Egérszürke felhők gyülekeznek felettünk, miközben figyelem, ahogy Navid bezárja a viskó ajtaját. Egyszerű kis kunyhó, fenyőgerendákból tákolták össze és egyetlen ablaka van, melynek üvegét a koszréteg felett csillámló jégvirágok fedik.
A nyakamat a bundás galléromba fúrom és dideregve toporgok, a kezemet a köpenyem ujjába bugyolálom. A kesztyűm elkeveredhetett valahol, mert mikor fel akartam venni, sehol sem találtam. Néhány órája feltámadt a szél, ami eszembe juttatja a folyóba zuhanásom utáni pillanatokat és a magányos kódorgás emlékeit. Lehet, hogy a kesztyű épp Cullo folyójában sodródik a hullámok közt – úgy, ahogyan én tenném most, ha nem sikerült volna csodával határos módon kikecmeregnem a partra.
A heves fuvallatok lesöprik a fák ágain megtelepedett hókupacokat, így olyan, mintha szállingózna a hó, pedig a vihar még nem támadt fel.
Nem szabadna azt éreznem, hogy hiányzik valami − vagy inkább valaki −, mégis így érzek. Az elmúlt időszakban több olyan embert veszítettem el, akit szerettem, mint azt fel tudtam volna dolgozni. A kezdeti gyógyulás alatti petyhüdtségemet felváltja a komorság, ami sötét, ragadós felhőként gomolyog körülöttem.
Tényleg ennyire gyenge lennék, ennyire elpuhultam apám nélkül? Pár napig ismertem csupán Jecót, nem szabadna ilyen nyomorultul éreznem magam a halála miatt.
− Most némán imádkozol és transzba estél vagy szimplán csak bámulod a semmit?
Navid hangja eszembe juttatja, hogy nem vagyok egyedül. Zavartan pislantok egyet és próbálom felfogni a szavai értelmét.
− Tessék?
Legyint egyet és elfordul, majd elindul az erdő sűrűbb része felé. Úgy követem, mintha az árnyéka lennék.
− Hagyjuk. A hívők mind ilyenek, még szoknom kell.
− Azért valamiben biztos te is hiszel − kockáztatom meg a félig kérdésnek hangzó megjegyzést.
− Magamban hiszek – vágja rá. Nem hazudtolja meg az első benyomást, amit vele kapcsolatban tapasztaltam: magabiztos és makacs, a lehető legrosszabb párosítás.
Miközben menetelünk, van időm alaposabban megfigyelni őt. Oldalán bőrből varrt tegez lóg, teletömve nyílvesszőkkel, minden vessző végére fajdtoll van erősítve. Hátán egy öreg íjat cipel, ezen kívül még néhány kisebb tarsoly lóg az övén, amire a tegezt is akasztotta.
Furcsa arccal méregetem, azon gondolkodva, hogy vajon mit gyömöszölhetett a tarsolyaiba. Az biztos, hogy étel nincs nála, legfeljebb saját magának.
− Nem kellett volna több élelmet hozni?
− Nem, ennyi tökéletesen elég − paskolja meg az egyik táskáját.
− Szerintem meg legalább... − szállnék vitába, de mérgesen a szavamba vág.
− Azt sem tudod, hová megyünk. Legalább bízz bennem annyira, hogy nem hagynálak éhen halni.
Erre nem igazán tudok mit mondani, csak az a két szó visszhangzik a tudatomban, hogy bízz bennem. Nem, sajnálom, de még nem megy.
− Akkor mondd, ó, nagy vadász, merre megyünk? − kiáltom gúnyosan és széttárom a karom. Halkan felnevet.
− Ha elmondanám, abban mi lenne az izgalmas?
− Komolyan tudni akarom. Arra emlékszem, hogy valami kikötőt említettél.
− Szokj hozzá, hogy nem mindent tudhatsz meg, amit tudni akarsz.
− Te pedig ahhoz szokj hozzá, hogy én mindig kiderítem azt, amit tudni akarok − vágok vissza, mire megtorpan és hátrafordul.
Felemelem a fejem, egyenesen a szemébe nézek.
− A kíváncsiság veszélyes dolog − mormogja végül. − Tudod, nekem is ez az egyik legnagyobb hibám: túl kíváncsi vagyok.
Összefonom magam előtt a karom. Még nem értem, mire akar kilyukadni.
− Melyik erődből jöttél? − szegezi nekem a kérdést váratlanul.
Összepréselem az ajkam, nem felelek. Figyelem, ahogy elmélyülnek a ráncok a homlokán, mert egyre jobban felidegesíti magát azon, hogy nem mondok semmit. Egy darabig rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézünk, aztán megszólalok.
− Tehát nálad ez így van rendjén: én felteszek neked egy kérdést, amire nem válaszolsz, de azt már elvárod, hogy én feleljek a tiédre. − Felhorkanok és elfordítom az arcom.
− Ha válaszolok, te is válaszolsz, megegyeztünk?
− Na látod, így mindjárt más − bólintok elégedetten.
