Fehér, mint a vér

× 25 ×

Abban a percben, hogy elhagyjuk a cellánk folyosóját, az övemre siklik a kezem. Épp, ahogy reméltem: Zachary nem vette el sem a kardjaimat, sem a táskámat. Legalább ennyi előnye van annak, ha halottnak hisznek.
Előhúzom a pengét. Navid megtorpan előttem, mikor meghallja a zajt, de elkésett − a kardom hegye már a hátának szegeződik.
− Mit csinálsz? − kérdi hátra sem fordulva.
− Csak biztosra akarok menni, hogy valóban kivezetsz innen.
Fáradtan felsóhajt.
− Komolyan azt hiszed, hogy átvernélek?
− Már megtetted egyszer − felelem élesen. − Most nem fogod, mert a foglyom vagy.
− Foglyod? − ismétli hitetlenkedve.
− Indulás, minél előbb el akarok tűnni erről a helyről! − Egy kicsit megbököm a kard hegyével a vállát, mire összerezzen.
Ezután nem szól hozzám, de én sem töröm magam, hogy társalogjak vele. Épp eléggé leköti a figyelmem az, hogy állva maradjak, tartsam a kardot, mindeközben pedig próbáljak kiigazodni ebben a sötét, föld alatti labirintusban. Fullasztó a levegő, olyan állott és poros, hogy minden lélegzetvételemnél majdnem köhögőgörcsöt kapok. Fáklyák csak elvétve vannak a falakon. Navid egyszer-egyszer megáll, pihen egy keveset, aztán újra továbbindul. Nehezen veszi a levegőt, mégsem panaszkodik.
Elmerülök a gondolataimban. Rengeteg kérdés zsong a fejemben, például az, amit Navid is feltett nekem a vitánk közben: mit keresett velem együtt a cellában? Ő Zachary szövetségese, semmi nem indokolja azt, hogy bezárják és megbüntessék. Mit tett, hogy ez lett a vége?
Lassacskán persze más dolgok is az eszembe jutnak. Ugyan nem ért teljes meglepetésként, mégis nehéz elfogadni, hogy Osden és Cerys soha nem voltak a szüleim. Hiába rejtegette előlem az igazat, egyszerűen nem tudom Osdent hibáztatni a történtekért. Talán félt attól, hogy annyira megharagszom rá, hogy elszököm, vagy esetleg bosszút állok anyámért.
Egy idő után feladom, hogy megjegyezzem, merre megyünk. Annyit kanyargunk, hogy már rég elvesztem volna, ha nincs itt Navid.
− Még nem tévedtél el?
− Nem − morogja. − Ismerem ezt a helyet, itt nőttem fel.
− A várban?
− Igen.
Szóval innen ismeri Veddart! Ezek szerint Zachary végig itt tartózkodott? Vagy csupán Navidet küldte ide? Mielőtt faggathatnám, alig hallhatóan mesélni kezd.
− Nagyon fiatal voltam, mikor Zachary-hez szöktem. Ő úgy látta jónak, ha a Medve várában nevelkedek, mert meg volt győződve arról, hogy én vagyok az, akinek fel kell kutatnia a tükörszilánkokat.
– Ezt most nem igazán értem – vallom be. Navid felsóhajt.
– Félt attól, hogy a próféciában szereplő lány Giness lehet, és ketten végül fellázadhatunk ellene. Elszakított a nővéremtől, pedig pont miatta mentem Ararenbe. Ez is egy bizonyíték arra, hogy Zachary igenis tud tévedni.
Befordulunk még pár sarkon, ő nem mesél tovább, mintha várná, hogy reagáljak valamit.
Apám mindig azt mondta, hogy minél többet tudsz az ellenségedről, annál jobb − Navid pedig az ellenségem. Ki kell szednem belőle mindent.
− Tehát azt hitte, te vagy az utolsó fehérvérű?
− Sokáig nem tudott rólad – bólintott. – Mikor elküldött, hogy menjek az erődökbe és szerezzem meg a maszkot, még csak nem is sejtette, hogy te egyáltalán megszülettél.
Kezd összeállni a történet. Anyám tehát ezért szökött el velem. Zachary elől akart megvédeni.
Hirtelen eszembe jut még valami, amire eddig még nem is gondoltam.
– Az a levél, amit Osden csapatának küldötte hozott az erődbe, mielőtt elmentem... – kezdem lassan. – Cerys azt mondta, hogy a Közvetítő nekem szánta.
Navid kerüli a tekintetem, amikor válaszol.
– Nem a tiéd volt. Zachary nekem írta a levelet, ebben voltak a parancsai a maszk felkutatását illetően. Én intéztem el, hogy a küldött azt higgye, valami nyomra bukkant és elvigye a Felső Erődbe.
Néhány pillanatig döbbent csend telepedik közénk. Osden azért ment Doreshbe, mert tudta, hogy a kővárnak új vezére lett.
