Fehér, mint a vér

× 6 ×

Egyetlen jó következménye van ennek az egész menekülősdinek, mégpedig az, hogy rábukkantam a rottari erdőre. Ez pedig azt jelenti, hogy egészen idáig észak felé haladtam.
A Vörös Erőd tudomásom szerint déli irányban van, így fogom magam, megfordulok, hogy háttal legyek a fáknak és nekivágok az útnak.
Wilhelm és Jeco már valószínűleg rég eltűntek a közelemből, amit igazság szerint nem is csodálok. Még én is megrémültem saját magamtól, hát akkor ők hogy ne kaptak volna frászt?
Azon vagyok, hogy egyenesen dél felé haladjak. Nyugodt tempóban sétálok, közben egy kis szárított húst is előveszek, hogy menet közben tudjak rágcsálni valamit. Nem mondom, hogy nem fázom, de sokkal jobb a helyzet, mint a vihar alatt. Ha azt túléltem, már bármit átvészelek – jegyzem meg magamban.
Összességében véve eddig egészen jól bírom: kijutottam az erődből, túléltem egy hóvihart, menedékre bukkantam, ráadásul még az üldözőimet is leráztam. Bár sok minden pusztán a szerencsén múlt, azért még talpon vagyok, és ameddig élek, nincs okom panaszkodni. Sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok.
Még nem sikerült megértenem, hogyan tudtam elijeszteni Wilhelméket. Amióta az eszemet tudom, sosem voltam képes ilyesmire, sőt, még ennél kisebb trükkökre sem. Volt egy időszak, amikor sokat próbálkoztam, hátha felfedezem, hogy mégis van valamennyi mágiám, de legtöbbször kudarcot vallottam. Vajon lehetséges az, hogy egy idézőnek később jelentkezik az ereje?
Örülök, hogy a táskám még most is majdnem tele van, de minden alkalommal, mikor megigazgatom a szíjat a vállamon, Cerys jut eszembe, akármennyire is próbálom kiűzni a fejemből az emlékét. Hogy dőlhettem be neki? Hogy hihettem azt, hogy szeret engem?
Már az apró jelekből rá kellett volna jönnöm, hogy az egészet csak megjátszotta.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, de annyi biztos, hogy kezdek elfáradni. Felcsillan a szemem, amikor észreveszek magam előtt néhány kopasz bokrot. Néhol eddig is láttam egy-egy kisebb bozótost, de egynél sem telepedtem még le. Most azonban szükségét érzem, hogy leüljek egy kicsit és átgondoljam, mit is akarok tenni.
Ha dél felé haladok, az azt jelenti, hogy újra a Felső Erőd közelébe kerülök, ami logikusan azzal is együtt jár, hogy harcosokba is belefuthatok. Kerülőt kéne tennem? Ha kanyarogni kezdek, nem biztos, hogy vissza tudok fordulni újból pontosan déli irányba. Kéne egy térkép, de az sajnos nincs nálam. Habár ki tudja, lehet, hogy szerencsém van és találok egyet a táskám mélyén.
Letelepedek az egyik szúrós tüskékkel teli bokor mellé és a földre fektetem a táskámat.
Nem akarom kiborítani a tartalmát a hóba, mert a végén még elveszítek valamit – bárhol és bármikor képes vagyok rendetlenséget teremteni magam körül, aminek az a hátránya, hogy könnyedén elhagyom a holmijaimat −, ezért csak fél kézzel turkálok. Térképnek nyoma sincs. Pont erre nem gondoltam? Apám is rengeteget mondogatta, hogy a tájékozódás a túlélés egyik legfontosabb része...
Megakad a kezem egy kemény, lapos tárgyon. Óvatosan előhúzom a könyvecskémet, visszarakom a köpenyemre pakolt csomagokat és a fedőlapra fektetem a tenyerem.
Mély levegőt veszek és kinyitom a könyvet, hogy gyorsan átlapozzam, hátha egyszer régen firkantottam bele egy térképet. Nem valószínű, de azért nem árthat, ha megnézem.
Végignézem az egészet, de nem bukkanok semmiféle térképhez hasonlatos rajzra, csak gyors, pár kapkodva odavésett vonalból álló vázlatra, félkész fákat és várakat ábrázoló firkákra, valamint néhány kezdetleges portréra. Elmosolyodok, mikor meglátok egy különösen aránytalan arcot. Annak a próbálkozásnak az eredménye, amikor néhány éve magamat próbáltam lerajzolni, igen kevés sikerrel. Átsiklik a tekintetem a túloldali még ügyetlenebb és furcsább firkára. Ezt apám rajzolta, mert addig nyaggattam, hogy próbáljon meg ő is lerajzolni, amíg végül bele nem ment a dologba.
Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy a pálcikaembert nézem, noha szememben könnycseppek ülnek. Gyorsan összeszorítom a szemem, mielőtt kibuggyanhatnának.
Nem fogok többet sírni, apám sem akarná. Megtiltaná, hogy szomorkodjak miatta, azt mondaná, hogy éljem tovább az életem és foglalkozzak a saját céljaimmal.
