Fehér, mint a vér

× 5 ×

Kezdem érteni, miért nem szeret senki a szabadban tartózkodni egy ehhez hasonló hóvihar alatt. A hőmérséklet hasonló, mint a jégtömlöcök mélyén, de rosszabbítja a helyzetet a folyamatosan fújó szél és az arcomba csapódó hó, vagyis sokkal inkább kemény jégdara, amitől alig lehet látni.
A bozótos sem nyújt túl sok védelmet, így hamar továbbállok, mivel tisztázódik bennem, hogy kellene valami tisztességes rejtekhelyet keresnem, ha nem akarom reggelre jégbe fagyott hullaként végezni. Az éjszakai sötét nem könnyíti meg a dolgom, miközben a sivár tájat pásztázom.
A séta alatt van időm gondolkodni azon, amit Cerys mondott, még mielőtt olyan aljas módon elárult. Kezdtem tényleg megbízni benne, de ezek szerint súlyos hiba volt.
A történtek után belegondolva az sem biztos, hogy igazat mondott nekem a levéllel kapcsolatban. Talán csak kitalált valami indokot arra, hogy eltűnjek a várból.
De ha a tükörszilánkok története hazugság volt, akkor mit keresett az az idéző olyan elszántan az erődben? A férget biztosan csak figyelemelterelésnek szánta. Valójában a Király maszkját akarta megszerezni, de az álarc egy másik erődben van.
A Felső Erődtől délre lévő Vörös Erőd jut az eszembe. Meglehet, hogy Karlo Benoine pont azért építtette újjá az egész helyet, mert oda rejtette el a Király maszkját. Ezért küldhette oda a saját katonáit. Nem akarja, hogy ellopják az álarcot.
Még az is lehet, hogy a Közvetítő a fehér álarcos idézőnek szánta a levelet, aki betört hozzánk a várba, csak ezek a barmok az erődben félreértelmezték és azt hitték, hogy én vagyok az, akitől óvakodniuk kell.
A fehér álarcos mindenesetre mostanra biztosan tudja, hogy a maszk nem a Felső Erődben van, a következő útja pedig a Vörös Erődbe vezet majd, ha úgy gondolkodik, ahogyan én.
Meg kell kaparintanom azt a maszkot, mielőtt az idéző rábukkan, különben az egész birodalomnak vége. Ha a fehérvérűek megerősödnek, a háború végzetes lesz számunkra.
Mit érdekelnek téged az emberek, Hewieta? – szólal meg egy kis hang a fejemben. Hisz nem tartozom közéjük. Nem az én feladatom segíteni rajtuk.
Más viszont nem teheti meg. Az Álarcosok tévúton járnak, mert azt hiszik, hogy én vagyok az a bizonyos veszély, ami fenyegeti őket. Ők nem látták a fehér maszkost.
Hibáztathatom Ceryst, amiért elárult, de nem vádolhatok minden embert a sorsom miatt. Apám is azt akarná, hogy segítsek, hogy tegyek valamit, és ne hagyjam, hogy a gyilkosai véghez vigyék a tervüket és megszerezzék a szilánkokat.
Meg kell találnom az Álarcos Király maszkját, amíg még nem késő. Ha még nem késő.
Sejtelmem sincs, milyen irányba tartok jelenleg. Nincs nálam iránytű, fák sincsenek a környéken és a nap állását sem tudom megfigyelni, így hiába döntöm el, hogy a Vörös Erődbe fogok menni, nem tudom, merre kéne indulnom. Ebben a viharban teljesen elvesztettem a tájékozódási képességem.
Végül úgy határozok, hogy majd reggel, amint világosabb lesz, megpróbálom kitalálni, merre vagyok és melyik irányban van dél. Addig viszont az a legfontosabb feladatom, hogy találjak valamiféle fedezéket éjszakára.
Úgy tűnik, órákon át csak gyalogolok és gyalogolok megállás nélkül, mégsem érzem azt, hogy különösebben nagy távolságot tettem volna meg. Ráadásul a közelben nemhogy erdő, de még egy árva fa sincs, ahol letáborozhatnék. Csak az egyhangú, havas puszta vesz körül, aminek a látványa kezd az idegeimre menni.
Megállok, az égre nézek és fáradtan felsóhajtok. A szél egy rakás hópelyhet fúj a számba, ezért köhögni kezdek. Vacogok, még a kesztyű alatt is átfagytak az ujjaim, a csizmám – hiába strapabíró darab – mostanra jócskán átázott, a köpenyem alatt pedig még a féregmarások is viszketnek.
Az apámra gondolok, aki kiskorom óta túlélőnek nevelt. Most biztosan azt mondaná, hogy ne hisztizzek ilyen apróságok miatt, hanem szedjem össze magam és keressek valami menedéket. Bármilyen lehetetlen is, azt kívánom, bárcsak itt lenne mellettem.
