Mennyei pokol

°¤XXV. karc: Break up¤°

Egész nap csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire igazak Rowennek a szavai. Úgy éreztem, hogy a szavai eléggé figyelmeztető jellegűek voltak, amiktől nem kissé éreztem magamat rosszul. Féltem, hogy valami olyasmit fog tenni, ami hülyeség, de csak azért, hogy én beismerjem a hülye érzéseimet, amiknek gátat szabtam. Valami olyasmi ellen kellett tennem, amit nem tudtam, hogy mikor következik be. A tudat, hogy én miattam hal meg valaki, lelkiismeretfurdalást eredményezett nekem és a nap további részében csak mereven tudtam bámulni a papírlapomat és a rajzfüzetemet. Nem tudtam elhinni, hogy akit idáig egész végig lerajzoltam az nem volt más, mint Rowen. Ostoroztam is magamat kellően, hogy miért nem tudok odafigyelni normálisan, mikor minden tény ott lebegett a szemem előtt. Az a rengeteg figyelmeztetés és fenyegetés nem volt más, mint az ő megnyilvánulásai, amikkel üzenetet küldött nekem, de én olyan balga voltam, hogy egyszer sem gondoltam komolyan a szavait, mert azt hittem, hogy egy éretlen, kamasz srác, akinek csak az lebeg a szeme előtt, hogy minél jobban borsot törjön a legújabb áldozata orra alá, aki egyszer sem változott meg, mióta engem megismert. Nem tudtam hova tenni és most sem, ha ennyire véget akart vetni az életemnek anno, mikor még nem szeretett belém, akkor miért nem tette meg? Miért hagyott életben és miért nem tett el láb alól, mikor megannyi lehetősége volt rá? Ott volt a büntetésünk is. Gondolom, az is az ő tette volt, hogy leestem a csilláról, de akkor is meghallhattam volna, vagy kómába eshettem volna, ha nem ment meg, mert akárhogyan is nézem, megmentette az életemet. Mint ahogy a hullámvasútnál. Mindig azt mondta, hogy mennyire véget fog vetni az én életemnek, de a vége mindig ugyanaz volt. Túléltem az ármánykodását, de neki köszönhetően. Most pedig nem mondja nekem, hogy megöl, hanem helyette másokat fog bántani, hogy elérje a célját végre, amit én nem akarok. Már akkor nem lett volna szabad olyasmiket mondanom neki, amivel csak rontottam a helyzeten. De mi van, ha ezek a szavak voltak azok, amik a szívemnek a legbelsőbb vágyai voltak? Nem, nem , nem. Nekem nem szabad szeretnem. Én egy valakit szeretek, aki mindig ott volt mellettem. Nem tehetem meg vele, hogy most otthagyom, mert összezavarodtam egy démon miatt, akinek az a célja, hogy mindent a feje tetejére állítson. Tristan- t nem hagyhatom el, de tudom, hogyha vele mutatkozok, akkor baja eshet neki, amit nem akarok. Nem halhat meg miattam. Azt nem tudnám elviselni, hisz, ő annyira egy jótét lélek. Nem is igaz, hogy én angyal vagyok. Én csak bántok mindenkit, aki körülöttem van. Bántok és rombolok, hogy én éljek. Talán, én voltam az egyik oka annak, hogy Anyunak el kellett mennie. 

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a tanítás nem állt meg még csak egy percre sem. Azt gondoltam, hogyha odafigyelek az órákon, akkor majd eltudom terelni a gondolataimat, de egyre csak rosszabb lett. A lelkiismeretfurdalásom annyira nem hagyott nyugodni, hogy konkrétan fizikai fájdalmat éreztem a karomba, miközben írtam. Mindennek egyszer és mindenkorra véget akartam vetni, de nem tudtam, hogy hogyan tegyem ezt meg. Senki se tudott nekem segíteni, hogy felvidítsanak még a szünetekben elhangzó karácsonyi zenék sem hatottak meg, pedig a legszebb ünnepnek mindig is a karácsonyt tartottam. Persze, addig, míg Anyu nem távozott közülünk. Mostanra el sem tudom képzelni, hogy milyen lesz majd egy  hónap múlva, mikor mindenki ott lesz a családból kivéve ő. Ezek miatt is egyre depresszívnek éreztem magam és attól a tudattól, hogy Rowen a beszélgetésünk óta nem is mutatkozott szinte előttem. Olybá tűnt, mintha elnyelte volna a kámfor, ami nyugtalanított. Minden egyes hírnek a közlésénél görcsbe rándult a gyomrom, hogy még véletlenül sem legyen arról szó, hogy eltűnt valaki vagy meghalt. Ez a nap végéig simán is ment, de tudtam, hogy ezt nem hagyhatom így, hisz, most is  félelemben  kellett az egész napomat letöltenem, ami nem éppen volt kellemes, így meghoztam egy döntést, amivel remélhetőleg mindenkinek kedvezhetek. 

A szekrényembe beraktam a könyveimet és a kabátomat kezdtem el felhúzni, hisz, a megbeszélt találkámat kint beszéltem meg. A sálam felrakása után vettem egy mély levegőt és indultam a diáksereggel kifelé a gimnáziumból. Egy ideig keresgéltem azt a személyt, akit kerestem az udvaron, de egy rövid terepszemlét követően megtaláltam. Kissé idegesen lépdeltem felé. Most vagy soha, de nem éreztem, hogy tényleg készen állok erre az egészre. Szerettem volna inkább hazamenni és bekuckolni magamat a paplan alá, ahol nem érhet fájdalom, de tudtam, hogy ennek itt és most meg kell történnie, mert ha nem, akkor nem fogom semmit sem megoldani.