Kinyitom a szemem, pislogok néhányat és hirtelen elhatározásbl a táskámba nyúlok. Előveszem a faládikámat, lehúzom a kesztyűm, és az ujjaim közé csippentem a szénrudat.
A rajz most megnyugtatna legalább egy rövid ideig. Egy nagyon kis időre talán eltűnhetnék ebből az őrült, feje tetejére állított világból.
Keresek egy üres oldalt. Ahogy a szénrudacska vége a papírhoz ér, már tudom, mi fog rá kerülni. Magától mozdul a kezem, ösztönösen húzom a vonalakat. Pár perc múlva egy emberi alak görbe körvonalai bontakoznak ki a satírozásaim sűrűjében. Besötétítem a hátteret, az alakot világosan hagyom, aztán néhány vastag, fekete csíkkal és sötét árnyékkal megrajzolom a köpenyét. A ruhadarab redőire egészen büszke vagyok. Olyan, mintha elég lenne hozzáérnem a laphoz és ki tudnám tapintani a koromfekete szövetet.
A háttérben kidolgozom a téglák közti réseket, még a falon lógó fáklyát is odarajzolom. Teljesen belemerülök a munkába. A köpenyem szerencsére még csak egy kicsit ázott át alattam, az ujjaim viszont kissé elgémberedtek a hidegtől.
Az egész rajz komorságot áraszt, csupán egyetlen foltot hagyok meg fehéren – az alak arcát. Megáll a kezemben a szén, rámeredek a teljes oldalt betöltő képre. A fehér maszkos idéző tekint vissza rám a papírról.
Annyira hasonlóra sikerült, hogy összeszorul a torkom a látványtól. Eszembe jut az a sok vér és halál az erőd folyosóján, a hatalmas féreg, a megrepedt falak – és ezt mind-mind ő okozta. Egyetlen idéző.
Én sosem tennék ilyen kegyetlenséget, de vajon... képes lennék ekkora pusztítást okozni? Egyáltalán van bennem ennyi mágia?
Váratlanul megzörren mögöttem a bokor, gyenge ágak roppannak szét, mintha valaki szánt szándékkal söpörte volna el őket maga elől.
Megfeszülnek az izmaim, de nem hallok több reccsenést. Egy mozdulattal a táskámba süllyesztem a könyvem és a szenes ládikót, felállok, majd lassan kihúzom az egyik kardom az övemből. Mozdulatlanul várakozom.
Újra egy nagyon halk roppanásra leszek figyelmes, mire ragadozó módjára megfordulok és előre szegezem a fegyverem. A kardom hegye egy tőlem pár méterre dermedten álló fiú mellkasára mutat. Nem engedem le a pengét.
Látogatóm világoszöld szeme rémülten tágra nyílik, egy tapodtat sem moccan. Úgy fikszírozza a kardom, mintha attól tartana, hogy ha tenni mer egy lépést, leszúrom. Jól teszi, hogy nem jön közelebb.
− Ne ölj meg... − suttogja Jeco lassan feltartva a kezét. – Egyedül vagyok.
Egy nagyon kicsit lejjebb eresztem a kardot, de az ujjaim továbbra is szorosan fonódnak a szürke bőrmarkolat köré.
− Mit keresel itt?
A minket körülvevő bozótot vizslatom, hátha megjelenik Wilhelm vagy egy felfegyverkezett bandita, hogy rám vesse magát, de semmi ilyesmi nem történik.
Jeco még mindig nagy szemeket meresztve néz rám, aztán a föld felé fordítja az arcát és beszélni kezd.
− Te vagy az egyetlen esélyem. Nem bírom ott tovább. Nem vagyok jó túl sok mindenre, de ha akarod, leszek a segéded.
Nagyon értetlen képet vághatok, mert nyel egyet és idegesen piszkálni kezdi a csizmájával a havat.
– Vadászom neked, viszem a táskád meg a kardod, vagy amit csak akarsz – hadarja.
Hát, ilyet sem mondtak még nekem. Tény, hogy meglep az ajánlata − nem is kicsit.
− Emiatt követtél egészen idáig? – kérdem hitetlenkedve. Visszacsusszantom a kardom az övön lógó tokba.
Tétován vállat von. Csípőre teszem a kezem.
– Miféle csapda ez, mit akarsz tőlem valójában? Idáig érzem a belőled áradó félelmet, nem jöttél volna ide hozzám önszántadból. Valaki küldött – folytatom felé lépve, mire ő hátrálni kezd, de a háta egy szúrós bokornak ütközik. Maga mögé pislant, aztán vissza rám, de gyorsan úgy dönt, hogy a csizmám érdekesebb látvány, mint az arcom.
– Hallottad, amit mondtam. Kizárólag annyi az oka – motyogja.
– Hazudni bárki tud – húzom össze a szemem.
– Nem hazudok, esküszöm! – vakkant fel azonnal és egy röpke pillanatig még arról is elfeledkezik, hogy eredetileg nem akart a szemembe nézni. Némán vizsgálom arcának minden parányi rezdülését, ajkának remegését, a szemében gyulladt furcsa fényt.
