Mennyei pokol

°¤XXVI. karc: Heaven¤°

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, kicsim?- kérdezte tőlem Nagyi, miközben a szobámban a ruhákat pakolgatta a szekrényembe. 

Nem volt mit tennie itthon, mikor befejezte a ház körüli munkákat, így úgy döntött, hogy az én szekrényemet veszi támadásnak, hogy ne unatkozzon. Ami eddig szépen össze volt hajtogatva, azokat kivette és újra csinálta, mert elmondása szerint a szegélyek nem elég pontosak ahhoz, hogy el lehessen őket a szekrénybe rakosgatni. Ehhez a szokásához már hozzá vagyok szokva, mert mikor ideköltözött, akkor kisebb változásokon ment keresztül minden. Apu nem igazán örült annak, hogy mindenbe beleszól, ahogyan én sem, mert a saját szobámba betette a lábát, ahova eddig Anyun kívül senkit sem engedtem, ami nagy szó számomra, de idővel mindketten hozzátudtunk szokni, mert kárpótolt minket az a tudat, hogy van valaki, aki törődik velünk és csinál nekünk finomabbnál finomabb ételeket, amik nem házhoz rendelt kész, dobozos ételek, hanem rendes, szeretettel készült ételek, amelyeknek van íze. Apró változtatások, de egy olyanért cserébe, ami eddig nem volt számunkra az utóbbi fél évben.

- Nagyi, nem tudom hogyan másképp cselekedjek.- néztem rá, miközben szétterültem az ágyamon.

 Már vagy egy hete szakítottam Tristannel, aki folyamatosan hívogat és üzenetekkel bombáz engem a nap 24 órájában, ezzel is megnehezítve azt, hogy eltudjam őt felejteni valahogyan egy pár percre. Mikor először kigondoltam, hogy szakítani fogok vele, hogy megvédjem mindentől, ami rossz, és ez alatt Rowent értem, akkor sokkal könnyebbnek tűnt, de a végkifejlet annál rosszabb lett. Utáltam magamat, hogy egy  ennyire kedves fiút meg kellett bántanom, aki meg sem érdemelte ezt az egészet. Voltak helyzetek, mikor elgyengültem és szerettem volna visszamenni hozzá, hogy enyhítsek a lelkiismeretfurdalásomon, de utána minduntalan felvetült bennem Rowen és az ő figyelmeztetése, amitől ismét a valóságban találtam magamat. Úgy fogtam fel, hogy ez az én büntetésem, hogy  egy démonnak engedtem, hogy elcsábítson és most vezekelnem kell a bűneim miatt.

Nagyinak először azt tűnt fel, hogy többet vagyok itthon és nyomottabb a hangulatom a szokásosnál, ami nem a gimi miatt volt, hanem más miatt. Először nem akartam neki elmondani, hogy mi történt, mert akkor arra is fény derült volna, hogy Rowen megbecstelenített, de a kivallatásoknak és a komoly, szúrós tekintetteknek hála, megtörtem. Először csendben hallgatta, amiket mondtam, de mikor elmondtam, hogy aki egész végig az életemre akart törni az nem más volt, mint Rowen, aki egy démonivadék,  teljesen kikelt magából és elakart azonnal költöztetni minket ebből a városból, nehogy nekem valami bajom essen miatta vagy Apunak, akit látott már. Azonnal lebeszéltem erről a képlékenységről, mert ami engem érint az mást ne érintse. Sűrű veszekedésekbe kezdtünk, aminek a hatására Apu is bejött és így tudta meg, hogy akikről azt hitte eddig, hogy békés emberek azok igazából angyalok, akik azért vannak a Földön, hogy megtartsák az egyensúlyt a jó és a rossz között. Persze, először nem akarta elhinni ezt a halom szeden-szedett hazugságot, de mikor megmutattam neki, hogy a hátamon a szárnyaimnak a helye miatt nem gyógyult be a két nagy seb, akkor valamit elkezdett kapizsgálni, hogy igaz lehet, de akkor nyertünk végképp, mikor kibontottam a szárnyaimat neki, aminek hatására elájult, illetve én is rosszul lettem, mert nem bírtam elviselni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a szárnyaim okoznak nekem, így gyorsan vissza is hívtam őket. Abban a pillanatban a hátamból ismét szivárogni kezdett a vér. Ha nincs ott Nagyi, akkor biztosra veszem, hogy sokkal rosszabb történt volna velem. Egy fél órán keresztül kellett ápolni a hátamat mire ismét minden rendben lett. Apu közben ismét felébredt és segített mindenben készségesen, ahogy az tőle tellett, de éreztem, hogy nem mer szinte hozzámnyúlni az információk tudatában. Kissé rosszul érintett, de úgy voltam vele, hogy túl élem valahogyan, amit még magam sem tudtam hogyan.  Beavattuk mindenegyes titokba,  amiről tudnia kellett volna.  Először nem akarta elhinni,  mint sok mást sem,  de valahogy a beszélgetés végére valamennyi információt sikerült feldolgoznia. Azonban annak nem túlzottan örült, hogy milyen döntést hoztam meg. Elmondása szerint, nem azzal oldok meg semmit, ha elmenekülök, hanem, ha szembe nézek vele. Ezt a szembenézést nem Rowenre értette, mert azt nem mertem elmondani neki, hogy ő kicsoda, hanem, Luciferre. Annyit persze megértett, hogy mennyire hatalmas, de azt is tudta, hogy azért akar engem eltüntetni a Föld színéről, mert fél az én képességeimtől. Ezt nagyon nem tudtam elhinni neki, mert pont tőlem, egy 17 éves lánytól félne, aki még azt sem tudja ki igazából, de annyival letudtam az egészet, hogy muszáj áldozatokat meghozni néha, hogy megmentsünk másokat. Talán, ez a rendeltetésem is, hogy a szeretteimet megvédjem bármi áron is.