Fehér, mint a vér

× 20 ×

Friss kenyér illata terjeng a levegőben, miközben átvágunk a vásáron, úton a lovagi sátrak irányába. Éjszaka még ébren voltam egy ideig és vártam, hogy Navid visszatérjen. Magyarázatot akartam a történtekre, a szavaira, mindenre.
Az ellen viszont nem tehettem, hogy elfáradtam az úton, és akármennyire is nem állt szándékomban, elaludtam.
Reggel Navid ébresztett. A szeme alatt halvány karikák húzódtak, próbálta nem kimutatni, de jól tudtam, hogy ő is fáradt. Mielőtt érdeklődhettem volna, mit forgat a fejében, már el is indultunk. Furcsa volt, hogy a gebéinket nem láttam kifelé menet, de nem tettem megjegyzést.
Az óratorony nincs messze a sátraktól, kora reggel pedig még az utcákat sem lepi el a tömeg, így gyorsan tudunk haladni.
Hiába igyekszik feltűnésmentesen csinálni, néha észreveszem, hogy Zanna rám és Navidre tekintget, mintha érezné, hogy valami megváltozott köztünk. Bár az ő esetében valószínű, hogy hallott és látott mindent, ami tegnap este történt, csupán nem mutatta, hogy ébren van.
A vásárhoz képest, ahol már most pezseg az élet, a lovagi sátrak környéke különösen nyugodt. Néhány helyről hallok csak kardcsörgést vagy sürgölődő apródok vitatkozását, de ezektől eltekintve akár azt is lehetne hinni, hogy maguk a lovagok még meg sem érkeztek.
Navid egy fekete sátorhoz vezet. Először azt hiszem, Veddar Clawe-hez hozott, de hamar rájövök, hogy ez nem az ő sátra. Ugyan fekete és arany színek dominálnak, de itt az aranytőr helyett egy ágas-bogas fa díszeleg a háromszögletű zászlón.
Megtorpanok, Zanna nekem ütközik hátulról.
− Hová hoztál? Kié ez a hely? − méregetem gyanakodva a ponyvára festett fát.
Navid visszapillant rám, aztán halkan felnevet.
− Na vajon kié? A miénk.
Döbbenten pislogok. Ő karba teszi a kezét és felhúzza szemöldökét.
− Szívesen megvárom, amíg kibámészkodod magad, de azért majd szólj, ha mehetünk tovább.
Hitetlenkedve csóválom a fejem.
− Hogy csináltad? − motyogom végül.
Arcán felsejlik ismerős, csibészes vigyora. Meglepetésként ér, mikor elkapja a kezem és maga után húz, mielőtt viszont a sátorhoz lépne, még gyorsan a fülemhez hajol.
− Megvannak a módszereim.
A tegnapi emlékek miatt felgyorsul a szívverésem, de mire észbe kapok, Navid már be is ránt magával a sátorba. Zanna kuncogva követ minket.
A sátor belülről tágasabb, mint amilyennek kívülről tűnik. A földre rojtos szőnyegeket terítettek, a hely bal felében párnák fekszenek. A sarokban egy rúdra csillogó, sötétszürke páncélzat van akasztva, mellé pedig egy ovális pajzsot támasztottak. A ponyva repedésein átszűrődő napfény halvány csíkokat rajzol a pajzson díszelgő aranyfára. A páncél mellett a földön egy ruhahalom hever: hosszú ing, párnázott nadrág, bőrkabát...
Navid könnyed léptekkel a hímzett párnákhoz lépdel és letelepedik a földre. Zanna követi, kicsit odébb ő is leül.
Én a sátor közepébe sétálok, összefonom magam előtt a karom és Navidhez fordulok.
Számon akarom kérni a tegnapiakról, arról, hogy pontosan hogy is értette a szavait az eltűnése előtt, de eszembe jut, hogy nem vagyunk egyedül. Ez még várhat, most inkább a torna a fontos. A torna, és az, hogy mégis honnan van egy komplett sátrunk harci öltözettel együtt.
− Meséld csak el szépen, mit csináltál te egész éjjel a városban!
Ráérősen elővesz egy mazsolás pogácsát a táskájából és arcán egy ravasz félmosollyal beleharap. Türelmetlenül topogok, de addig nem felel, ameddig le nem nyeli a falatot.