Nem túlzok, ha azt mondom, minden erőmre szükségem van, hogy ne rogyjak össze. De legalább kezd elállni a hóesés.
Átfut az agyamon a jelenet, amint az Álarcosok ilyen állapotban rám találnak. Semmi energiám nem maradt arra, hogy képes lehessek küzdeni ellenük. Ha itt és most elkapnának, az a halálos ítéletemet jelentené. Ez az egyetlen gondolat sarkall arra, hogy folytassam az utat.
Csökken a sebességem, egyre lassabban vánszorgok és érzem, hogy kezdek éhes lenni.
Már arra készülök, hogy leülök itt a semmi közepén és nekiállok falatozni, mikor hirtelen besüpped alattam a talaj és térdig süllyedek a hóban. Próbálom kihúzni a lábam, de nem sikerül. Kezdek kétségbeesni. Ha itt ragadnék, az katasztrófa lenne...
Nagy nehezen sikerül kiráncigálnom a csizmámat a hóbuckából. Hátrálok pár lépést, összevont szemöldökkel méregetem a hókupacot. Elég furcsán néz ki: a táj végig sík, itt viszont van egy hóval teli gödör. Nem csak az, amit én okoztam, a nyomaim körül is szinte szabályos kör alakban be van süppedve a hó. Biztos, hogy ez emberek műve.
Felcsillan a szemem és leguggolok a gödör mellé. Benyúlok a hóba és addig tapogatózok, ameddig rá nem markolok egy farúdra. Mindkét kezemmel ások, aztán lassan láthatóvá válik egy csapóajtószerű, kör alakú falap.
Megragadom a farudat, erősen magam felé rántom, de nem nyílik. Hosszas próbálkozásokba telik, mire a befagyott ajtó egy hangos reccsenéssel végül megadja magát és elém tárul egy szűk alagút bejárata. Fölé hajolok, hogy megvizsgáljam. A félhomályban mintha egy létrát is látnék.
Bemászom a járatba, szerencsére tényleg megtalálom a nyikorgó falétrát, amit a csapóajtó bejáratának támasztottak. Visszazárom az ajtót, így teljes sötétség telepedik rám. Fokonként haladok lefelé, ügyelek minden egyes mozdulatomra.
Mikor földet érek, egyetlen irányba tudok csak indulni, úgyhogy nem kell sokat gondolkoznom azon, merre menjek. Sárszag vesz körbe és olyan érzésem van, mintha a falak bármelyik pillanatban összezárulhatnának körülöttem. Nem tudnám kinyújtani magam mellé a karomat, mert az alagút túl szűk lenne hozzá.
A tömör sötétség után lassacskán pár árnyalattal világosabbá válik minden, én pedig egy tágas szobában kötök ki. A plafonról egy fáklyákkal teletűzdelt csillár lóg le.
Csodálkozva lépek beljebb, a hely teljes mértékben lenyűgöz. Zsákok állnak a fal mentén, egy falba vájt polcon vastag, gondosan összehajtogatott takarók sorakoznak, a terem közepén pedig egy tűzrakóhely várakozik arra, hogy valaki meggyújtsa a közepén felhalmozott tűzifát. Kívánhatnék ennél jobbat? Megszántak az istenek, mintha ezt a föld alatti menedéket nekem teremtették volna ide...
Leügyeskedek a csillárról egy fáklyát, meggyújtom a terem közepén lévő fakupacot, majd letelepedek a tűz mellé és előkotrok a táskámból pár szelet kenyeret. A késemmel levágok pár szelet sajtot és elégedetten falatozni kezdek.
Egy lélek sincs itt. A lakomám után egy ideig még azzal vagyok elfoglalva, hogy átnézek minden egyes zugot, de teljesen egyedül vagyok. Annyira kifáradtam, hogy ezzel a ténnyel már bőven megelégszem.
Előhúzok a polcról egy nagy halom takarót és csinálok magamnak egy fekhelyet a földön. Leveszem a köpenyem és a csizmám, hogy reggelre legalább részben megszáradjanak és nyomban be is fekszem rögtönzött alvóhelyemre.
Széles mosollyal az arcomon fúrom bele a fejem a kissé szúrós anyagú, de jelen pillanatban elképesztően puhának érződő tollpárnába, amit a takarók közt találtam. Mielőtt elszenderednék, még gyorsan kipislogom a szememből az álmot és leellenőrzöm a férgek által okozott sebeimet.
Legnagyobb meglepetésemre viszont egyetlen marásnyomot sem találok, ráadásul még a fájdalom és az idegölő viszketés is elmúlt.
Mindig is gyorsan gyógyultak a sebeim, de eddig még nem tűnt fel, hogy ennyire...
Újra bedőlök a puha dunyhába. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy elragadjon az álom.