Fehér, mint a vér

× 21 ×

Az acélpenge a nyakam előtt hideg, frissen élezett és könyörtelen, akár csak a tulajdonosa. Tiszta − még.
Nagyot nyelek. Izzadtságtól nedves hajtincsek tapadnak a homlokomhoz, a szememben düh könnyei ülnek. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen vége! Egy makrancos vénember okozza a vesztemet?
Körülöttem a lovagi tornát bámuló tömeg izgatott kígyófészekként sziszeg, vérre szomjaznak, fehér vérre − az én véremre.
Karlo Benoine rezzenéstelen arccal várja a kivégzésem, ám a kardpenge nem moccan.
− Mire vársz? − suttogom elszoruló torokkal. Hiába szedem össze a maradék lélekjelenlétem, a hangom továbbra is olyan, mintha egy fuldokló könyörögne levegőért. − Nem hallottad a parancsot, kismackó? Essünk túl rajta!
Veddar sértetten felmorran, aztán ijesztően nyugodt hangon megszólal.
− Nem tanították neked, hogy hölgyek torkát nem illendő elvágni? Remélem, megbocsátod nekem, ha más módszerekkel rendezzük le ezt a kis konfliktust. Ne aggódj, ez még mindig sokkal jobb lesz a máglyánál.
Leereszti a kardot a torkom elől, de mielőtt bármit reagálhatnék, egyetlen aljas mozdulattal kirúgja alólam a lábam, én pedig arccal a porban találom magam. A fogaimat csikorgatom fájdalmamban, de azért megpróbálok felkelni. Az arcom csupa kosz, a szemem pedig tele van sárral és homokkal. Csak homályosan látom, hogy a fekete csizmák tesznek felém egy lépést. Veddar nagyon lassan közeledik, mintha direkt szórakozna velem.
Épp sikerül féltérdre kecmeregnem és kidörgölnöm a szememből a koszt, mikor a tömeg felhördül.
− Hozzá ne merj érni, Clawe.
Az ismerős hangra döbbenten felemelem a fejem. Veddar megáll, ökölbe szorul a keze.
Alig hiszem el, amit látok: Navid áll a fekete lovag mögött, apám kardjának hegyét egyenesen a tarkójának szegezi.
Nem túl feltűnően a tornán használt kardomhoz mászok. Mikor elérem, úgy rántom magamhoz, mintha az életem függne tőle. Bár, ha belegondolok, tényleg az életem függ tőle.
Veddar gúnyosan felnevet.
− Mert különben mit csinálsz? Azzal a karddal pont te nem fogsz valami sokra menni.
Egy cseppnyi félelmet sem látok Veddar arcán.
Felállok, a kontyomból kibomlott maszatos hajam a szemembe hullik. Két kézzel szorítom a fegyveremet, de egyelőre csak várok.
Navid ezüstös tekintete veszélyesen megvillan a provokáció hallatán, de vesz egy mély levegőt, és ahelyett, hogy rám nézne vagy válaszolna, egyenesen a király felé fordul.
− Van bizonyíték a lány igazára, felség!−kiáltja.
Elmozdítja a kardhegyet Veddar tarkójától, végighúzza az arcán, és az orra elé tartja.
− Olvasd fel szépen, ha jót akarsz magadnak − sziszegi.
Veddar arcán legördül egy vércsepp ott, ahol Navid az imént felsértette a bőrét. A király oldalán álló hercegnő, aki időközben szintén a korláthoz lépett, érdeklődve figyeli a jelenetet.
Karlo Benoine holtsápadtan megszólal.
− Mi ez az egész? Miféle álnok merényletet rendeztetek?
− Bebizonyítom, hogy én vagyok a Felső Erőd parancsnokának lánya − jutok szóhoz nagy nehezen. − A kardba van vésve apám neve, Veddar Clawe is láthatja.
Az említett érzelemmentes arccal mered rám.
− Azt mondtam, hogy olvasd fel − mormogja Navid Veddar füléhez hajolva, lassan ízlelgetve és megnyomva minden egyes szót. − Vagy talán nem voltam elég érthető?
Kicsit megemeli a pengét, megcsillan rajta a napfény. Veddar a vésett jelekre szegezi a tekintetét, pökhendien elmosolyodik.
− Osden Felore − olvassa hangosan. Rám néz. − És a fattya. Részemről a megtiszteltetés. − A szavaiból méregként csepeg a gúny.
Karlo Benoine arca elkomorul, hátrafeszíti a vállait.
− Igazán elismerésre méltó volt ez a kis műsor, de sajnos nem győztetek meg. Azt a kardot lophattátok is. Ha viszont valamilyen csoda folytán mégis az lennél, akinek vallod magad, kislány, az sem sokat javítana a helyzeteden. A hírnökeim szerint Osden Felore lánya a Felső Erőd ellen fordult és megölte az új parancsnokot.
