Fehér, mint a vér

× 14 ×

Mi jut eszébe az embereknek a kihalt szót hallva?
Üres utcák, tapintható magány és a szél andalító dala. Ezek tökéletesen meghatározzák azt az érzést, amit tapasztalok Navid oldalán, miközben a kikötő felé lopakodunk. Az óceán sós illata körüllengi az omladozó kőházak kísérteties sorait. Az égen fénylik az Istenek Szeme, átvilágítja még a viharfelhők goromba hadseregét is. Legfeljebb tíz-tizenöt épületből áll a falu, összesen egyetlen főutca vezet végig rajta, ami a part irányába lejt, ezzel mutatva az utat a híres-neves kikötőig. Mit is mondhatnék? Szebbnek képzeltem el.
A zavaros víz a móló faléceit nyaldossa. A habok közt ringatózó, súlyos láncokkal parthoz szegezett hajók oldalai szabályos időközönként egymáshoz koccannak. Egy fénykorában még fehér falú épület áll a parttól nem messze, a szél csapkodja az ablakaira szerelt kopott zsanérokat. Behúzódunk a fal mellé. Végigsimítok egy barna koszfolton, az ujjaim nyomán porlik a vakolat.
A kikötő gyászos kinézete ellenére őszinte kíváncsisággal vizsgálgatok mindent, ami elém kerül, különös figyelmet szentelve a holdfényben remegő víznek, amit ugyan a hajóktól alig látok, de még így is lenyűgöz. Valóban itt várakoznak a hajók a jég miatt, a nagy részük pedig szerencsénkre még nem indult útnak, ami azt jelenti, hogy Navidnek igaza volt.
− Még nem jártál az óceánnál, ugye? − kérdi lehalkított hangon.
− A legnagyobb víztömeg, amit valaha láttam, egy tócsa volt. Ha ez egyáltalán számít...
− Akkor ez egy izgalmas kaland lesz – vigyorodik el és egy kicsit közelebb húz magához, hogy takarjanak az árnyékok, mert a nagy lelkesedés közepette észre sem vettem, hogy kicsoszogtam az egyik himbálózó lampion fényébe. − Balról a harmadik hajó, ott a szélén. Megvan? − hajol a vállamhoz suttogva.
Összehúzom a szemem, majd biccentek. Egy pillanatba sem telik és rádöbbenek, mik, vagyis inkább kik azok az alakok, akik az említett hajó mellett strázsálnak. Koromszínű zubbony, aranyozott díszítés és aranygombok, fekete nadrág, csizma, köpeny, még a szőrmesapkájuk is fekete... A bólogatásom fejcsóválásba vált át.
− Nem, arra nem akarhatsz felszállni! Ők a... − rántom meg Navid kabátjának ujját figyelmeztetően, de ő teljesen nyugodt arccal fordul felém.
− Tisztában vagyok vele, hogy kik, de ők az egyetlenek, akik indulni készülnek.
− Nem biztos.
− Látsz még ilyen nyüzsgést bármelyik másik hajónál? A többi kapitány nem olyan bátor, hogy vihar előtt elinduljon.
− Na és mi miért akarunk vihar előtt elindulni? − morgom. − Nem lehetne kivárni egy napsütéses reggelt és úgy útra kelni?
− Nem, mert nem érnénk Samjába a Hármak Napja előtt.
− Képes vagy felszökni a Fekete Medve egyik hajójára azért, hogy eladd a nyomorult koponyáidat? Nem lehetsz ilyen idióta! − fakadok ki.
− Te meg képes voltál kalandozni egy vérszomjas isten szentélyében egy színes üvegdarabért. Melyikünk is az idióta?
Elnémulok. Ugyanolyan őrült tervei vannak, mint nekem, és ugyanúgy cseppet sem érdekli a lehetséges kockázat, akárcsak engem. Sőt, pont úgy gondolkodik, mint én. Sóhajtok egyet.
− Pontosan hogyan akarsz feljutni?
Letekeri a karjáról a sebét fedő rongyot, a ház fala mellett álló hordó tetejéhez dörgöli és lassan elvigyorodik. Felém fordítja a szövetcafatot, amin sötét, sűrű folyadék csillan. Olaj.
Nincs túl jó előérzetem.

×××

− Nem.
