Mennyei pokol

¤· XII. karc: Kiss ·¤

- Angyalom, azt hiszem sok dolog van, amire nem fogsz tőlem választ kapni. Ez is e hatáskörbe tartozik.- mondta fondorlatosan.- De nem történt velem meg veled se semmi csak már nagyon fáradt vagy és beképzelted ezt a mesét. Mint ahogy az igazgató is mondta minden úgy csillogott, mint a gyémánt. Agyadra ment a sok takarítás úgy látom. Lehet nem is haza kellene vinnelek, hanem... hozzám, mert aggódok a mentális állapotod miatt. Mit szólsz hozzá Angyalom? Ezt igazából csak udvariasságból kérdeztem meg, mert a te véleményed igazából nem is számít annyira. Úgyis az lesz, amit én akarok, és ez ellen nem tudsz mit tenni egyáltalán.

Még mielőtt bármit mondhattam volna azokra a mondataira, amiket nekem fűzött, erőszakosan elkezdett húzni maga után, mint valami pórázon lévő kiskutyát. Annyi erőm se volt, hogy ellenkezzek, mert még a sokkhatás alatt álltam amiatt, hogy nem tudom, ami az előbb megtörtént az a véletlen, vagy a valóság műve. Az, hogy hazudott nekem egyfajta jel, hogy az ilyen emberben nem szabad megbízni még akkor se, ha az illető kétszer is megmentette az életemet. Hálás voltam neki, de ez csak múlt időben használom már. Amit most érzek az csalódottság és düh.

Folyosóról folyosóra húzott maga után, mire kiértünk a suliból. Próbáltam ráncigálni magam, hogy sikerüljön valahogyan egérutat nyernem, de ez teljeséggel lehetetlen válalkozásnak tűnt amilyen eszelősen nézett ki a jelen esetben.

- Rowen, engedj el! Ez màr rohadtul kimerítette a viccesség határát.- szólok rá elég erőteljesen, de válasz nem jön csak egy nevetés, amit nem tudok hova rakni az igazat megvallva.

- Talán kimerítettem volna?- kérdezi gyermeki ártatlansággal a hangjában.

- Eleve nem is volt vicces, amiket eddig csináltál. Hagyjuk inkább békén egymást a hátralévő időben, mert értelmetlen az egész. Nem is bírjuk egymást akkor meg nem kell így viselkedned.

- Persze, ezt csak te gondolod így, de mi van, ha valaki másképp viszonyul hozzád? Azt semmibe fogod venni, vagy mi?- állt meg hirtelen, és a mellkasának csapódtam hirtelen. A zavar az arcomat azonnal ellepte, és csak arra tudtam gondolni milyen közel is vagyok hozzá akaratom ellenére.

- Nem tudom mire célzol a "más" szó alatt...- próbáltam értelmes mondatokat kinyögni, de éreztem, hogy élvezi a helyzetet, amit ő generált.

- Sok mindenre asszociálhatok, de inkább arra vagyok kíváncsi, hogy te mit értesz alatta. Azt hiszem jó sok minden zajhat le a fejedben... Biztos azon gondolkozol tudatalattin, hogy miért kérdezem ez tőled, mikor ennek semmi előzményét nem adtam neked. Vagy... hogy erre a kérdésre hogyan kéne válaszolnod, mert azelőtt nem volt olyasmi helyzet, mint a mostani. Vagy...- itt szélesen elmosolyodott és várta a reakciómat, de én mint valami sült hal bámultam rá, aki azt se tudja hol van.- Mi is a valódi érzésed irántam? Gyűlőlet vagy esetleg más.

- Más...- ismételtem a szót megbabonázva.

- Pontosan. És én pont erre vagyok épp kíváncsi. Szóval, újra kérdezem, de igazából átfogalmazom az egészet. Egyszerű lesz a kérdés, így nem kell nagyon gondolkodnod. Csak azt mond, ami először eszedbe jut. Rendben?- ejtett rabul a pillantásával, amiről nem tudtam levenni a szemem.

- Igen.- válaszolom engedelmesen.

- Természetes, hogy engedelmeskedsz nekem. - engedi el a kezemet, de a köztünk lévő távolság megmarad. Az a furcsa, hogy én nem is akarok elmenni onnan, pontosabban a közeléből. Pár perccel ezelőtt pedig azon voltam, hogy eltudjam kerülni mindenáron. Mintha ellennénk varàzsolva, helyesbítve csak én, és azt se tudom, hogy a testem miképp reagál. Ebben az esetben szót fogadok Rowen-nek, mint egy kutya, aki várja a jó tettéért a jutalomfalatot.-Mit érzel, mikor csak így vagyunk együtt?