Fehér, mint a vér

× 3 ×

Eddig fel sem tűnt, milyen kényelmetlen az ágyam. Fáradtan nézegetem a szobám plafonját, a hátam belesüpped a vékonyka matracba, ami csupán néhány lapos, szénával tömött zsák lepedővel fedve. Nincs sok bútorom, csak egy láda, amiben a ruháimat tartom, egy asztal és az ágy.
Régen, mielőtt még apám főnökké vált volna, ez az ő szobája volt − legalábbis ezt mesélte nekem. Elvileg az én szobám az egyik legnagyobb az erődben, de ha ez nagynak számít, bele sem merek gondolni, mekkora lakhely juthatott a többieknek.
Már beesteledett, Cerys órákkal ezelőtt visszament az ebédlőbe, én pedig magamra maradtam a szüntelenül furdaló kíváncsiságommal. Muszáj megtudnom, mi van abban a levélben. Hiába próbálta leplezni, tudtam, hogy Ceryst is mélyen megérintette a levél híre. Hiszen talán apám írta, lehet, hogy üzent valamit... Vajon egy stratégiai utasítás szerepel benne? Vagy csak egy rövidke sor, hogy elbuktak?
Jól tudom, hogy még ha meg is szerzem a levelet, aligha fogom megtudni, mi áll benne. Kéne kerítenem egy személyt, aki felolvassa. Arra viszont, hogy találok ilyen embert az erődben, aki ráadásul hajlandó is arra, hogy segítsen nekem, igen kicsi az esély − vagy ő sem tud olvasni, vagy azonnal jelenti Gregónak, hogy elloptam a levelet és már visznek is vissza a jégtömlöcökbe.
Aludnom kellene, de nem tudok. Egészen a nyakamig húzom a köpenyemet, hisz nincs takaróm, a bundás gallért párnaként használom. Kilesek az ablakon, de még mindig esik a hó, látom, ahogy a sötétben kavarognak a pelyhek.
Mintha lépteket hallanék a folyosóról. Felszusszanok és megfordulok az ágyban.
De a léptek hangosodnak, ezért felülök és hallgatózom. A szobám ajtajának vaskilincse lesüllyed, az ajtó kinyílik és legnagyobb meglepetésemre Cerys lép be hozzám. Ami pedig még inkább csodálkozásra késztet, az az, hogy nem üres kézzel.
Nála vannak a kardjaim, az övemet magára csatolta, mindkét penge az oldalán lóg, de kétlem, hogy egyébként tudná használni őket. Egy teletömött zsákot tart a kezében. Miután becsukja az ajtót maga után, a zsákot az ágyam mellé helyezi.
− Ez meg mi? − hajolok a csomag fölé, de ő türelemre int a kezével. Némán várok, amíg ő odasétál mellém, leül az ágyra és felém fordul.
− El kell tűnnöd innen − közli kifejezéstelen arccal.
Értetlenül pislogok, de ő folytatja, közben pedig lecsatolja az övet és mellém fekteti a lepedőre a pengékkel együtt. − Visszahoztam, de senkinek egy szót se róla, hallod?
− De miért? − nyögöm ki. Képtelen vagyok kiigazodn rajta.
Minden iszonyúan zavaros, rendet kéne tenni a fejemben. Megúsztam egy súlyosabb büntetést, a szobafogságot még kibírom, miért mennék el? Hogy aztán még gyanúsabbá váljak a Rendnek, és esetleg még kerestetni is kezdjenek, mint egy szökött foglyot?
− Rosszabb a helyzet, mint hittem. Egyszerűen nem maradhatsz itt − magyarázza Cerys komoran.
− És mégis hová menjek? − kérdezem keserűen. − Hol fogadnának be egy fehérvérűt?
A falvakban legszívesebben máglyára aggatnának, a fővárosban csak rosszabb lenne a helyzet, a vadonban meg azért mégsem élhetek örökké. Borzasztóan veszélyes lenne ez nekem. Miért hagynám itt az erődöt egy ilyen rejtőzködő életmódért?
− Bárhová, ahol nem találnak rád − feleli.
