Mennyei pokol

°•XIX. karc: Apocalypse•°

Mikor az ember azt hiszi, hogy nem lehet nagyobb szarban, akkor az élet olyan pofonokat tud elénk állítani, ami az ellenkezőjét tudja bizonyítani. Vannak olyan helyzetek, amikor a legszívesebben a szobádban a paplan alá gubóznál, hogy minden baj egy szempillantás alatt kámforrá váljon, de az az igazság, hogy az esetek döntő többségében ilyesmire nincsen lehetőség. 

Most sem volt másképp.

Rettenetesen rosszul éreztem magamat azért, hogy valaki, akit régóta ismertem arról kiderül, hogy nem is az, aki valójában.  Valójában nem is biztos, hogy ez a valódi neve... Vajon ez az igazi alakja vagy ez is csak egy illúzió, amivel próbál minket megtéveszteni? Ahogy néztem azt a szőke srácot, akinek a szeme olyan gonoszul vigyorgott, mintha ő maga lett volna Lucifernek a fia, a szívem ezer darabokra tört. Én teljes mértékben megbíztam benne és közel engedtem a családomhoz, barátaimhoz. Hogy juthattunk el idáig?

- Ezt te sem gondoltad komolyan, Bukott. Attól, hogy megszerzed a szárnyait, az még nem jogosít fel arra, hogy visszamehess a Mennyekbe. Ez nem így megy.- állt elém Ulriel a vérző karjával.- Gyilkosságot követtél el. A lehető legszentségtelenebb tettet, amit angyal valaha tehet. Nincs megbocsátás vagy kegyelet. Ehhez már teljesen túl késő!

- Nem is akarok visszamenni oda.- mosolyodott el gonoszul.- A saját klánomat fogom megalapítani, mert akármennyire is azt hiszed, hogy nincsenek olyan Bukottak, akik nem emlékeznek a múltukra, vannak. Én vagyok az élő példája. 

- Nem is tudom már hogyan kerülhettél be közénk, mikor mennyi, de mennyi gonosz gondolat vesz téged körül. - nézett rá Ulriel a fájdalmai közepette.- De nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen az Utolsónak. -szedte össze a maradék erejét is és harcra hívta Tristant, aki egy kaján vigyorral a száján konstatálta mennyire buta és meggondolatlan a fő Arkangyal. 

Az események  nagyon gyorsan történtek. Olyannyira, hogy én nem is tudtam felfogni ép ésszel. A kardok és fények ezerfelé cikázott a két egymással versengő között. Élet-halál tusát vívtak. Azt hittük, hogy mi teljesen ki fogunk maradni az egészből, de Tristan, ahogy azt már tudtam is az iskolából, vagyis nem tudom, hogy ez-e a valódi neve, mert hiszem, hogy ellopta annak a fiúnak a teljes személyiségazonosságát, előrébb tervezett, mint azt mutatta volna bárkinek is. Miközben Ulriellel viaskodott, ugyanabban a pillanatban csettintett egyet és az erdő sötét részéről előbukkantak igazi élőhallottak pont olyanokat, akiket az Apokalipszis című filmben vagy éppen a Kaptárban látni. Azonban annyi volt a különbség közöttük, hogy nekik friss sebhelyek látszottak rajtuk, mint, akik nem igazán a föld alól jöttek volna elő. 

- Szentségtelenség.- kapott Nagyi a szája elé. - Ezt mégis hogyan?

- Ezek.... nem is olyanok, mint akik rothadnának.- jelentette ki apu. Hátráltunk mind a hárman, bár, láttam apun, hogy már nagyon ki van szegény és percek kérdése mikor fogja beadni a kulcsot a rengeteg történés láttán.- Jó... visszavonom. Az-az egy nagyon is úgy néz ki.- mutatott egy középkorú férfira, akinek a testét egy vasrúd szúrta át és miközben ment a vér folyamatosan követte az útját. Minden bizonnyal halott...

- Mert ők... nemrég haltak csak meg. Nézd meg a szemüket. Teljesen koromfekete. Az ördög műve az egész. Fogalmam sincs hogyan sikerült átlépnie a  Kapun, de innentől kezdve nemcsak egy bukottangyal miatt kell aggódnunk, hanem  maga  Lucifer miatt is.

- Most mit tegyünk?- kérdeztem Nagyit, de tudtam, hogy amennyire én nem tudok választ adni a saját kérdésemre, úgy más sem. 

- Itt már az én tudásom is nagyon kevés, Avery. 

- Ha odaadnátok, akkor mindennek vége lenne.

- Ne beszélj badarságokat!- rivallt rám Apu, aki próbálta megőrizni a hidegvérét nem sok sikerrel. - A vak is látja, hogy itt az emberiségnek az elpusztítása a cél. Azzal, hogy eleget teszünk az ellenségnek, az nem garancia arra, hogy mindenki épségbe fog kerülni. Nem lehetsz ennyire buta, Avery!