Fehér, mint a vér

× 2 ×

A férfi úgy bánik velem, mint egy fogollyal. Úgy taszigál be az erődbe mindenki szeme láttára, mintha bűnös lennék, egy gyilkos. Én mégis felemelem a fejem és dacosan minden egyes bámészkodó szemébe nézek. Nem ítélhettek el azért, amit el sem követtem.
Kísérőm továbbra sem hajlandó elmozdítani a kardját a hátamtól, valószínűleg minden egyes mozdulatomat szemmel tartja − ha a kezem véletlenül a kardom felé mozdulna, valószínűleg vagy a hátamba kapnék egy szúrást vagy a kézfejem pottyanna bele a sáros hóba. A falakon ácsorgó harcosok mind engem néznek, sustorognak valamit, amit ekkora távolságból nem hallhatok. Már a kapuőr is felfigyelt rám, vörös maszkja mögött biztosan a homlokát ráncolja vagy kárörvendően mosolyog.
Beérünk az épületbe, egyenesen a keleti szárnyba tartunk, ahol Grego szobája és az ebédlő is van − hisz ki álmodozna itt külön gyűlésteremről? Legfeljebb a Vörös Erődben lehetne tanácstermet találni.
Menet közben egy nő tájékoztatja a kísérőmet, hogy Grego jelenleg biztonsági szemlét tart a kunyhóknál a jelzőfüst miatt.
− Mikor ér vissza? − morran fel a férfi unottan.
− Legalább egy óra, főleg most, a vihar miatt − von vállat a nő zavartan.
A Felső Erődben nagyon kevés nő van, olyan pedig még kevesebb, aki ért a harchoz. Cavilde szigetén a harc és a háború a férfiak dolga − a nők kizárólag házimunkára, sütés-főzésre és gyermeknevelésre jók, na meg egyéb szórakozási lehetőségre a férfiak számára, de semmiképpen sem harcolnak.
Engem apám megtanított küzdeni: képes vagyok kezelni a tőrt, az íjat, de a legjobb a kardjaimmal vagyok. Két karhosszúságú, kíméletlen penge, amit mindig a derekamra csatolva hordok.
− Nem fogom szabadon ereszteni. − Kísérőm maszk nélküli, csontos arcán látszik, hogy erősen gondolkodik. Aztán hirtelen karon ragad. − Leviszem a jégtömlöcökbe, ameddig a főnök vissza nem tér.
Nagyot nyelek. A jégtömlöcök egy szinttel lejjebb, a föld alatt helyezkednek el, a nem túl bizalomgerjesztő elnevezéshez méltóan pedig azt beszélik, hogy hidegebb van odalent, mint a Határ-hegység legmagasabb csúcsán. Én még sosem jártam ott, de ha őszinte akarok lenni, nem most szeretném kipróbálni.
A mosónő szeme is elkerekedik. Pár pillanatig csak tátog, mielőtt megszólalna.
− Kérem, ne tegye! Hiszen szegény pára megfagy odalent...
A férfi egyetlen könyörtelen pillantással elhallgattatja.
− Ez a szegény pára most ölt meg egy határőrt. Ha ez nem elég ok arra, hogy megfagyjon, akkor semmi.
Beharapom az ajkam. Kezd tisztázódni bennem, hogy Cerys az egyetlen esélyem arra, hogy elkerüljek egy súlyos ítéletet. Az erődben nem tétováznak, halálbüntetést ugyan csak a király szabhat ki, de egy száműzetés vagy évekig tartó fogság – ne adják az istenek, még esetleg éppen a jégtömlöcök egyikében – ugyanolyan kegyetlen tud lenni, nem feltétlenül szükséges egy otromba bárd vagy egy akasztófa.
A mosónő óvatosan bólint és lehajtott fejjel ellép az utunkból.
Túl hamar érjük el a lépcsőket. Haladunk lefelé, már érzem, ahogy egy irtózatosan hűvös légtömeg igyekszik körbeölelni és álnok módon bekúszni minden egyes porcikámba.
