Mennyei pokol

°¤ XVII.karc: I love you, I hate you... ¤°

Vannak dolgok, melyeken nagyon nehéz változtatni, mert a következménye kockázatos. Senki sem mer olyan dologba belevágni, amelynek rizikó faktora magas. Gyáván eltudunk menekülni és keressük a megoldásokat, de valójában ez nem az. Ilyenkor elhitetjük magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Rendben van, de mégis meddig? Ez kérdés folyton felvetődhet az agyban, ha felgyülemlik az a rengeteg stressz, amiktől nem lehet egykönnyen megszabadulni. Kétségbeesésünkben nem is tudunk mit tegyünk  és rengeteg olyan döntésbe loholjuk bele magunkat, mely életre megbélyegez minket. A válasz tehát adatott már a legeslegeleje óta: Jobb, mindennek az elejét venni, mintsem hetekig sanyargatni magunkat. Válasszuk a nehezebb, de annál több lehetőséget adó esélyünket, mintsem gyengeségből dobjuk el azt.  Az elején persze minden nehéz, de egy idő után megszokható, ha erősek vagyunk. Ez az erősség pedig mindenkiben megadatott.

Azt hiszem nincsen fájdalmasabb dolog az életben, mint a menstruáció avagy a terhesség. Mindkettő egy- egy halálközeli élménnyel ér fel sokszor. Azonban, jelenleg úgy érzem, hogy a szárnybontás ezekkel vetekszik, bár, a szüléshez még nem volt tapasztalatom, de biztosra vettem, hogy elér ahhoz a fájdalom faktorhoz. Nem vagyok egy nyafogós lány, aki minden egyes kisebb fájdalom miatt sír és az anyja szoknyája alá bújik, de ezt nem bírtam. Sajnos azonban muszáj volt megtennem, mert így nem juthattam fel a Mennyországba, ha nem bizonyítom angyali mivoltomat. Ez segített abban, hogy ne adjam fel idő előtt az egészet, illetve Nagyi is, aki kitartott mellettem, hogy tartsa bennem lelket. Mindannyian jól tudtuk, hogy aki nem kisebb korában bont szárnyat, annak nagyon is fájdalmas lesz, ha felnőttkorban teszi azt meg. Ezért szidta magát Nagyi ma annyiszor, hogy miért nem mondták el nekem előbb ezt az egészet Anyuval, de hát ez a múlt, amelyen nem igazán lehetett változtatni bármennyire is éreztük ezt helyesnek. Utólag tényleg mindenki okosabb, de a hibáiból tanul az ember, ahogy mondani szokás. Itt is ezt történt, csak fájdalmasan tanultam meg, hogy milyen angyalnak lenni. Eddig nem igazán tetszett ez, hisz, csak fájdalomban volt részem, de megnyugtattak, hogyha túlesek a nehezén, akkor semmi baj nem fog történni utána velem, ami rossz. Ezt nehezen is tudtam elhinni, hiszen, a Pokol ura, Lucifer, vérdíjat tűzött ki a fejemre, hogy juttassanak el Pokolra, ahol az ördögi tervének a része lehetek. Ennél gondolom rosszabb már úgy sem lehet, bár, a világunk kifürkészhetetlen, így bármi lehetséges.
Egy teljes hétig jártunk ki Nagyival az erdőn túli tisztásra gyakorolni, de valahogyan sohasem akart nekem sikerülni ez az egész. Rohadtul fájt minden porcikám, mikor próbálkoztam vele, főleg a hátam és a gerincem, ami érthető, hisz, a lapockám környékén helyezkedett el az egy pár szárnyam. Voltak persze sikereim, de azok nem tartották tovább, hisz, a súly akkora volt, hogy nem bírtam elviselni először, illetve rengeteg vért vesztettem, így többször is az ájulás kerülgetett. Abba is hagytuk azon nyomban, de nem értették, hogy számomra miért ennyire nehéz, mikor két nap elég valakinek, aki velem egykorú. Ulriel azzal magyarázta ezt a jelenséget, hogy a Tisztaszárnyúságom, mint leszármazottság később bontakozott, így minden nehezebben megy számomra. Tudtam, hogy ez közre fog valamiben játszani, de azt nem hittem volna ennyire vissza fog rántani. Mindenki azt hiszi, ha különleges képességhez jut az mekkora áldás és könnyebbséget hoz az életében, de a valóság ennél sokkalta rosszabb, vagyis, csak az én esetemben. Éjjeleket vírasztottam át, hogy próbálgassam a képességeim, de mind hiába. Utáltam magamat, hogy ennyire magatehetetlen vagyok. Úgy mentem minden egyes nap iskolába, hogy a táskám tele volt fájdalomcsillapítókkal és az egész felső testem be volt kötve. A testnevelés órákról persze azonnal felmentést kaptam, de persze az nem sokat segített számomra. Ez ment egy hétig végig. Aztán valami csoda folytán a fájdalmak kezdtek megszokhatóvá válni, már ha lehet ilyet mondani. Lassacskán beletörődtem abba, hogy soha sem fog sikerülni az átalakulásom. Ezt hittem, de a dolgok rendszerint kiszámíthatatlanok akárcsak egy meleg nyári napon a zivatar.