Mennyei pokol

¤· XIV. karc: Feelings ·¤

-Nekem mindig igazam van.- keveri el a levest óvatosan.- Mellesleg, azt a medàlt nem vèletlenül kaptad meg. Remèlem, hogy többet nem veszed le, mert az a dèmon nyom a nyakadon elèggè szembetűnő. Csodàlkozom is, hogy túl èlted ilyen könnyedèn. De ezzel a szimbólummal mèg azelőtt nem talàlkoztam. Kíváncsi vagyok a keletkezèsère. Megmagyaráznád ezt nekem?

- Miről beszèlsz?- kaptam a nyakamhoz hirtelen. A rémület jeges felismerésként csapott le közénk, ahogy Nagyi kiejtette a "démon nyom" kifejezést.

- Nem èszrevehető, mivel dèmoni erő veszi körül, amit csak Tisztànlátók látnak, ha egy angyaltársukat megfertőzik.- magyarázta nyugodtan, de tudtam, hogy a szavai mögött mély aggodalom rejtőzik.

- Nagyi, én azt sem tudom miről beszélsz vagy egyáltalán ki rakta rám ezt a jelet. Nem emlékszem semmire a mai napomból kiindulva. Egy valami biztos: én valahogyan elmentem iskolába és ki is jöttem onnan, de azt, hogy ezt kivel vagy mikor tettem meg halvány lila gőzöm sincs.

- Nem kell magyarázkodnod előttem, Avery.- simította meg megnyugtatásként a vállamat.- Én hiszek neked, ami nem csak azért van, mert meglátom azt, ha valaki hazudik, hanem, mert az én unokám vagy. A kötelékünk erős, így nincs miért kételkednék benned? Ráadásul, ugyanazokat a viselkedési formákat hordozod, mint azok az angyaltársaid, akiket szintén egy démoni támadás ért. Persze, te könnyebben megúsztad, mint ők, de nem emlékeztek arra ki volt az, aki megtámadta őket, illetve, mit csináltak a napnak az első felében.

- Sokkal óvatosabbnak kell lennem.- gyűltek könnyek a szemembe a tudatlanságom miatt.- Veszélyeztetem más életét is a felelőtlenségem miatt.

- Ez nem a te hibád, Avery, hisz, csak most tudtad meg milyen adottságot cipelsz a testedben 17 éve. Mindenki hibázik az életben, de ez arra jó, hogy tanuljunk belőle és jól feltérképezzük a további lehetőségeinket, amivel elkerülhetjük az ismételt bajt . Azt hiszem, ebből az esetből mindketten tanultunk.

- Te mit? Hisz én voltam az, aki bajt okozott.

- Hogy az unokámnak nagyobb szüksége van rám, mint azt gondoltam eddig bármikor is.- mosolygott rám.

- Ezt hogy érted?- néztem rá értetlenül.

- Mennyire jöttök ki mostanság apáddal?- tapintott rá a lényegre. A kezem önkéntelenül is ökölbe szorult a kérdés hallatán.

Még nem vagyok képes feldolgozni, amit tett, de más részről pedig a vérszerinti apám, akinek az életem köszönhetem illetve, ahol lakhatok. Nagyinak igaza van abban, hogy az emberek néha hibáznak, de ez olyan szintű hibának számít, aminek a megbocsátását erősen megkérdőjelezném. Kell a megbocsátás hisz az a lelki üdvösségnek a része és velejárója, de nem érzem magam még arra, hogy leüljek vele és megbeszéljem szemtől szembe. Ahhoz még rengeteg lelkierőt kell összeszednem magamban, aminek az ideje nem most jött el.

Tudtam, hogy a hazugságot könnyedén észreveszi, így a mellébeszélés mellett döntöttem. Azzal nem is szépítek, de nem is rongálok bele a családi életembe plusz, Nagyi se fog annyit kérdezősködni, és nem jut Apu fülébe, hogy egy rossz szót is mertem szólni ellene.

- A helyzethez képest egész tűrhetően.- engedtem a kezem szorításán.- Apu egész jól viseli az igazat megvallva, amit csodálok is, hisz ismered, sosem volt az a szikla szilárd érzelmű ember. Magamról nem igazán mondható el, de próbálkozom mindennap egy kicsit keresni valamiféle megnyugvást, amivel a lelkem megbékél. Hosszú még az út előttem, hogy elérjem, de bizakodó vagyok. Apu segít nekem mindenben, így tényleg azt mondhatom ő a menedékem a sivár hétköznapokban. Ő is mondta, ha nem lennék nem tudja hogyan élné túl ezt az időszakot.