− Hazugság! − vágom rá. − Nem én tettem, kérem, hallgasson meg! Egy idéző van a nyomomban, az egész az ő műve. Csupán egy trükk, amivel engem akart gyanúba keverni. A Közvetítő azon munkálkodik, hogy visszahozza a Fehér Úrnőt, és leigázza a birodalmat. Az Úrnő tükrének szilánkjait keresik, de én azon vagyok, hogy megállítsam őket. Higgyen nekem, felség. − Kis szünetet tartok. Mikor újra nekikezdek, érezhetően megbicsaklik a hangom. − Miért állnék azok mellé, akik a halálba küldték az apámat?
A nézősereg erre megint felbolydul, mintha a kígyókat egy bottal megpiszkálták volna. Akkora hangzavar támad, hogy még a király is elbizonytalanodik.
− A várban van az utolsó szilánk, azért jöttem ide, hogy megtaláljam. Ha összerakom és elpusztítom a tükröt, az Úrnő soha többé nem térhet vissza − folytatom elszántan.
A király nem szól közbe.
Veddar közben a tokjába csúsztatja a kardját. Navid szintén így tesz, de továbbra is árgus szemekkel figyeli a lovagot. Mellém lép, a felkaromat borító páncélra helyezi a tenyerét. Zanna is megjelenik mellette. Eddig észre sem vettem, hogy ő is követte a küzdőtérre. Biztosan ezért nem láttam őket − át kellett vágniuk a nézőkön, hogy bejussanak hozzám.
A barátaim. Kiállnak mellettem, és azért jöttek, hogy segítsenek. Egyszerre végtelen nyugalom tölt el a puszta jelenlétüktől.
Mielőtt a király bármit mondhatna, legnagyobb meglepetésemre Zanna megszólal. Tekintete ködös, mintha látomása lenne, hangja dallamos, mégis üres.
− Csak ő képes kiállni a gonosz ellen. Az istenek súgták nekem, őfelsége, hogy a sötétség közeleg. A háború hamarosan elkezdődik, és csak az ifjú harcosnő képes megküzdeni a tébolyult vérszomj szörnyetegével.
Minden szempár rám szegeződik, halk sikkantásokat hallok az emberek soraiból. Az istenek és a háború említése, valamint Zanna meggyőző arca megteszi a hatását. A lány pislant egyet, mintha épp kizökkenne a transzból.
Navid elém lép.
− Hosszú út vezetett idáig, felség − csatlakozik ő is. − Próbatételek, árulók, szörnyetegek, mindezt azért, hogy a birodalom − felséged birodalma − megmeneküljön. Ostobaság lenne elutasítani Hewieta segítségét, most, mikor önszántából ajánlja fel. Mindent kockára tett, hallhatta, hogy felséged oldalán áll, bíznia kell benne. Ő a legbátrabb és legönzetlenebb teremtés, akit valaha ismertem. Végzetes hiba lenne, ha most megöletné.
Hosszúra nyúlik a csend, a pulzusom az egekbe szökik. Legszívesebben odalépnék Navid mögé és megölelném, de itt, a ring kellős közepén, a nézők, Veddar Clawe és Karlo Benoine előtt ezt inkább nem teszem meg.
A király megigazítja a sapkáját, és karba teszi kezét.
− Nos, fogalmam sincs, mi ez a szilánkos história, mindenesetre a jósnőtök próféciája igen érdekes kérdéseket vet fel. Nem tanácsos ellenszegülni az istenek üzenetének, és ha szerintük ez a Felore lány a jövendőbeli megmentőnk... − mondja habozva, de nem fejezi be a mondatot. Megköszörüli a torkát, visszaveszi szigorú hangnemét. − Nem lett volna egyszerűbb egyenesen hozzám jönni és ezzel kezdeni?
− Nem hinném, hogy beengedtek volna az udvarba − sietek a válasszal.
A király elgondolkodik, majd kelletlenül bólint egyet.
− A kivégzést eltörlöm. A fehérvérű lány, Osden Felore gyermeke, a jósnő szerinti megjövendölt hős és társai életben maradnak.
Gyér taps hangzik fel a nézőtéren, de sokan még nem mernek csatlakozni. Zanna elbizonytalanított mindenkit.
− Nos, Hewieta Felore, a szilánkot nem tudom átadni neked − méreget az uralkodó szúrós szakállát dörzsölgetve. − Ámde megkérlek arra, hogy te és kíséreted töltsetek el egy hónapot a várban.
Elmosolyodok és meghajolok.
− Köszönjük a nagylelkű ajánlatot, felség, de néhány nap bőven... − kezdem, ám Karlo Benoine félbeszakít.
− Ez parancs volt, fehérvérű. − Hangja kemény és ellentmondást nem tűrő. – Megzavartátok a lányom lovagi tornáját, ez pedig kétségtelenül súlyos bűntett, ami következményeket von maga után. Elnéző leszek veletek, de a károkat az én birodalmamban mindig mindenkinek meg kell fizetnie. Haladéktalanul.
Lefagy a mosoly az arcomról.