− Mi ez az egész? − motyogom. Ekkor bevillan a levél képe. − Köze van hozzá annak a férfinek, aki a tárgyalás végén érkezett? − markolok bele a matracba, miközben kissé előrehajolok. − A levél az, igaz? Apám kérte, hogy meneküljek, ő üzent? − kezdem hadarni egyre jobban felélénkülve.
Cerys azonban lassan megcsóválja a fejét.
− Nem, nem Osden levele.
− Akkor?
Túl sokáig van csend. Némán néz rám és gondolkodik, csak percek múlva szólal meg.
− A Közvetítőnek tervei vannak veled, a Rend pedig még kevésbé bízik benned azok után, ami az üzenetben állt. A Közvetítő hozzád akarta eljuttatni, most pedig már csak idő kérdése, hogy Grego úgy döntsön, véglegesen is el kell tüntetni a veszély forrását. Ha kell, kivégzéssel.
− A veszély forrása szerinte én vagyok, mi? − dünnyögöm savanykás mosollyal.
− Jelen pillanatban te vagy a legnagyobb veszély, amit csak elképzelhetünk. − Cerys arca fáradtnak tűnik, de ezzel egyidőben halálosan komoly is, ettől pedig kissé megrémülök.
− Ki az a Közvetítő? − A térdemre könyökölök, kinézek az ablakon. A hópelyhek még mindig táncolnak odakint. Ha mindenképp el kell mennem innen, semmiképpen nem most fogok, hisz még tart a vihar.
− A Fehér Úrnő népének vezére, az idézők leghatalmasabbika. Az Úrnő prófétájának tartják.
− Miért érdeklem pont én?
Cerys megdörzsöli a homlokát, nem néz rám, miközben válaszol.
− Az utolsó fehérvérű kell neki, a legfiatalabb. A hitük szerint ugyanis ennek az utolsó idézőnek kell megtalálnia az Úrnő tükrének szilánkjait az Álarcos Király maszkjával, hogy aztán visszakapják azt a világot, amely egykor az övék volt.
− Az ő világuk nem tartogat sok jót, ugye?
Szomorúan ingatja a fejét.
− Csak te találhatod meg a szilánkokat, ezért előbb-utóbb meg fognak próbálni rávenni arra, hogy átállj melléjük. Ígérd meg, hogy bármit is tettél, bármit is akarsz tenni, és bármennyire gyűlölöd is az itteni embereket, nem leszel te is egy közülük! − ragadja meg a kezemet. Majdnem elhúzom, de végül nem teszem. Nem igaz, amit mond − én nem gyűlölöm az itteni embereket. Egyszerűen csak képtelen vagyok őket megérteni, ennyi az egész.
− Nem állnék át azok közé, akik elvették az apámat − felelem csendesen, lesütött szemmel, mire ő megszorítja a kezemet. Jól esik, mintha valahogy támogatna ezzel, mintha azt akarná mondani: Nyugodj meg, átérzem a helyzeted. Nekem is hiányzik.
− Helyes.
Felpillantok rá.
− De hisz ez csak egy legenda. Honnan veszik, hogy én kellek nekik? A Király maszkja nem létezik.
A mi birodalmunkban mindenki ismeri azt a mesét, miszerint az Álarcos Király Cullo, Deshia és Yad, a három isten segítségével megóvott minket a Fehér Úrnő borzalmaitól. Elküldték a nőt a sötétség végtelen földjére, ahol már nem okozhat több gondot, de ő még a halálával is csak megátkozott minket: itt hagyta a népét, a fehérvérűeket és a szörnyeiket.
Cerys arca láttán kételkedni kezdek.
− Dehogynem, létezik. Sőt, őrzik, főleg most, hogy Grego továbbadja majd a levél tartalmát a többi erőd vezetőjének.
Nem az a tréfálkozós típus, úgyhogy hiszek neki.
− Mit akarsz, mit tegyek?
− Menj innen olyan messzire, amennyire csak tudsz. Most már tudod, hogy csak idő kérdése, mikor döntenek úgy, hogy túl kockázatos életben hagyni téged.
− Rendben − bólintok és lassan kihúzom a kezem a markából. − Holnap kora reggel indulok.
