet! -szipogtam.

Mikor a kezem leért a hasához meleg nedves folyadékot éreztem onnan is. Felhúztam ingét és amit láttam az el borzasztott. Az egész alhasa tele volt mélyebbnél mélyebb szúrásokkal és szintén színes foltokkal.

-ATYA ÚRISTEN!! -sírtam el magam jobban.
-Uram kérem nyugodjon meg! Mi történt? Észrevett még valamit? -mintha ez a nő a gondolataiban olvasott volna.
-Az egész alhasa tele van szúrásokkal, foltokkal és nagyon vérzik!
-Renben, rendben! Máris ki küldünk egy csapatot akik majd a sürgősségire szállítják a hölgyet!
Megtudja mondani hol tartózkodnak most?!
-N-nem! Gőzöm sincs!
-Akkor bemerjük a telefonját, 5 perc és ott lesz a mentő szolgálat! Viszlát!