A fáklyák nem sokat világítanak meg a lépcsőfokokból, ezért ha nem akarom kitörni a nyakam, a kezemmel is tapogatóznom kell a nedves falon. A kő egyre sikamlósabbá válik a tenyerem alatt, érződik a ráfagyott jég. A lépcsőfokok is csúsznak, ezért magamban fohászkodom, hogy érjünk le minél hamarabb, mert a végén még elcsúszik mögöttem ez a mamlasz és lesodor magával együtt a lépcsőn.
Az odalenti fáklya fénye elég gyér, csak az első celláig lehet ellátni, a folyosó utána vaksötétbe burkolózik. Megszemlélem a nem túl barátságosan kinéző tömlöc rácsait.
A férfi lekapja a falon lógó kampóról a kulcsokat, aztán egy szempillantás, és már bent is ácsorgok a rozsdás rácsok túloldalán. Ám mielőtt a zár kattanna, eszébe jut még valami és a kezét nyújtja felém. Bevallom, fogalmam sincs, mire vár.
− Add ide a kardokat! − dörmögi, mikor megelégeli, hogy csak furcsállva nézek rá.
Nem, azt már nem. Ez az egyetlen dolog, ami miatt legalább minimális önbecsülésem maradt és nem vagyok teljesen védtelen.
− A kardokat, most! − ismétli türelmetlenül, a hangját felemelve.
Sóhajtok egyet. Habozva a derekamhoz nyúlok és lecsatolom magamról az övemet a fegyvereimmel együtt, aztán a kezébe adom. Azonnal elrántja előlem és a cellától a lehető legtávolabbi sarokba hajítja. Összerezzenek, mikor meghallom a pengék csörrenését.
− Meddig kell itt álldogálnom? Nem gondolja, hogy ha én lennék a gyilkos, már magával is végeztem volna? − kérdezem halkan. Kezdek átfagyni, pedig alig pár perce, hogy idelent vagyok. Kimondhatatlanul idegesít, hogy nem tehetek semmit annak érdekében, hogy megvédjem az igazamat.
− Ameddig a főnök el nem dönti, mit tegyünk veled − válaszolja félvállról, nem is törődve a második kérdésemmel. Vet még rám egy utolsó pillantást, megnézi, jól bezárta-e a rácsaimat, majd elindul a lépcsőn. Lssacskán elhalkulnak a léptei, én pedig aggasztóan egyedül maradok a sötétben. Még a fáklya meleg, sárgás fénye sem nyugtat meg.
Elkezdem ráncigálni a köpenyem ujját, hogy minél jobban bebugyoláljam a kezem a vastag anyagba. Forgatom a fejem, gondolkodom, hátha valahogy kijuthatnék innen, de be kell látnom, hogy a szabadulás reménytelen. Sóvárogva nézek a folyosó túlsó felében derengő kis árnyalakra, a kupacra, ahol a kardjaim hevernek.
Senki nem állította még, hogy a Felső Erőd biztonságos hely. Nem véletlenül vagyunk mi a határőrök, természetes, hogy kószálhatnak erre idézők és szörnyetegek. Ám olyanról még nem hallottam, hogy egy fehérvérű ennyire közel merészkedett volna bármelyik erődhöz is. A kunyhókat sem szokták megközelíteni, sőt, legutoljára pár éve járt itt idéző, de akkor is valahol mélyen a Határ-hegység ormai közt találkozott vele egy felderítőcsapat.
Fáradtan leülök a hideg földre, a köpenyemet magam alá gyömöszölöm.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer ide fogok kerülni. Tudtam, hogy nem kedvelnek, na de gyilkosnak feltételeznek? Ennyire nem ismernek? Idegességemben fonogatni kezdem a hajam.
Miért tehette, miért kellett annak az idézőnek megölnie azt a férfit? Ok nélkül senki sem vetemedik ilyesmire. A Fehér Úrnő népe egy ideje már nem akar betörni a birodalmunkba, megelégszenek a saját területeikkel. Valami megváltozott, és biztos vagyok benne, hogy ennek az egésznek köze van apám halálához. Ha tudnám, hová ment, hogy miért ment... még az is lehet, hogy sikerült megölnie néhány idézőt a hegyvidéken túl, és ez most a bosszú volt.
Lehunyom a szemem, nincs kedvem gondolkodni.
Elbóbiskolok. Kezdek remegni, a fagy még a bundák ellenére is egészen a csontjaimig hatol. Elkábít, elringat, mint egy dermesztő altató...