Mennyei pokol

°¤ XX. karc: Archangel¤°

- Nem kell segítség. Tudok menni egyedül is, apu. Nem a lábam tört el, hanem a karom. - szóltam rá kedvesen Apura, aki próbált velem lépést tartani, miközben mentünk lefelé a kórháznak a szürke lépcsőin, amik frissen mosottan csillogtak rám.

A levegőben a megszokott citromos illat keveredett a klórnak az émelyítő szagával, ami minden kórházra jellemző volt. Ezért örültem annyira, mikor az orvos végre azt mondta, hogy elmehetek és otthon lábadozhatok, mert úgy éreztem, hogy ez a szag még a bőrömbe is beleszivárgott, ahogy a látvány a koponyámba. Furcsa lehet Apunak a viselkedése elsőre, de rájöttem, hogy miért lett ilyen hirtelen. Beletelt két napba, míg rájöttem, de leesett. Túl kedves volt velem, ami nagyon is megtévesztett elsőre, de aztán, mikor Nagyi eltűnt mellőlem ugyanolyan maradt. Végre benőtt az apámnak a feje lágya, hogy én a lánya vagyok, vagyis az egyetlen, akit a családjának tud nevezni Anyu halála után. Rengetegszer bocsánatot kért tőlem, még akkor is, mikor azt hitte, hogy a gyógyszerek hatása alatt vagyok és nem hallok semmit, pedig de. Nehezen tudtam ezt feldolgozni első körben, de mikor láttam, hogy tényleg aggódott értem és félt, hogy elveszíthet, mint Anyut, akkor megesett rajta a szívem. Tudtam, hogy az egyetlen, akire számíthatok az Apu lenne természetesen, de a régebbi viselkedése miatt teljesen eltávolodtunk egymástól olyannyira, hogy Nagyin keresztül kommunikáltunk a másikkal, ha valamit mondanunk kellett egymásnak. Ha nem volt ott, akkor meg egy cetlit dobtunk a másik szobájába. Nem épp a legszebb megoldás volt, de legalább már múlt időben tudok beszélni erről az egészről. Megbeszéltük, hogy teljesen elfelejtjük a múltat és csak a jelenre fókuszálunk, hogy egymásra tudjunk támaszkodni, ahogy már az elején kellett volna. Szkeptikus voltam, de adtam egy esélyt az egésznek, mert én is akartam a szívem mélyén, hogy megváltozzanak a helyzetek közöttünk.

- Akkor is vigyázz, mert most lett felmosva a padló és nagyon csúszós. Nem is értem, hogy miért most kellett ezt csinálni, mikor már majdnem három óra van. Ezeket is csak a lazsálásért fizetik. Másért nem. - lépkedett velem egy tempóban és figyelte minden rezdülésemet, nehogy valami hirtelen mozdulattól újra kórházba kelljen kikötnöm. Ez volt az az apa- képem, amit hiányoltam az elmúlt hónapokban. Ő mindig is ilyen volt és ez a valódi arca. Örülök, hogy végre nem azt a komor magatartását vette fel, amit a temetést követő hónapokban tapasztaltam.Úgy látszik minden rosszban van valami jó is. Közelebb kerültem ismét az apukámhoz a balesetem révén.

- Apu, nyugi. Biztos csak most tudták végezni a munkájukat.- nyugtatgattam, amire végre leértünk a recepcióhoz, ahol kijelentkezhettem végre. Apu bement a hölgyhöz és minden papírt alákezdett írni, miközben én vártam rá. A hideg csempének döntöttem a fejemet és behunytam a szememet. Jó érzés, hogy mindjárt újra fogom érezni a bőrömön a szellőt és a város máshoz nem hasonlító illatát. Nagyon rossz volt a kórház négy fala közt tengetnem a mindennapjaimat, főleg, hogy mellettem folyamatosan haltak meg. Nem értettem, hogy milyen kórterembe lettem osztva, de valahogy már kezdtem érezni, hogy velem valami baj van, ami kihat másokra. Az átok jutott először eszembe erre a jelenségre, de nem találkoztam semmilyen roma származású emberrel, aki átkot szórt volna rám, úgy, hogy ezt elvetettem. Jobb is, hogy onnan elmegyek, mert kezdtem magam úgy érezni, mint valami horror filmben lennék, ahol mindenki meghal körülöttem, de én nem. Rossz emlékek vannak azzal az a kórteremmel kapcsolatban.

- Hát itt vagy. Már azt hittem, hogy valami baj történt, hogy ilyen sokáig tart ez a kijelentkezés.- jelent meg hirtelen Nagyi, miközben levette a kendőjét a fejéről. A kontya rezzenéstelenül simult a tarkójához, miközben levette az anyagot. Mindig is érdekelt a trükkje, hogy hogyan a csudába nem jön szét a kontya. Örök rejtély marad számomra azt hiszem.

- Nem, csak az utolsó vizsgálatok hosszú időbe teltek.-mosolyogtam rá.- Szerintem mindjárt...

- Ez a nő is... Ezen a helyen miért dolgoznak ennyire lusta emberek?!- jött oda hozzánk Apu kiakadva.- Nekem kellett megkeresnem a rengeteg papír között azt, ami kellett nekem, mert őnagysága nem volt hajlandó a műkörmeit megmozdítani. Azt hiszem, ahogy hazaérünk azonnal fogok írni a kórháznak a vendégkönyvébe. Ez tarthatatlan.