– Annyira nem bánhatnak veled rosszul, hogy egy idézőnél keress menedéket. Nem tűnsz ilyen ostobának – mondom végül nyugodt hangon.
– Te más vagy. – Itt szünetet tart, átgondolja, mit is akar mondani. – Nem ölted meg Wilhelmet. Egy gonosz lelkű fehérvérű megtette volna.
− Nem győztél meg.
Jeco rám hunyorít.
− A kardod az egyik erődben készülhetett, mert errefelé nem vehettél ilyen pengét. Rottarban nem kovácsolnak ennyire jó minőségű fegyvereket. Ha igazam van és valóban egy erődből származol, az csakis a Felső Erőd lehet, a cipőd és a ruháid állapota alapján nem jöhettél messzebbről. A Felső Erődben nem adnak akárkinek fegyvert, ami azt jelenti, hogy Álarcos vagy, mégis idéző. Tehát... rossz ember nem lehetsz – vonja meg a vállát újra. Az egész kisugárzása, a hangja mind-mind alázatot és tiszteletet sugall, de az is észrevehető, hogy nem biztos abban, amit mond.
Nekem mindenesetre leesik az állam ezután a rögtönzött okfejtés után. Ez a fiú nemcsak, hogy nem ostoba, sőt, egyenesen...
– Zseniális – dünnyögöm halványan elmosolyodva.
Mikor megpillantja a mosolyom, óvatosan visszamosolyog.
– Ennek ellenére nem jöhetsz velem. – Ezzel a mondattal lehervasztok minden bizakodást az arcáról. – Nem szeretném, ha miattad rablók akaszkodnának a nyakamba.
– Nem rablók – javít ki sértetten. – Mi csak elraktározzuk a lopott holmikat, hogy aztán majd megvásárolhassák mások és eladják a főváros környékén.
Legyintek.
– Akkor meg csempészek. Az ugyanaz.
– Nem ugyanaz – szajkózza halkan.
– Jó, ahogy akarod – hagyom rá fáradtan felnyalábolva a táskámat a földről, lesöprögetve róla a ráragadt jégszemcséket. – A lényeg, hogy itt és most elválnak útjaink.
– Ne! Ne hagyj itt... – fogja könyörgőre, mikor kezdi sejteni, hogy indulni készülök. – Nem fogok veszélyt zúdítani rád. Wilhelm nem merne megtámadni még egyszer, egyébként is utál engem...
– Miért voltál egyáltalán vele, ha te sem és ő sem akarta? – Kérdésem után immár táskával a vállamon hátat fordítok neki, aztán megindulok kifelé a bozótból. Pár lépést tudok tenni, majd meghallom a hangját.
– Nem én döntöttem erről, apám adott el neki! – kiáltja utánam.
Rövid csend. Megtorpanok.
– Eladott? – visszhangzom lassan felé fordulva.
Talán tényleg jót tenne, ha nem egyedül folytatnám az utat. Örülnöm kellene, hisz ő az első olyan ember apám óta, aki tudja, mi vagyok és nem fut el előlem, sőt, kifejezetten velem akar tartani.
– Nem igazán értek az ő mesterségéhez, pedig azt akarta, hogy kitanuljam. Valakinek örökölnie kell a műhelyt. Én voltam az egyetlen fia, de még felemelni sem tudok egy kardot, nemhogy megformálni, nem csoda, hogy más gyereket akart. – Elcsendesül, tekintete a semmibe réved. – Pár év múlva meg is kapta. Én már semmire sem voltam jó odahaza, ezért jobbnak látta, ha legalább egy kevéske hasznot húz belőlem... – Jeco újra lesüti a tekintetét, és ez többet mond minden szónál.
– És édesanyád? Hogy engedhette ezt meg? – ráncolom a homlokomat.
– Meghalt, mikor születtem. Az öcsém az apám új feleségétől van.
Újfent néma, várakozással teli csend.
– Sajnálom. – Nagyon erőtlenül cseng ez az egyetlen szó is, amit sikerül kimondanom.
Nem felel semmit, megint megvonja a vállát, mintha le akarná rázni magáról a múlt emlékeit.
Figyelmesen, tetőtől talpig végignézek rajta – nagyjából egymagas velem, kócos, fekete haja a homlokába lóg, a nadrágján a sok foltozás arról árulkodik, hogy már régóta nem kaphatott újat. Nem akarom sajnálni, mégis szánakozás hullámzik végig a lelkemen. Szomorú arcát látva leginkább egy elveszett kisgyerekre emlékeztet, akit magára hagytak a nagyvilágban. Teljesen úgy, mint... engem.
Megadóan felsóhajtok. Még magam sem hiszem el, amit most mondani fogok.
– Van nálad térkép?
Kérdőn oldalra billenti a fejét. Leutánzom a vállvonogatását.
– Ha már útnak indulunk, ne csak vaktában kószáljunk.
Felragyog az arca, szélesen rám vigyorog.
– Még szép, hogy van.
Nem tudok visszafojtani egy apró félmosolyt.
– Akkor mire várunk?