Cerys rosszallóan néz rám, de inkább nem száll vitába velem. Már így is változtattam az eredeti elképzelésemen, miszerint a vihar végéig nem hagyom el az erődöt. Reggelig muszáj várnom, hogy legalább ne a csillagok alatt kelljen vándorolnom, amikor sokkal több ragadozó kószál odakint, ráadásul még hűvösebb is van, mint egyébként.
− Ahogy gondolod. − Feláll, hosszan méreget, mintha azon tűnődne, mondjon-e még valamit vagy ne. − Nem leszek melletted. Okos légy! − teszi hozzá utoljára, aztán kilép a szobámból.
Amikor biztos vagyok benne, hogy nem jön vissza, a tenyerembe temetem az arcom. Menekülnöm kell.
Nincs semmi konkrét tervem, semmi ötletem, mit tehetnék − olyan váratlanul jött ez az egész.
Reggel azonnal elindulok, ha esik a hó, ha nem. Ha igaz az, amit Cerys mondott, Grego nem fog tétovázni, az emberek biztonsága mindennél fontosabb egy erődparancsnok számára − ezt nem róhatom fel neki. A gyilkossággal kapcsolatos félreértés csak még jobban megerősíti abban, hogy nem egy oldalon állunk, pedig ez nem így van. Én nem vagyok az ellensége, habár erről lehetetlen lenne meggyőzni őt.
Megmarkolom a Cerys által behozott zsákot, belenyúlok és kihúzok egy jó nagy darab kemény, kerek sajtot. Turkálok még egy darabig, találok szárított húst, egy bőrkulacsot vízzel töltve, friss kenyeret és mindenféle tartós ételt. Kiszedek mindent és begyömöszölöm a táskámba, ott jobban elfér és hordozni is könnyebb. A könyvemet és a rajzszenet is bent hagyom − bármi történjék majd, szükségem lesz rájuk. Még ha nem is lesz kedvem rajzolgatni, a képeimet jó érzés lesz visszanézni − azt a sok vázlatot a Felső Erődről, apámról, a Határ-hegység őrkunyhóiról... nem akarom elfelejteni az otthonom.
Visszafekszem az ágyamba, a kardjaimat közel tartom magamhoz. Az utolsó éjjelem a szobámban.
Hát, ez a nap is eljött: el kell hagynom az otthonomat. Be kell valljam, nem így képzeltem el ezt a pillanatot, de mint a legtöbb esetben, most sincs sok választási lehetőségem.
Vajon Grego kerestetni fog, ha eltűnök? Minden bizonnyal igen. Minél messzebb kéne jutnom a Felső Erődtől.
Nem állítom, hogy nyugodtan, de sikerül álomba szenderülnöm. A jégtömlöci látogatásom kiszívta belőlem az erőm nagy részét.
Hamarosan azonban szükségem lesz minden energiámra.

×××

Fogalmam sincs, mennyit tudok aludni, de valami furcsa, recsegő hang kelt fel. Azonnal a kardomhoz kapok, az ablak felé pislantok − éjszaka van, még mindig. Szakad a hó.
Rossz előérzetem van. Már a csend is piszkálja a fülem, mintha folyamatos zúgást hallanék... vagy inkább kaparászást. Halk, monoton zizegést és kaparászást.
A torkomban dobog a szívem. A hang folytatódik, túl hangos ahhoz, hogy csak valami rágcsáló legyen.
Felkelek, olyan óvatosan mozgok, mint egy préda után leskelődő hópárduc − egyik lépés a másik után, csak szép nyugodtan. Egy kard a kezemben, egy a derekamon. A kaparás nem némul el.
A kilincsre teszem a kezem. Nyílik az ajtó, odakint sötét van, a falon lógó fáklya fénye csak a folyosó bal felét tölti meg. Természetesen jobbról jön a hang. Sarkon fordulok és a fáklyához lépek, lerántom a falról. Kezemben a lobogó lánggal egy kicsit magabiztosabb vagyok. Elindulok a sötétbe, célirányosan a hangok irányába.
Mikor a fénykör a falra vetül, kis híján felsikítok.
Nem kaparászás volt − sokkal inkább csáprágók csattogása és zizegése. Kis, fehér férgek kúsznak a falon, megszámlálhatatlan mennyiségben, szinte látni sem lehet tőlük a téglákat. Úgy hömpölyögnek és hullámzanak, akár egy élő folyó, bemásznak a padló réseibe. Ahol rájuk világítok, eloszlanak és helyette keresik a sötétet. Istenek, mi folyik itt?
