Fehér, mint a vér

× 4 ×

A katona, aki pár pillanattal ezelőtt a falnak vágódott, ernyedten csúszik le a padlóra és ott is marad. Egyesek ennek láttára döbbenten hátrálni kezdenek, mások pedig még agresszívebb csatakiáltásokkal ugranak neki a szörnyetegnek.
Csatlakozom a többiekhez, igyekszem megközelíteni az óriási férget, ami a teljes folyosó hosszát elfoglalja. Üveggolyókhoz hasonlító szemeiben csillog a vérszomj, a csáprágói hangosan csattognak. Találomra belekap az őt ostromló katonákba, csak annyit látok, hogy vér fröccsen a falra. Iszonyatos pusztítást végez, de hiába szúrták már tele tucatnyi pengével, hiába virít a nyálkás testén tengernyi seb, ettől csak még jobban tombol. Összeszorítom a fogaim. Kemény ellenfélre bukkantunk.
Ebben a szent percben döbbenek rá, hová igyekeztek olyan elszántan a kisebb férgek: ide le, hogy aztán a hatalmas fővezérük mellé szegődjenek, sőt, mi több: egybeolvadjanak vele. Talán a segítségükkel válik az óriásféreg egyre nagyobbá és erősebbé...
Az agyamban csak úgy cikáznak a gondolatok, kutatok valami megoldás után. Ezt a behemótot lehetetlen lenne pusztán karddal leteríteni, addig legalábbis semmiképpen, ameddig képes rá, hogy gyógyítsa magát. Akkor viszont igen, ha először azt pusztítjuk el, ahonnan az ereje származik. Körülnézek, a nyüzsgő embertömegtől alig látok valamit. A szemben lévő falon is kis férgek másznak, próbálom elverekedni magam odáig, miközben megállás nélkül kiabálok:
− Ne a naggyal küzdjetek, a kicsik miatt ilyen szívós!
Kétlem, hogy odafigyelnek rám, vagy ha hallanak is, minden bizonnyal szimplán ostobaságnak vélik, amit mondok. Őszintén szólva még én sem győződtem meg arról, hogy igazam van.
Nem törődve azzal, hogy a mellettem állók enyhén szólva őrültnek vélhetnek, fogom a kardom és teljes erőből a féregfolyamba vágom. Kirántom, majd az egész műveletet kezdem elölről. A férgek menekülni kezdenek a szúrásaim elől, egy rövid pillanat erejéig megpillantom a téglafalat, de aztán a hernyók újra elözönlenek mindent. Hihetetlen gyorsasággal másznak fel a kardomon, egyenesen a karomra.
Hátratántorodok, érzem, hogy belém marnak, átharapják a köpenyemet. Akaratlanul is felsikoltok, de végül nagy nehezen sikerül leráznom őket.
Zihálva ellépek a faltól és bámulom a kilyuggatott szövetet, amelyen át látszanak a friss sebeim is. Szóval ez sem megoldás, így sem lehet megállítani őket. Kezdek kifogyni az ötletekből.
Az emberek eloszlanak körülöttem, már nem olyan nagy a tolongás. Sokan a bestia feje felé sietnek, hogy közösen támadják meg. Persze semmit sem érnek a szúrásaik, ameddig a kis férgek is életben vannak. Ez az egész egy átkozott csapda.
Gyerünk, Hewieta, gondolkozz!
Nem bírják a tüzet. Mikor odafent a szobám folyosóján meglóbáltam előttük a fáklyát, elbújtak. Talán akkor nem is a fénnyel volt bajuk, hanem a tűz rémisztette meg őket − igen, ez lesz az! A tűz segít. Muszáj, hogy segítsen.
Visszateszem a kardjaim az övembe. Épp keresnék egy fáklyát, hogy kipróbáljam, ér-e valamit az új haditervem a szörnyek ellen, mikor egy kéz kulcsolódik a nyakamra.
− Mit műveltél már megint? − kiált rám egy túlzottan ismerős hang. Mivel a férfi hátulról ragadja meg a nyakam, nem látom, ki van mögöttem, de már szavairól felismerem őt.
− A valódi tettes itt van, ne velem foglalkozzon, inkább keresse meg a fehér maszkost – köhögöm.
− Megöllek, fehérvérű... − morogja ijesztően közelről.
