Fehér, mint a vér

× Prológus ×

Hajnalodik. Viharfelhők lepik el az eget, a távolban pedig vékony füstkígyó tekereg a fenyőerdő árnyai felett. Hópelyhek kavarognak szélben. Az idilli képet csak a földön heverő holttest rontja el.
Osden lehunyja a szemét és mélyet sóhajtva elfordítja a fejét a kardjától. Undorodik a fegyvert borító vértől, undorodik önmagától és attól, amit az imént tett. Egyedül az akaratereje és friss győzelmének kesernyés öröme tartja benne a lelket.
Lihegve áll a majdnem térdig érő hóban. Nehezére esik, de végül mégiscsak rászánja magát, hogy kinyinyissa a szemét és még egyszer utoljára rápillantson az áldozatára. Félig egy hókupac takarja a fiatal, szőke nő tetemét. Megtévesztő a külseje, hiszen egy idegen, aki még nem ismeri Cavilde birodalmát, első pillantásra azt hinné róla, hogy egy ártalmatlan teremtés – és ennél nagyobbat aligha tévedhetne.
Még este érkezett egy falusi küldönc a Felső Erődbe és tájékoztatta az apját arról, hogy egy idézőt láttak felbukkanni a környéken. A követ váltig állította, hogy már messziről érezni lehetett a lány gonoszságának bűzét, sőt, fogadni mert volna arra is, hogy ártó lényeket engedett szabadjára a falu körül. 
Osden hálát adott az isteneknek, hogy nem találkozott egy ilyen lénnyel sem idevezető útja során, a lányra ezzel ellentétben viszont egészen könnyen rátalált. Különösebben keresnie sem kellett, mert amint betette a lábát a Rottar melletti erdőbe, a vérmágus már fel is bukkant és azonnal rátámadt. Ez nem érte nagy meglepetésként, jól tudta, hogy a fajtájából bármelyikük így tett volna a helyében. 
Régi háború volt már ez a Fehér Úrnő követői és az Álarcos Király népe közt, a védtelen embereket pedig meg kell védeni az idézőktől és a szörnyetegeiktől. Osden és társai erre esküdtek fel. Az Álarcos Király lovagjai kezdték el a hagyományt, aztán egy idő után már olyanok is csatlakoztak a harcosrendhez, akik hivatalosan nem is voltak lovagi családból valóak. Egy erődrendszer adott otthont nekik, az ifjú újoncoktól kezdve az őszülő veteránokig mind itt őrizték a határt.
Hogy kivívja a Felső Erőd és az apja, az erődparancsnok elismerését, Osden elsőként jelentkezett a Rottar környékén kószáló idéző levadászására. Arra nem számított, hogy a hőstett után ilyen nyomorultul fogja érezni magát.
Miután kihúzza a kardját a hóból, eszébe jut, hogy a lányt el kellene vinni a faluba, hogy tisztességesen eltemessék, annak ellenére, hogy az ellenségük volt. Hamar elveti az ötletet. A falusiak nem egyeznének bele ilyesmibe, a végső tiszteletadás helyett legfeljebb csak meggyaláznák a halottat. Végül inkább csak ráborítja a hókupacot a törékeny testre és addig igazgatja a rögtönzött sírhelyet, amíg a fehér halom teljesen el nem fedi a vérmágus alakját.
Már épp visszaindulna a Határ-hegység felé, de ekkor felfigyel a monoton fehérségtől élesen elütő vércsíkra. Sebes kezére és szakadt kabátjára sandít, aztán a lányt takaró hóhalomra, de biztos abban, hogy a vércsík nem a harcukból származik.
Összeráncolt homlokkal megindul a vérnyom irányába, a kardját védekezően maga előtt tartja. Lélekben már rég felkészült néhány szörnyetegre, amit az idéző valamiféle rossz tréfaként hagyott itt neki. A jégszilánkokat hordó szél egyre inkább átfagyasztja a tagjait. Tisztában van vele, hogy el kellene indulnia visszafelé, valami mégis hajtja előre. 
Egy darabig követi a csíkot, aztán észreveszi, hogy az egész egy nagy kört rajzol ki a földön, körülötte a hóban farkastetemek hevernek.
A vérkör közepén egy vörös rongyba csomagolt tárgy hever. Osden vár egy keveset, hátha a csomag megmozdul és rátámad, de mivel ilyesmi nem történik, óvatosan a kupachoz lépdel. Beletelik pár pillanatba, amíg rádöbben, hogy nem maga a rongy vörös, csupán átázott a vértől.
A kesztyűjének anyaga keménnyé fagyott, így hát jócskán meg kell küzdenie azért, hogy szét tudja fejtegetni a rongyokat. A látvány még őt, egy született harcost is megrémiszti: egy csecsemőt talál, akit mintha megfürdettek volna egy vödör vérben.
Összeszorul a szíve, mikor meglátja az apró teremtést. Szörnyű sors jutott neki, talán az idéző tehette ezt vele…
Óvatosan megsimítja a gyermek arcát. Hirtelen elhatározástól vezérelve lehúzza a kesztyűjét és a tenyerét a csöppséghez szorítja. Borzongás járja át, mikor megérzi, hogy dobog a szíve.
Mit tehetne vele? Ha a faluba vinné, talán egy asszony gondját viselné. Felnevelné, megszeretné, jutna neki egy valódi család. Ez lenne a helyes tett.
Az ujjai a kicsi fejére simulnak, ám ahogy lemorzsolja az egyik tincséről a fagyott vért, a szíve kihagy egy ütemet. Hófehér haj.
Gondterhelten a fák közé néz. Ennyit a tervről. Egy ilyen kis szörnyeteget egyetlen józan paraszti ésszel megáldott ember sem fogadna magához.
Feláll, megemeli a kardját és a gyermek fölé tartja. Meg kell ölni, most, amíg még van rá lehetőség. Egy gyors mozdulat és már vége is. Átszúrni a kis testet, hagyni meghalni. Semmi rossz nincs ebben.
A markában megremeg a fegyver, majd a kard a hóba esik. Osden átkozza magát érte, de képtelen megtenni. Nem képes megölni egy ilyen ártatlan kis lényt.
Tudja, hogy esztelenséget követ el és az erődben megbüntethetik ezért, sőt, meg is fogják, ha ezt megtudják. De ha nem derül rá fény…
Felszíjazza magára a kardját, aztán óvatosan felveszi a gyermeket a földről és bebugyolálja a rongyaiba. Az apró idézőt finoman a mellkasához szorítva visszaindul a határhoz.
Próbál nem arra gondolni, hogy talán egy leendő gyilkost tart a karjában.