Mennyei pokol

¤· III. karc: Rowen McCunelly ·¤

A tehetetlenség a legdühítőbb dolog a világon, mert mindig lesz valami vagy valaki amiért, akiért nem tudsz tenni semmit  a hatásköröd  korlátai miatt. Ilyenkor nem törődsz bele a  kudarcba, mert nem ezt láttad  főleg tanították a családban, iskolában, így minden követ megmozgatsz, hogy elfeledhesd mindazt, ami csak a kudarc szelét visszahozza.
Az ilyen embereket nevezik hétköznapi hősöknek, akik mindent feláldoznak azért, hogy mentsék azt , amiben hisznek, míg mások  ezért elítélik. De van mindenki életében  egy olyan pont, amin sajnos nem lehet segíteni akármennyire akarjuk, mert nem, és ezt muszáj elfogadnunk akármennyire is fáj, mert míg valamit megtanulni kevesebb idő, úgy a felejtés annàl hosszadalmasabb műveletet vesz igénybe, míg megtanul az ember élni vele egy egész élet során...

~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~                          ¤¤¤¤¤
~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~

Életemben először aludtam ki magam Anyu halála óta, és életemben először álmodtam valami olyan valóságosat, ami szép volt de egyben rossz is. A lényege az álmomnak, hogy van egy srác, akit egyáltalán nem látok kicsoda, mert egyrészt háttal van nekem, másrészt meg nem is vesz észre, pedig eléggé hallható,hogy ott vagyok, mert , pedig olyan érzést kelt bennem, hogy ismerem, de mégsem.

"Az erdőben vagyunk, és köztünk egy kis távolság van, amit én török meg a késztetés miatt. Ahogy egyre haladok hozzá közelebb ismerős vonásokat tapasztalok rajta, amiktől még kíváncsibb leszek ki ez a titokzatos srác, aki csakúgy megjelent az álmomban, mint valami kísértet, aki jelentőséggel látogat meg, hogy felnyissa a szememet valami titokról. Lassan odaérek a vörös hajú, magas, piros- kockás inget és farmert viselő sráchoz, aki hirtelen megfogja a csuklómat, és magához ránt. A hirtelen cselekedettől kiszalad a tüdőmből a levegő, és kidülledt szemekkel bámulok rá, míg ő egy csábos mosolyt küld felém, amitől mégjobban eláll a lélegzetem. Sokkhatás sokkhatást ért, mikor a szemével kerültem látótávolságba, mert gyönyörű sárgaszempár vizslatta az arcomat. Valahogy elkapott vele kapcsolatban egy bizsergető elmondhatatlan érzés, amit nem tudtam hova beazonosítani, mert olyan gyorsan jött elő, mint ment is el.
Nem mondott semmit, de a szeméből sütött, hogy mindent tud, és én ettől megnyugodtam valamilyen okból kifolyólag. Csak néztem rá és nem mondtam semmit se, de a szemével üzent, hogy mi a helyzet köztünk.
Az egyik pillanatban megragadott, és közel vont magához. Centiméterek választották el at arcainkat, amit ő kezdett eloszlatni köztünk, de ekkor nagy robajjal megjelenik maga a Sátán.

- Ejnye, ejnye, ejnye!- mutogat az ujjával rosszallóan felénk.- Nem azzal bíztalak meg, hogy szerelmes legyél belé, hanem, hogy öld meg az angyalt. De nézzenek oda milyen szép kis párt alkottok. Kár, hogy ennek a csodaszép szerelemnek véget kell vessek... - a világ egyik pillanatról a másikba átalakul a Pokollá, ahol mindent a kénköves füst és láva vesz körül, de az  a fura, hogy a srác még mindig magánál tart, és nem enged el, és én bízok benne, hogy nem fog történni semmi se az égvilágon.

- Ne feledd! Bármi történjen is én mindig ott leszek veled, mert te hozzám tartozol. Ezt vésd az eszedbe, Aves. Senki máshoz nem tartozol csakis hozzám, mert rajtad van a jel.

Itt ért véget az álom, ami annyira valóságosnak hatott, hogy elhittem, amit mondott nekem a srác. Fájt, hogy nem a valóságban történt meg, és nem tudtam neki feltenni azokat a kérdéseket, amik megfogalmazódtak bennem. Csak azért zaklatott fel ez az egész, mert eddig sose tapasztaltam ilyet, de jobban járok hogyha elfelejtem mindazt, amin később törném a fejemet.

Nagy nehezen kikászálódtama az ágyból, és készülödni kezdtem. A kedvenc farmeromat és bordó, háromnegyedujjú, csipkés blúzómat felhúztam az elmaradhatatlan bokacsizmámmal a sminkem mellett. A hajammal nem tettem semmi különöset, mert alapjáraton göndörös- hullámos.
Mikor a sálamat akartam épp felhúzni akkor éreztem meg a nyakamban lévő hideg nyakláncot, ami azonnal eszembejutatta a tegnap estét. Hirtelen boldogság vett erőt rajtam, amitől mosolyogva indultam az étkező irányába, ahol Apu épp csomagolta be számomra az aznapi uzsonnámat az iskolába, ami majdnem minden esetben valamelyik osztálytársamnál landolt, mert akkora adagot szokott rakni nekem. Ahogy elnézem ez ma se fog megváltozni.