− Döntse csak el nyugodtan, pontosan milyen módszerrel akar eltenni láb alól, uram, de szerintem előbb ezzel a monstrummal kéne kezdeni valamit. Persze ön tudja, ez csak egy tipp... − A hangom rekedt, akár még gúnyosnak is hangozhatna, ám jelen pillanatban nem az a célom, hogy még jobban felhergeljem Gregót. Abból ítélve viszont, hogy az ujjai erre csak még erősebben fonódnak a torkom köré, talán egy kicsit tényleg gúnyos lehettem.
− Ha az idéző holt, a teremtménye is holttá válik. Nem engedem, hogy még több veszélyt zúdíts a váramra! Meghallom, ahogy előhúzza a kardját. Egy lélegzetvételnyi időbe sem telne, hogy átvágja a torkom. Meg is tenné, de én gyorsabb vagyok nála.
Időközben az egyik kezemmel elérem a kardom markolatát a csípőmön, így mikor érzem, hogy lesújtani készül, kirántom a fegyveremet és az irányába vágok. Nem sebesítem meg, mert kikerüli a támadást, de hibázik: elengedi a nyakam. Ezt kihasználva megfordulok és előkapom a másik kardomat is. A két pengét keresztbe téve várom a visszavágását, ami nem is marad el.
Vicsorogva csap le rám súlyos, sasmintával díszített kardjával, ami jóval masszívabbnak néz ki, mint az én kardjaim, mégis sikerül lecsökkentenem az ütés erejét és kivédenem a mozdulatot. Ha nem teszem, az a penge kettéhasítja a koponyámat.
− Osden jó tanár, nem kellett volna tanítania téged. Kár, hogy nem hallgatott senkire és pont a végzetünket képezte ki − szűri a fogai közt, miután elegánsan hárítom a negyedik vágását is és ellentámadásba fogok. Fürgén mozgok, egy másodpercre sem állok le, össze akarom zavarni − de nem tagadom, hogy kezdek fáradni.
− Nem én vagyok az ellenség, Grego! − felelem, aztán a kardjaink találkoznak és egymásnak feszülnek.
− Elegem van a hazugságokból − jelenti ki dühösen a szemembe nézve.
Túl erős, esélyem sincs. Kiveri az egyik kardomat a kezemből, ami csörömpölő hangot hallatva csúszik végig a földön. Túlságosan messze van.
Majdnem hátraesek, de végül valahogy mégis talpon maradok. Még van annyi energiám, hogy kikerüljem Grego vágását. Hátrálok, ő követ. A szeme szinte izzik.
És ekkor történik az, ami csak a lehető legszerencsétlenebbekkel eshet meg: megbotlok a saját kardomban. Ez a figyelmetlenség pont elég arra, hogy hátrabukjak, és ezúttal már nem maradok állva.
A fejem koppan a kőpadlón, összeszorítom a szemem fájdalmamban. Hangosan fújok egyet, ujjaimmal kapkodva kitapogatom a mellettem fekvő kardomat. Kissé szédülök, de feltérdelek, remegő kézzel magam elé emelem a fegyverem.
Grego persze eddigre már odaért elém, ki tudom venni magam előtt a homályos alakját. Nem tiszta a kép. Nagyokat pislogok, még ahhoz is erőlködnöm kell, hogy lássam, mi van közvetlenül előttem.
Lassan élesedik a kép, de alig hiszek a szememnek. Grego hátrálni kezd, halálos rémület ül az arcán. Sejtelmem sincs, mire véljem ezt a hirtelen változást, hisz biztosan nem tőlem ijedt meg ennyire.
Belém csap a felismerés, tántorogva felállok és megfordulok. Az óriásféreg végigtekergőzött a folyosón, ameddig én a parancsnokkal harcoltam, most pedig alig pár méterre tőlem épp farkasszemet néz velem. Utasítanom kell magam, hogy vegyek egy mély levegőt, különben ott helyben összeesnék. Elképzelhetetlenül lassan teszek egy lépést hátra.
A szörnyeteg megáll, mintha azt latolgatná, hol haraphatna belém úgy, hogy utána ne tudjak elszökni előle. Nyelek egy nagyot, a torkomban dobog a szívem.
Hirtelen történik, csak egy fehér villanás az egész, mikor az óriásféreg előrelendül. Lehunyom a szemem, várom a fájdalmat, a csípő érzést, ami jelezné, hol harapott ketté, de nem jön. Csak egy hangos kiáltást hallok, egyetlen szívszaggató halálsikolyt.
Kinyitom a szemem, de nem vagyok felkészülve a látványra, ami fogad.
