Mennyei pokol

°¤ XIX. karc: Life-saver wings¤°

Átkoztam azt a pillanatot, mikor igent mondtam Skylernek a kiskutya szemeire vagy azt is, mikor nem hallgattam életemben először Rowennek a figyelmeztető szavára. Csak azt szerettem volna, hogy a barátnőmnek legyen egy nagyon szép maradandó emléke, de ehhez képest a maradandó valósult meg a leginkább. A szépség része ott elbukott, mikor én beleültem ebbe a gépezetbe. Megjegyzés a jövőre nézve, hogyha ezt netalántán még túl is élem, hogy soha, de soha ne próbáljak ki olyasmit, amitől irtózom, vagy éppen nem próbáltam ki sose, hisz, az esetek döntőtöbbségében valami biztos, hogy történni fog velem, ami a rosszal egyenértékű. Ilyen az én szerencsém az életben, de legalább elmondhatom magamról, hogy nem unalmas az életem. Ennyi pozitívuma van a dolognak.

Ott lógtam, mint egy pengeélen táncoló marionettbaba, akit a mozgatója tart, de az is csak egy cérnaszálon mozgatott, amely bármelyik pillanatban elszakadhatott. Nálam ez a cérnaszál a kezeim voltak, amelyek alig bírták tartani a súlyomat, pedig még hatvan kilót sem nyomtam. Ilyenkor értelmét látom a rengeteg testnevelés órai húzódzkodásoknak, de aki nem csinálta normálisan, mint én, annak nem igen sikerül ezt a fajta képességet elsajátítania az évek során. Próbáltam minden erőmmel tartani magam, de a hátamban dolgozó fájdalmaknak is pont most kellett megtámadniuk nem is beszélve a sérüléseimről, amik csak sajogtak és könyörögtek, hogy valaki ellássa végre. Minden másodperc maga volt a kín, de kitartottam, bár még mindig nem jött a segítség, de azt láttam a szemem sarkából, hogy nagyon is vette a televízió egy repülőgépből. Nem értettem az egészet, hogy miért csak közvetíteni tudják, de segíteni nem tud egyik sem. Megannyi balesetet meg lehetett volna oldani sérülésmentesen, ha az emberek többségére lehet számítani. A legszívesebben kikiabáltam volna, hogy segítsenek nekem, de éreztem, hogy a torkom teljesen befeszült és alig tudtam valami hangot is kiadni. Féltem minden egyes idegszálammal, hogy valami végzetes teszek, ha megmozdulok. Azonban egy valamire nem számítottam, még pedig a hátamban érzett fájdalomra, ami egyre jobban megnehezítette a kapaszkodásomat.  Mintha ezernyi kést szúrtak volna a hátamba, amit újra és újra megforgattak volna benne.  Rosszabb volt, mint egy menstruációs hasfájás, ami egy idő után elmúlik, de ez nagyobb fájdalomhullámmal járt és intenzívebb volt. Olyan érzésem volt, mintha valami mozgott volna bennem és kiakart törni onnan.  Az egyik pillanatban éreztem, hogy valami eltört a hátamban és pillanatok utat tört magának a hátamban. Mint valami kinövés szabadult ki a bőröm fogságából. A fájdalmam leírhatatlan volt. Sikítottam és össze-vissza rángatóztam, így a hullámvasút szerkezete,  ami eddig stabilan állt. Elkezdett darabjaira szétesni, főleg az a rész, ahol én voltam. Az alkatrészek mellett észrevettem, hogy valami pirosas dolog is hull a földre. Egy ideig gondolkoztam mi az, de nem volt erre időm, mert kezdtem érezni, hogy a szemeim lecsukódnak és a mázsás súly, ami a mellkasomat nyomta, eltűnik egy szempillantás alatt, amelyet felvált a jóleső üresség érzet...

Abban a pillanatban, mintha az idő megállt volna körülöttem. Még azt sem hallottam, hogy a sikolyok egyre hangosabbak lettek és vérfagyasztóak,  de engem már nem érdekelt, hisz elérkezett az én apátiám. Örültem, hogy végre nem érzek semmit és nem fáj. Légiesen könnyűnek éreztem magam, majd egy pillanat volt, de láttam Anyut, ahogy egy vakító fehérség előtt áll és nyújtja  felém a kezét. 

- Anyu... Hol vagyok?- kérdeztem tőle, de csak mosolygott rám. Értetlenül néztem rá, de ő kedvesen nyújtotta a kezét.- Hova megyünk? Anyu, nem értek semmit.

- Gyere, kincsem. Most már minden rendben lesz. Senki sem fog bántani. Ezt megígérhetem. Csak kövesd a fényt.- eresztette le a kezét és a fehérségbe indult. Azonnal utána akartam menni, de a lábaim nem akartak megmozdulni. Könnyes szemekkel próbáltam minden idegszálammal elindulni, de nem ment. Olybá tűnt, mintha valaki lábaimat fogná és nem akarná elengedni.