− Legalább próbáld meg! Sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk.
− Fogalmam sincs, hogyan kell csinálni.
− Ezt nem mondhatod komolyan.
Lefelé biggyed az ajkam.
− Nagyon is komoly vagyok. Nincsenek képességeim, még hányszor kívánod hallani?
− A lehető legjobbkor közlöd. − Navid mély levegőt vesz és igyekszik nem rám ripakodni, habár látszik rajta, hogy ez nagy erőfeszítéseket igényel a részéről. − Valahogy a templomban is sikerült. Akkor mégis vannak, nem? – mondja úgy, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
− De, viszont nem tudom, hogyan hívjam elő őket.
Vizsgálgatja az arcom, a szeme egészen sötétszürkének látszik az árnyékban.
− Akkor az első terv szerint cselekszünk − törődik bele. − Ha hallod, amit megbeszéltünk, készülj. Várd ki a jelet, ne hangoskodj és ami a legfontosabb: maradj rejtve!
Biccentek és elindulok a fal mentén egy sikátorba, ami Navid szerint átvezet az épület túloldalára.
− Azért nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek képzelsz – mormogom az orrom alatt.
Mielőtt teljesen beleolvadnék az árnyékba, kikukkantok a sarok mögül és gyors terepszemlét tartok. Három őr beszélget egymással a hajóra vezető átjáró mellett. Az egyikük széles mozdulatokkal gesztikulál, egy másik pedig kifejezéstelen arccal bólogat, mintha már legalább ezredszerre kéne végighallgatnia ugyanazt. A harmadik egy flaskát lóbál a kezében, miközben fel-alá sétálgat a társai mellett.
Puha léptekkel átosonok az üres faládákkal és szakadt halászhálódarabokkal teli sikátoron, a földön szétszórt üvegszilánkokat kerülgetem.
Lassan elérem a ház sarkát, de mielőtt fellélegezhetnék, egy magas alak fordul be elém. Leguggolok és egy hordó mögé bújok. Féltérdre ereszkedem, egyenesen bele egy tócsába. A nadrágomat átáztatja a savanykás szagú víz – amiről nagyon remélem, hogy csak víz −, de némán tűröm. Olyan keményen markolom a hordó oldalát, hogy még egy szálka is az ujjamba fúródik.
A fekete csizmák alig egy méterre kopognak el előttem. Mikor az alak távolabb ér, a sötétben ki tudom venni, hogy a flaskás őr az. Matat valamit a falnál, de úgy határozok, hogy inkább nem akarom megtudni, mit csinál, ezért kilépek a hordó mögül és elsurranok a sarokig. Itt a falnak simulok és kinézek. A két őr még mindig beszélget, tehát Navid még nem lendült akcióba.
Eltelik pár perc. Folyamatosan hátratekintgetek, nehogy a flaskás őr véletlenül meglepjen. Már kezdem azt hinni, hogy Navid elfelejtette, mi a dolga, mikor hirtelen egy robbanás és csilingelő üvegszilánkok hangja üti meg a fülem. Újra kilesek.
Nem hittem volna, hogy ilyen pontosan tud célozni − Navid nyílvesszeje apró szilánkokra zúzta a mólónál álló lámpást. Minden a terv szerint halad: a nyílra kötött, olajjal átitatott rongy pillanatokon belül lángra kap és a famólóra zuhanva azt is felgyullasztja. A tűz hátborzongató táncot jár a faléceken, a lángok visszatükröződnek az óceán vizében.
Az egyik őr abba az irányba mutogat, ahol valószínűleg Navid rejtőzködhetett. Biztosan látta, honnan repült a nyílvessző. Futva megindul arra, míg a másik férfi tohonya mozgással hátrálni kezd a tűz elől.
Ellököm magam a faltól. Akkora kavarodást okoz a kis akciónk, hogy senki sem vesz észre, ahogy a hajó felé futok. Lelassítok, amikor az őr mögé érek. A férfi pont jókor vesz észre, még védekezhetne a csapásom ellen, de túl fürge vagyok ahhoz, hogy akár egyetlen mozdulatot is tehessen.
A kardom markolatával a tarkójára vágok, mire oldalra billen, de nem esik össze. Beharapom az ajkam és oldalba rúgom. Erre már megbotlik és a földre roskad.
