Mennyei pokol

°• XXIII. karc: True Feelings•°

- Ha ez egy vicc, akkor most mondom, hogy nem vicces, amit csinálsz. Megakarsz félemlíteni, mikor azt sem tudod, hogy ki vagyok?! Simán elmegy ez az egész egy zaklatásnak, amit lehetne jelenteni a rendőrségen. Miért kell mindig így viselkedned velem? Mással annyival másabban viselkedsz. Kedvesebb vagy és jófej, de velem szemben rohadtul nem, pedig nem tettem semmit sem ellened, ha jól emlékszem. Nem érdekel, hogy miért teszed ezt velem, de nagyon elegem szokott lenni abból, ahogy bánsz velem. Tudom, hogy meg sem érdemlem. Jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha nem is ismernénk egymást, mert  tudom, hogy ebből a projektből is csak az lesz, hogy direkt elrontod, hogy ne sikerüljön nekem az égvilágon semmi sem. - néztem vele farkasszemet.

- Azt hiszed, hogy hazudok?- kérdezte ravaszkás mosollyal az arcán.- Szóval, nem hiszed azt, hogy én az Ördögnek a fia vagyok? Pedig én mindent elmondtam neked, amit tudnod kell rólam. Mindig tettem megjegyzéseket és a tetteim is ezt tükrözik a legjobban. Csodálkoztam mindig is, hogy nem veszed észre és simán mersz menni a nyakláncod nélkül. Szereted a veszélyeket, Angyalom. Épp ezért érzek késztetést arra, hogy megtegyem előbb azt, amivel megbíztak. Csak tudod van egy kis bökkenő, ami miatt nem megy nekem. 

- Fejezd már be, hogy így hívsz! Nem vagyok és nem leszek az!- rivalltam rá mérgesen, amitől újult erőt kapva magamon löktem rajta akkorát, hogy hátratántorítottam magamtól. Szabadságtól és adrenalintól ittasan kezdtem neki a futásomnak, hogy minél előbb eltűnjek onnan. Féltem, mert ha minden igaz, amit ő állított magáról, akkor én nagyon is veszélyben vagyok.

Nem érdekelt, hogy merre megyek csak elakartam menekülni onnan.  Egyik kis utcából a másikba szaladgáltam, hogy összetudjam zavarni, ha utánam jött. Az arcomat a jeges szellő marta és éreztem, ahogy a torkom elkezd kaparni, de nem állhattam meg. Az elején még tudtam, hogy hol vagyok, de ahogy egyre több és több irányba haladtam, már fogalmam sem volt. Ez az átka annak, ha az ember lánya nem igazán szeret kimozdulni otthonról, így azt sem tudja, hogy mi hol van. Egy pillanatra megálltam és a térdeimen támaszkodtam, hogy kifújam magamat egy kicsit. Csak az én egyenletlen, szapora légzésemet lehetett hallani az egész utcában. Jobban megnéztem, hogy egy kissé kihalt utcába tévedtem, ahol egyetlenegy lámpa adta a világosságot semmi több. Mindent a sötétség és a gonosz vett körül. Az egyik pillanatban meghallottam, hogy az egyik bokorban valami megmozdult. Automatikusan elkezdtem hátrálni és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy az a valami, ami ott van benne kijöjjön, de az a valami nem igazán akart segítőkész lenni. Inkább egyre hangosabban kezdett el zörögni, így jobbnak láttam, ha eltűnök. Épp megakartam fordulni, mikor valaminek neki ütköztem. Már éppen elnézést akartam kérni, mikor megláttam, hogy ki az. Rowenen csak egy laza mosoly ült, majd egy szempillantás alatt felkapott és elkezdett velem villámsebesen futni. Bárhogyan is csapkodtam őt semmi sem hatott neki, mi több, még hallottam is, ahogyan mulattatja az egész helyzet. Alig tudtam megismerni, hogy hova visz, mert a gyorsaságától sikerült mindennek összemosódnia ellőttem. Így behunytam a szememet és vártam, hogy minden véget érjen. Egyszer csak éreztem, ahogy ledob valamire, ami nagyon puha, de még így is fájt a fenekem, ahogy földet értem. Az szememet kinyitottam és próbáltam felismerni, hogy hol vagyok, de a sötétségen kívül nem láttam semmit sem. Óvatosan felkeltem a babzsákról, amit annak minősítettem, hogy az és elkezdtem keresni a kijáratot. A szemem kezdet hozzászokni a sötétséghez, így a tárgyak, amelyek előttem voltak kezdtek körvonalazódni és szabályos alakjuk lenni, amiket a való életben ismerek. Így találtam meg az egyik ajtót, amit elfordítottam és már mehettem is tovább. Egy igazi labirintus szerűségbe kerültem, ahonnan három felé ágazott az út. Reszkettem, mint a nyárfalevél és a legszívesebben sírtam volna, de ki kellett innen jutnom. Rowen elrabolt és bűncselekmény. 

Hirtelen felgyúltak a lámpák előttem, ami miatt hunyorognom kellett először. Ahogy kitisztult előttem a kép, észrevettem, hogy ez a hely olyan, mint a Vidámparkokban a Rémségek Háza, ahol megannyi szörnyű ijesztegetés várja az odatévedőt. Egész testemben megijedtem, mert eszembe jutott a balesetem, amelyben kis híján majdnem meghaltam. Gyorsan elhesegettem a gondolatokat és arra koncentráltam, hogy minél előbb innen kijussak élve.  Az ajtókon különböző jelek voltak. Az első ajtón egy szárny  szerepelt. A másodikon egy glória. A harmadikon pedig egy kereszt. Teljesen össze voltam zavarodva. Ezek nem úgy néztek ki, mintha lenne közük a Vidámparkhoz. A múltkor itt voltunk Sky-jal is, de nem is láttam sehol sem. Talán Rowen tette oda ezeket, hogy mennél jobban becsapjon engem? Nem tudtam, hogy azok a jelek mit jelentenek, de azzal tisztában voltam, hogy azok az ajtók mögött valami van, illetve, hogy ez mind Rowen kezéhez fűződik.  Valami, ami félelmetes és engem megakar ölni. Gondolkodás nélkül a szárny képes ajtóhoz mentem, amit ki is nyitottam. Ha eddig nem volt lehetőségem hozzászokni a sötétséghez, akkor itt és most ismét alkalmam nyílt, hogy megcsodálhassam. Ahogy átléptem az ajtót küszöbét, azonnal becsapódott a hátam mögött az ajtó, amitől elsikoltottam magamat. Gyorsan visszarohantam, hogy kimehessek onnan, de a zár nem akart nyílni. Sikerült bezáratnom magamat. A kabát zsebemben kerestem a telefonomat, amit nem találtam egyáltalán. Nem értettem, hogy hova tűnt, mikor elraktam és emlékszem is rá.