− A Medve főpapjának fia is úgy gondolta, hogy megpróbálkozik elnyerni Arcadia kisasszony kezét. Nem lehettek túl erős motivációi, mert egy kis biztatás után hamar távozott az embereivel. − Harap még egyet, félig teli szájjal folytatja. − A ficsúr alkata leginkább egy kislányéhoz hasonlatos, ezért gondoltam, hogy a páncélja megfelelhet neked. Becsüld meg, nem volt olcsó − biccent a vértezet irányába.
Tehát lefizette a pap fiát, hogy adja át nekem a helyét. És még páncélom is van.
− Ezt mind tegnap este találtad ki?
Vállat von.
− Nem mind. Az csak ma hajnalban jutott eszembe, hogy ló nem jár a csomagunkhoz, de a két gebe árából talán tudok venni neked egy normális hátast. A tornán kivételesen nem lesz lovas párbaj, de azért a bevonuláshoz nem ártana egy kevésbé girhes példány. Ezután csak gyalogos vívás lesz, mert a hercegnő nem rajong a dárdás viadalokért.
− Kard a kard ellen − motyogja közbe Zanna.
− Igen, köszönöm a kiegészítést − morogja Navid.
A páncélhoz lépdelek és végighúzom az ujjam a sötét fémen. Egyetlen rozsdafolt vagy karcolás sincs rajta, látszik, hogy még nem használták. Talán kimondottan erre az alkalomra készült. Elismerően füttyentek egyet.
− Na és mik a további terveid?
− Az már a te részed, én megtettem, amit tudtam. Remélhetőleg Veddar kiesik, mielőtt párba osztanák veled. A pap állítólagos fiaként nem mérettetnek meg vele, csak akkor, ha elkerülhetetlen lesz a helyzet. De azt azért mellékesen megjegyezném, hogy továbbra sem rajongok az ötletért. Ezek itt majdnem mind képzett harcosok, sokkal több tapasztalattal, mint te.
− Mert én talán nem vagyok neked elég képzett harcos? – háborodok fel.
Válaszolna, de Zanna előtte szólal meg.
− Közel az idő, veszélyben a szilánkok.
− Micsoda? − fordulok oda hozzá rögtön.
− Döntött, hölgyem − suttogja lehajtott fejjel.
− Igen, tudjuk: közeleg a vég, a gonosz erősödik, meg fogunk halni, és a többi − legyint Navid, és folytatja az előző témánkat. − Az itteni kardvívás célja az, hogy...
− Tudom − vágok közbe. − Már sokféle tornát láttam testközelből, ez sem újdonság.
Navid kétkedő arckifejezése láttán gunyorosan rámosolygok.
− Mit hittél, hogy az erődbeliek nem tartják meg a hagyományos ünnepi játékokat? Lovagrendekről beszélünk, nagyokos.
− Ha te mondod, hiszek neked, lassan viszont ideje lenne felöltözni a vasgöncbe, ha nem akarod, hogy néhány maliseli lovag miszlikbe aprítson.
Feltápászkodik a párnák közül. Úgy mér végig, hogy pontosan tudom, mi jár a fejében.
− Ne is álmodj arról, hogy te fogsz öltöztetni − közlöm fagyosan.
− Hát, pedig egyedül elég nehéz lesz.
− Majd Zanna segít.
− Nem hiszem, hogy valaha is látott már harci páncélzatot.
Utolsó reményemben Zannára pillantok, aki szégyenlősen megcsóválja a fejét.
Navid széles vigyorral mellém lép és a könyökével megböki a karom.
− Ne aggódj, már volt szerencsém megcsodálni téged fehérneműben, kiscsillag, úgyhogy emiatt egy percig se zavartasd magad.
Összepréselem az ajkam, gyilkos pillantást vetek rá.
− Úriember leszek és nem nézek olyan helyre, ahová nem szabad, rendben? − kérdezi továbbra is a legkevésbé sem udvariasan vigyorogva.
Egy frászt vagy te úriember.
Mérgesen prüszkölök egyet, de aztán elfordulok és nekiállok kibogozni a köpenyem zsinórjait.