Elégedetten pillantok körbe. Navid már felém igyekszik, feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy minden rendben.
− Szedd a lábad! – veti oda nekem, majd átugrik a hajóra vezető hídra, onnan pedig egyenesen a fedélzetre szökken. Követem egészen a lenti kabinokba vezető faajtóig.
Nem vacakolunk sokat, még csak meg sem próbálunk csendesek lenni. A felettünk dübörgő léptek zaja biztosít arról, hogy a hajó legénységének nagy része a mólóra igyekszik, hogy eloltsák a növekvő tüzet és megnézzék, mi folyik odakint.
A raktér tele van ládákkal. Egészen a dobozlabirintus végéig, azaz a hajó hátsó részéig megyünk, ott pedig egy megfelelően magas és széles láda mögé telepedünk. Alig érezhetően szédülni kezdek. Leülök, a hátamat egy ládának döntöm és szusszanok egy keveset. Egy kis ücsörgés után már kissé jobban érzem magam.
− Szép lövés – mosolygok rá Navidre féloldalasan.
− Szép rúgás – kacsint rám. Eltűnik a ládák közt. Csak a lépteinek zaját hallom, de ebből tudom, hogy nem megy messzire. Kis idő múlva egy halom kisebb zsákkal tér vissza, lehelyez elém párat a földre.
– Képzeld, micsoda mázlink van: idelent van a raktér az éléskamrával együtt.
Felcsillan a szemem és az egyik zsákra vetem magam. Egy rakás pogácsát, kemény zsemlét és szalonnát találok benne, mindenféle magvakkal, bogyólekvárral és egy kis üvegcse mézzel. Nincs min gondolkodni, falatozni kezdünk. Úgy teletömöm magam, hogy a lakománk végére úgy érzem, képtelen lennék felkelni. Pakolok egy kevés ételt a táskámba, ha esetleg sürgősen el kéne hagyni a hajót.
– Kibírod pár percig egyedül? – guggol le mellém Navid egy pogácsát rágcsálva.
− Hová mész?
− Megnézem, mi a helyzet a barátainkkal. – A ládarengeteg túloldala felé int, ahol valamerre az ajtó és ezzel együtt a felfelé vezető lépcső lehet.
− És ha elkapnak? – vágom rá egyből.
− Nagyon aranyos, hogy aggódsz értem, de tudok vigyázni magamra.
Eltűnik a ládák közt. A táskámhoz nyúlok és kiemelem a félig vízzel teli kulacsomat. Iszom belőle pár kortyot, aztán csalódottan felhúzom a térdem és a lábamat átölelve előredőlök. A fejemet megtámasztom a karomon, lecsukódik a szemem. A víz zümmögésére és a hajó oldalának csapódó hullámok dobogására félig elszenderedem.
Arra eszmélek, hogy Navid mellettem ül és azt próbálja megállapítani, hogy alszom-e vagy sem.
− Ébren vagy? − kérdezi végül halkan.
Mormogok valamit, ami igenhez hasonlít, de mégsem teljesen az.
− Aludj nyugodtan, nem figyeltek fel ránk. Sőt, azt hiszik, hogy a kikötői támadóikat a parton hagyták. Nincs veszély, pihenj csak.
Hálásan pillogok, lassacskán újra leragadnak a szemhéjaim.
− Elindultunk? – rebegem félálomban.
− Igen. Igen, elindultunk − feleli a ládának támasztva a fejét.
Ezzel egyidőben a hajó kissé megrázkódik, én pedig oldalra csúszok, de amikor a fedélzet megint imbolyogni kezd, újra a másik irányba csusszanok. Próbálom egyenesen tartani a fejem, de minél jobban eluralkodik rajtam a fáradtság, ez annál nehezebbnek bizonyul. Végül megadom magam és nekidőlök Navid kabátjának. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban megtörténik, vagy csak szeretném, hogy megtörténjen és álmodom, de mintha a fél karjával magához ölelne, és óvón a vállamon pihenne a keze.
Valószínűleg csupán egy szép álom az egész, de épp elég ahhoz, hogy négy hónapja először végre úgy érezzem, hogy vannak még jó dolgok a világon.
Olyan dolgok, amelyek azt súgják, hogy az életem talán nem csak hóból és vérből áll.
Dolgok, amelyekért érdemes lenne harcolni.