Összeszorul a torkom, ugyanis újra megérzem, hogy van valaki mögöttem. Fogalmam sincs, hogyan, de egyszerűen tudom, hogy ott van. Megperdülök, olyan erősen szorítom a fáklyámat, hogy belefehérednek az ujjperceim. Csak egy árnyat látok elsuhanni egyenesen be a sötétbe. Elhatározom, hogy most már nem hagyom elmenekülni.
Utána vetem magam, olyan gyorsan rohanok el a férgek mellett, hogy a fáklya tüze majdnem kialszik a menetszéltől.
Lépcsőforduló, újabb fali fáklya − eljött a perc, hogy végre teljes valójában lássam az igazi gyilkost. Az az egyetlen pillanat elég arra, hogy örökre az emlékezetembe véssem a kinézetét, amíg megfordul és rám néz.
Hosszú, fekete köpenye egészen a térde alá ér, a lábán az enyémhez hasonló csizma, a fején kapucni és hófehér maszk. Nem olyan, mint amilyet a rendtagok viselnek, és nem csak a színe miatt.
Csupán a szeménél van kivágás, a maszk többi része teljesen sima és kifejezéstelen. Sőt, mondhatni... vérfagyasztóan üres. Akár maga a halál.
Megbabonázva nézem, de kész vagyok harcba szállni vele. Megemelem a kardom, ám ebben a pillanatban fülsiketítő, rekedt visítást hallok odalentről. Egy pillanatra a túlvilági hang irányába kapom a fejem, de mire visszafordulok, a gyilkos már eltűnt.
− Menekülj csak! Túl gyáva vagy ahhoz, hogy szemtől szembe kiállj ellenem! – kiáltom. Remélem, hogy hallja, habár a szavaim sokkal inkább hangzanak mérges zsörtölődésnek, mint fenyegetésnek.
Újra felvisít valami odalent, aztán más hangok is bekapcsolódnak: harci kiáltások, dübörgő léptek, pengecsörrenés. Le kell mennem.
Még egyszer az idéző hűlt helyére pillantok, majd futni kezdek. Ferdén visszateszem a fáklyát a tartójába, kapkodva szedem a lábam, hogy minél hamarabb leérjek a lépcsőn.
Mindkét kardomat előrántom, a véremben adrenalin száguldozik.
Leérek a földszinti folyosóra, ennek ellenére egyre távolabbról hallatszanak a hangok − harc van valahol, ez tisztán kivehető a zajokból.
Néhány harcost látok szintén kirontani a szobájából vagy épp lesietni a lépcsőn. Van egy-két még nálam is fiatalabb a várban, közülük a bátrabbak most futnak az akció irányába, a gyávábbak pedig magukra zárják a szobaajtót. Ügyet sem vetnek rám, hisz most van fontosabb dolguk is nálam.
Kezdem azt hinni, hogy sosem jutok el a hangok forrásához, de mikor befordulok a soron következő sarkon, már látom, mi történik. Utólag határozottan jobb lett volna édes tudatlanságban maradni.
Tágra nyílik a szemem. A fél erőd összegyűlt már a folyosón, mindegyikük kezében kard, íj, tőr, bárd, szekerce vagy tudom is én, mi − a közös bennük az, hogy egytől egyig felfegyverkezve szemeznek egy vad monstrummal.
Képtelen vagyok levenni a szemem a szörnyetegről. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ilyen undorító, groteszk lényt még életemben nem láttam. Ráadásul nem tűnik szelíd fajtának – ezt tökéletesen a tudtunkra adja, mikor egy karcos, dobhártyarepesztő visítással megrázza a fejét és rongybaba módjára felkapja az egyik karddal hadonászó férfit, hogy aztán teljes erőből a falhoz vágja.
Csak egy fájdalmas reccsenést hallok, és ha eddig nem jöttem volna rá, most már körvonalazódik bennem, mivel is állunk szemben valójában.
Ez a lény hasonlóan gyilkos kedvében van, mint az idézője.
Még erősebben markolom a kardom.
Apám nem hátrálna meg.
Én sem fogok.