Pillantásommal követem a kezét, ami az egyik tarsolyába vándorol, turkál benne egy kicsit, aztán felém nyújtja a markát. Kinyújtom a tenyerem, mire néhány apró, görbe felületű tárgyat helyez bele. Az ujjai súrolják az enyémeket.
− Ez elég magyarázat?
Várja, mit reagálok. Szemügyre veszem azt a bizonyos magyarázatot. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy három törékeny mókuskoponya hever a markomban.
− Azt mondtad, hogy nem vagy hívő − suttogom döbbenten.
− Én nem vagyok, de Samja lakói hírhedten azok. Mi a legjobb üzlet egy magamfajtának? Elejteni néhány szürke mókust, aztán a Hármak Ünnepe előtt egy kevéssel ellátogatni egy Samjához hasonló faluba, ahol vagyonokat fizetnek ekkortájt Deshia szent állatának ereklyéiért − magyarázza önelégülten. − Mókust fogni elég nehéz ahhoz, hogy ne próbálkozzon meg vele mindenki, ez a fajta pedig amúgy is csak errefelé található meg, tehát a samjaiak le lesznek nyűgözve.
Be kell ismernem, az, hogy valaki nem hívő, még nem jelenti azt, hogy nem tájékozott az istenekkel kapcsolatban. Én is tisztában vagyok vele, hogy a falusiak tényleg egy rakás pénzt kiadnának néhány ilyen talizmánért.
− Ne mondd, hogy nem okos ötlet − vigyorodik el.
− Inkább kihasználás − morgom.
− Én kapok pénzt, ők kapnak csontokat, mindenki boldog. Mi ezzel a bajod?
Csak a fejemet csóválom. Sosem szerettem, ha valaki kihasználta a vallás hatalmát, márpedig Navid pontosan ezt készül tenni.
Közben lemászunk egy fagyott tűlevélcsomókkal teli árokba és itt haladunk tovább. Minden lépésemkor az orrom elé kell néznem, nehogy elcsússzak.
− Már tudod, hogy Samjába megyünk, most te következel − szólal meg útitársam egy kis csendes séta után, mikor már valószínűleg úgy ítéli, hogy lenyugodtam.
− A Felső Erődből − vetem oda tömören. Vár, hátha folytatom, de mikor beletörődik, hogy nem áll szándékomban többet mondani, inkább úgy határoz, hogy ő kérdez még.
− Az édesanyád is ott élt?
Cerysre gondolok és elfog a bizonytalanság. Ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha ott maradok vele... nem kezdtem volna felkutatni a szilánkokat, nem jöttem volna rá arra, hogy a Közvetítő fel akarja támasztani az Úrnőt, és a fehér maszkos minden bizonnyal már rég megszerezte volna a Király álarcát.
Lehet, hogy Cerys így tervezte, csak ez akkor nem jutott eszembe. Persze mindig jobb abban a változatban bízni, amelyikben azért küldött el, hogy megvédjen az Álarcosoktól, mint abban, amelyikben azért tette, hogy megszabaduljon tőlem.
− Igen, ő is.
− Apád vagy anyád volt még idéző? − Őszinte érdeklődést fedezek fel a hangjában, ezért késztetést érzek arra, hogy válaszoljak.
− Egyikük sem, egyedül én. − Hozzátehetném még, hogy a gyors gyógyuláson és a sebgyógyításon kívül nincsenek túlzottan hasznavehető képességeim, de jobbnak látom, ha ilyeneket még nem árulok el neki. Biztonságosabb, ha azt hiszi, hogy teljes értékű fehérvérűvel van dolga.
− És miért nem mész vissza?
Jogos a kérdés.
− Mert nincs miért. Apám és anyám halott, egyébként sem kedveltek túlzottan az ottaniak, a szüleim nélkül nekem ott végem.
− Barátaid sem voltak?
Nem, nem voltak. Senki sem barátkozott velem, úgyhogy megrázom a fejem.
Nyitja a száját, hogy hozzáfűzzön még valamilyen bölcs gondolatot, de mielőtt egy szót is szólhatna, tágra nyílik szürke szeme, utánam kap és maga mellé ránt. Először nem értem, miért, de aztán meglátom a földön heverő alakot alig pár lépésre tőlem.
Navid ujjai még mindig a csuklómat fonják körül, de jelen pillanatban ez az aprócska tény eltörpül amellett, hogy egy hulla fekszik előttünk a földön.
Már láttam ezt: ugyanolyan alvadt, feketévé dermedt vér, ugyanolyan rémült arc, ugyanolyan sebek, csak épp más arc. Pont, mint az a rendtag, akit megtámadott a fehér maszkos, mielőtt engem bezártak a jégtömlöcökbe, mert azt hitték, én vagyok a gyilkosa.
Az idéző újabb jelet küldött, ami dióhéjban annyit tesz: hamarosan ti következtek.
YOU ARE READING
Fehér, mint a vér
FantasyHewieta Felore fehér: a haja, a bőre, sőt, még a vére is. Ha az apja nem lenne a Felső Erőd neves parancsnoka, az emberek birodalmában már rég halálra ítélték volna a külseje miatt. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy megtalálják őt egy határőr...