− Grego! − bukik ki belőlem.
A szigorú hústorony, akit ismertem, nincs többé.
A szörnyeteg is felvisít, a csáprágói vörösek Grego vérétől. Kétségbeesetten körbenézek, de nincs menekvés: az utat elállja a bestia teste. Bekerített. Kétségtelen, hogy most én következem.
Életem leggyorsabb döntését hozom meg ebben a percben: lehajolok és oldalra vetődve felkapom az elejtett kardomat a földről. Terpeszállásban, behajlított térddel várakozom, mindkét fegyverem a kezemben van.
A lény azonban egyáltalán nem foglalkozik velem, vagy legalábbis nem néz rám úgy, mint a következő áldozatára. Ehelyett csak megállás nélkül tekereg, mintha körül akarna venni a testével. Mintha... meg akarna védeni. Talán nem véletlen, hogy megtámadta Gregót? Hisz sarokba szorított.
Megborzongok ettől a gondolattól, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a teremtmény azt feltételezi, hogy a társa vagyok, hogy az ő oldalán állok.
Újra meghallom a féreg fülsértő sivítását, aki váratlanul abbahagyja a tekergést.
A nyálkás, sebes bőrén kívül semmi mást nem látok, teljesen eltakarja előlem a folyosó többi részét. A csáprágói közt tartja Grego élettelen testét, aztán megremeg és elejti a zsákmányát. Olyanná válik, mint az olvadó jég, egyszerűen szétfolyik. A visítása elhalkul, a teste egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül már semmi nem marad belőle az általa okozott felforduláson kívül.
Dermedten, kivont karddal ácsorgok, zsibbad a karom ott, ahol a kis férgek megmartak. Emberek vesznek körül, ők is hasonló döbbenettel néznek rám, mint én rájuk. A tekintetük Grego felismerhetetlenné vált holttestére siklik.
− Megölte! − hangzik valahonnan hátulról a tömegből. – Az idéző megölte Gregót! A lány szörnye széttépte őt! − visszhangozzák egyre többen.
Elfogy az erőm, csak némán csóválom a fejem és azt tátogom, hogy nem.
A sok dühös, rettegő és gyűlölettel teli szempár, ami rám szegeződik, megbénít. Ekkor megpillantom Ceryst, aki épp előrefurakodik a tömegből. Egyenesen a szemébe nézek.
− Segíts, Cerys, kérlek! Mondd meg nekik, hogy...
Cerys tekintete azonban fagyos marad, miközben felemeli a kezét. Az emberek elcsendesednek. Nem hittem volna, hogy ekkora tekintélye van. Visszafojtott lélegzettel várom, mit fog mondani. Talán meg tudja győzni valahogy az Álarcosokat, hogy én nem...
− Grego gyilkosa nem menekülhet. Kardélre vele! − ordít fel hevesen.
Képtelen vagyok megmoccanni. A harcosok egy emberként üvöltenek fel és emelik magasba fegyvereiket, majd megindulnak felém.
Nincs időm sem meglepődni, sem emésztgetni a felfoghatatlan mértékű csalódást. Erőt veszek magamon, megfordulok és olyan gyorsan kezdek el szaladni, amilyen gyorsan csak bírok. Ki kell jutnom innen, nem várhatok reggelig.
Nyomomban hallom az üldözőim lépteit, a lépcső felé megyek. Ha feljutok a szobámba, meg tudom szerezni a táskámat − szükségem van rá, hisz abban van mindenem.
Kettesével szedem a fokokat, csak a saját lihegésemre koncentrálok, hogy kizárjam a tudatomból a helyzetem valódi súlyát.
Elképzelem, hogy nem üldöznek. Azt, hogy minden a régi, hogy nincs lerombolva a fél földszinti folyosó és nem az előbb gyilkolta meg egy óriási hernyó a Felső Erőd vezérét.
Valamennyire sikerül lehagynom a tömeget.
Fellélegzem, de tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek a sarkamban. Rohanok a szobám ajtaja felé, szinte csúszva érkezem meg a bejárat elé. Feltépem az ajtót, megkeresem a kulcsot az asztalomon és remegő kézzel bezárom.
Újra hangosabb a dübörgés és a kiáltozás, ami azt jelenti, hogy felértek az emeletre. Épp előszednék egy kevésbé szakadt köpenyt a ládámból, hogy ne fagyjak meg odakint, mikor dörömbölést hallok az ajtó felől.