– Várparancsnok... – suttogom magam elé Navidet méregetve. – Te voltál a doreshi vár új parancsnoka. Te fogtad el apámat. Tényleg te... – Ölted meg, fejezném be, de a torkomra fagynak a szavak. Valamiért még reménykedtem benne, hogy Zachary csak hazudott nekem, de túl nyilvánvaló, mi történt. Már mindent értek. – Eljuttattad a várba a levelet, hogy azt higgyék, veszélyes vagyok rájuk. Azt akartad, hogy összetévesszenek veled. Miattad kellett elmenekülnöm! – kiáltom egyre dühösebben. Az Álarcosok azt hitték, Zachary kéme vagyok. Cerys tudta, mi történik, ha maradok, ezért gondoskodott arról, hogy mindenképpen elhagyjam az erődöt...
– Elég hamar kitaláltad – motyogja halkan.
– Na és Jeco? –teszem fel a kérdést óvatosan. Egyre kevésbé érzem azt, hogy képes vagyok elviselni még több lelepleződő hazugságot, de ezt még tudni akarom. – Te hagytad ott azt a véres darabot a kabátjából, igaz?
– Végig követtelek – vallja be. – A banditákhoz, a Vörös Erődbe, a templomba... Csak azért hagytam ott azt a kis üzenetet, hogy folytasd az utat. Reméltem, hogy eléggé feldühít majd, ha azt hiszed, megöltem őt.
– Aztán már csak ki kellett várnod a megfelelő pillanatot, hogy előadhasd a hős megmentőt – morgom. Kíméletlenül zseniális terv.
Bólint. Sokáig nem szólok hozzá, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam, mit is művelt egészen idáig. Ahhoz viszont túl kíváncsi vagyok, hogy egész úton néma maradjak.
− Zachary azt gondolta, hogy te öröklöd az Úrnő erejét? – szólalok meg csendesen. – Megölt volna téged?
Navid keserűen felmordul.
− Még én sem tudtam arról, hogy az utolsó fehérvérű az Úrnő újjászületése. Abban a hitben éltem, hogy majd a segítségemmel visszatérhet az istennőnk, én leszek a legenda, aki miatt felvirágzik az idézők birodalma. Ha tudtam volna, hogy a kiválasztott nem csak a szilánkokat hivatott felkutatni, hanem az erő birtoklása is az ő kiváltsága... − Megköszörüli a tokát. − Nos, igen, Zachary biztosan megölt volna engem.
− De miért? Ha megöl, megkapja az erőd?
− Pontosan. Az idézők közt ez így megy: ha fehérvérű fehérvérűt öl, a gyilkos megszerzi a mágiáját.
− Ilyen logika alapján Zachary akkor járt volna a legjobban, ha megöl minden idézőt − gúnyolódok.
− Veszélyes − csóválja a fejét Navid. − Ha fajtársat ölsz, egy kicsit te is beleőrülsz. Ez az ára.
− Zachary tehát inkább felhasználta a vallásotokat, hogy irányítson titeket, mondván, hogy a Fehér Úrnő óhajtja így, vagy mi? − ráncolom a homlokom.
− Valami olyasmi.
Eszembe jut egy rémisztő gondolat, nyelek egyet.
− Zachary... hány idézőt ölt?
− Azt mondják, megölte a saját apját.
− És a testvérét − teszem hozzá fanyarul. − Ez mennyire őrjít meg egy fehérvérűt?
− Bele sem akarok gondolni. A fajtársgyilkosokat általában kivégzik, de olyan még soha nem fordult elő, hogy uralkodók közt történjen ilyesmi. Zachary-nek viszont senki sem mer ellenszegülni.
− Mind hűek vagytok hozzá? Ahhoz, aki úgy szerezte meg a hatalmát, hogy lemészárolta a saját családját...? − fakadok ki.
− Én nem vagyok hű hozzá − fordul hátra Navid, de olyan váratlanul, hogy majdnem nekimegyek.
− Akkor miért szolgálod? − vágok vissza.
Szemében mély sértettség csillan.
− Azért szolgáltam, mert egyetértettem vele abban, hogy az Úrnőt vissza kell hozni. Csak ő képes békét teremteni, csak ő simíthatja el a viszályokat, amelyek a halála után keletkeztek. Én kizárólag a Fehér Úrnőnek fogadtam hűséget, nem Zachary-nek. − Olyan hévvel mondja ezt, hogy még a keze is ökölbe szorul.
− Én nem vagyok ő − emelem meg a hangom figyelmeztetően. − Nem tudok semmissé tenni egy ekkora háborút, hiába várjátok tőlem azt, hogy majd mindent rendbe hozok.
− A prófécia szerint képes vagy rá.
− Kedves, de azt is megmondja a drága próféciád, hogy mégis hogyan kéne csinálnom? − vonom fel a szemöldököm. Mivel nem érkezik válasz, felsóhajtok.
− Ha azt hiszed, hogy ezzel minden megbocsátva, nagyon tévedsz. Az egy dolog, hogy Zachary téged is kihasznált, de ennyi még nem törli el a bűneidet.
Szóra nyílik a szája, de aztán inkább visszazárja és megfordul. Feltűnik, hogy görbén áll, az egyik karját az oldalához szorítja. Mikor látja, hogy őt figyelem, gyorsan kiegyenesedik és leereszti a karját, mielőtt még rákérdezhetnék a dologra.
Így hát szótlanul menetelünk tovább.