− Leshetitek, hogy megadom magam − mormogom csendesen, miközben az ajtóra sandítok, de turkálok tovább. Megtalálom a legmelegebb köpenyemet, amim van, kapkodva lecserélem, felhúzom a kesztyűmet és a vállamra veszem a táskámat.
A csuklyámat az arcomba húzom, egyik kardomat készenlétben tartom a kezemben. Szépen kimegyek majd az északi bástyára, onnan pedig lemászom. Arra nem tudnak követni, legfeljebb akkor, ha utánam másznak − szerencsére kétlem, hogy képesek lennének rá.
Elfordítom a kulcsot a zárban, valaki kívülről azonnal berúgja az ajtót. Válaszul kirontok az emberek közé és előhúzom a másik kardomat, hogy kivédjem a rám irányuló csapásokat. Szabályosan el kell verekednem magam a lépcsőfordulóig. Bármennyire is ügyesen kerülgetem a vágásokat, jó pár sebet begyűjtök menet közben, de legalább egyre közelebb kerülök a célomhoz.
A lépcsők mellett van a kijárat a bástyára.
Rávetődöm a magas, keskeny ajtó kilincsére, kibotladozom a szabadba, elrakom a kardjaim. A hó és a hűvös szél azonnal az arcomba csap, de nem állok meg egészen a bástya széléig. Fellépek az alacsony falra, leguggolok, aztán lassan leengedem a lábam a magasból.
Egyre többen rontanak ki utánam a hóviharba.
Már csak a kezemmel tartom magam, ami a jeges téglákon nem könnyű feladat. Kicsit felhúzom magam, hogy kilessek a kőfal mögül. Árnyak igyekeznek felém, egyre közelebb érnek. Küldök egy gyors imát az isteneknek és elengedem a téglákat.
Zuhanok, csak esek és esek, közben pedig nagyon remélem, hogy jól emlékeztem, és van itt egy elég mély és széles rés a téglák közt.
Vagy borzasztó szerencsém van, vagy egyszerűen bejöttek a számításaim, mindenesetre végül valóban meg tudok kapaszkodni. A lábammal viszont már nincs ilyen egyszerű dolgom, a csizmám nem fér be a résbe. A szél az arcomba csapja a hajamat, alig látok valamit, az ujjaim pedig vészesen csúszni kezdenek.
A csizmám orrával kitapogatom egy párkány sarkát, nincs is olyan messze tőlem. Fogást váltok, lendületet veszek és a párkányra ugrok − milyen jó, hogy apám rengetegszer elvitt magával hegyet mászni! Soha nem hittem volna, hogy a tudásomat így fogom hasznosítani. Odakuporodok az ablakhoz, szorosan az üvegnek nyomódik a hátam.
Na jó, és most merre tovább?
Kihajolok, szemügyre veszem a környéket. A jó hír az, hogy még nincsenek harcosok idekint, lenne időm menekülni, ráadásul a talaj sincs olyan mélyen.
A rossz hír történetesen annyiból áll, hogy a hóvihar továbbra is tombol, nekem pedig keresnem kellene valami biztonságos helyet ahhoz, hogy kialudjam magam és folytatni tudjam az utat. Leküzdöm magam a párkányról, alig érzem a tagjaim, de hatalmas örömömre valahogy kikötök a lenti hóban.
Az első, amit lehetséges rejtekhelyként megpillantok, az a bozótos. Csupán szúrós bokrokból és barátságtalan, korhadt növényekből áll, de ez még mindig jobb, mint bármiféle fedezék nélkül nekivágni az útnak. A bozót felé veszem az irányt, nehezen tudok csak haladni a hó és a szél miatt, de nem adom fel. Nem, amíg be nem érek.
Eszembe jut, hogy el kellene tüntetnem a nyomaimat, de úgyis szakad a hó − mire megtalálják, hol jutottam ki, addigra a vihar magától is eltünteti a lábnyomokat. Az arcomat tövises ágak karcolják, mégis megállás nélkül menetelek a bozótos közepe felé. Vissza sem nézek a Felső Erőd zord épületére. Kisöpröm a hajam az arcomból.
Félelem fut végig rajtam.
Az eddigi életemnek vége: mától fogva hivatalosan is gyilkosnak bélyegzett szökevény lettem.
Muszáj lesz elfogadnom, hogy egyedül vagyok idekint a tomboló hóviharban és talán már a holnapot sem élem túl.