Fehér, mint a vér

× 13 ×

A talpam alatt ropogó hóra összpontosítok, próbálom egyenletesen venni a levegőt. Számolom a lépteimet, hogy ezzel is lekössem a figyelmem. Kereken hatig jutok el.
− Hé, állj már meg! − dörren Navid hangja mögülem, aztán azt is meghallom, hogy utánam caplat.
Nem tudom eldönteni, hogy megnyugszom vagy ideges leszek-e emiatt, talán a kettő egyszerre. Megállok, de nem nézek rá, mikor megszólalok
− Nocsak, már egy percig sem bírod nélkülem?
Mellém ér, morcos arca arról tanúskodik, hogy ő nem tartja olyan ütősnek a megjegyzésemet, mint én.
− Mondja nekem az, akivel kis híján holtra fagyva volt szerencsém megismerkedni. A helyedben én átgondolnám, hogy melyikünk az, aki nem élné túl a másik nélkül.
Felháborodva elhúzom a szám.
− Már megbocsáss, de nagyon jól boldogultam azelőtt is, hogy a kunyhódba cipeltél.
− Igen, azt láttam − mondja gúnyosan.
− Mégis velem jössz?
Pár perce még tiltakozott a terveim ellen és jól láthatólag esze ágában sem volt velem tartani. Jobban tette volna, ha valóban nem tesz így.
− Kénytelen vagyok. A szavamat adtam, és bármennyire is furcsa, de viszonylag becsületes ember vagyok.
− Azt láttam − ismétlem az előbbi szavait, ha lehet, még több gúnnyal. − Mikor ígértél te ilyet?
− Megmondtam, hogy nem engedlek éhen pusztulni. Úriember egyébként sem hagy magára védtelen kishölgyeket.
− Anyád a védtelen! – morranok fel mérgesen.
Navid egy pillanatig döbbenten mered rám, aztán hangosan felnevet. Percekig abba sem hagyja, őszinte vidámság ül az arcán. Annyira váratlan tőle ez az egész, hogy egy aprócska mosolyt azért én is megengedek magamnak.
− Azt hiszem, kezdelek megkedvelni – teszi hozzá jókedvűen és megveregeti a vállam, miután nagyjából sikerül abbahagynia a nevetést.
A lelkem mélyén kellemes érzés tölt el, hogy valamennyire feloldódott köztünk a feszültség.
− Nem fogjuk így lekésni a hajót? − bizonytalanodok el hirtelen.
− Milyen hajót? − néz rám teljesen értetlenül.
− Hát azt, amivel Samjába akartál utazni. Amire felszállnánk a kikötőben.
− Igazság szerint nincs egy bizonyos hajó, amire fel akartam szállni. Az elmúlt hetekben az óceán partmenti vidéke annyira be volt fagyva, hogy lehetetlen lett volna közlekedni rajta, ezért minden bizonnyal egy csomó déli árut szállító teherhajó várakozik jelenleg is az itteni kikötőben, hogy továbbmehessen a fővárosba vagy Samjába.
− Ezért siettettél ennyire?
− Tudod, egyesek nem szeretnének egy vihar alatt az óceán kellős közepén hánykolódni. Szerencsédre viszont akadnak még manapság olyan jólelkű fickók is, mint én, akik feláldozzák a biztonságukat egy túlzottan vallásos kislány hóbortjai érdekében.
− Most hatódjak meg?
− Legalább egy köszönömöt elvárok, ha már egyébre nem telik − vigyorodik el kajánul.
− Honnan veszed, hogy egy déli hajó épp Samjába akar majd menni?
− Minden hajó Samjába megy először. Van ott egy kocsma, amit a kapitányok általában meglátogatnak az útjaik során. Olyan jó szederpálinkát kapni, hogy bűn lenne nem betérni...
Felvont szemöldökömmel jelzem, mennyire veszem komolyan a magyarázatát.
− Ennyi a garancia...?
− Akarsz templomba menni vagy sem?
− Még szép, hogy akarok.  Megkerülöm és határozott léptekkel menetelni kezdek a fenyves felé. Navid nem képes beletörődni abba, hogy követnie kell engem, úgyhogy inkább felzárkózik mellém.
Beérve a templom körüli fák árnyékába nyomasztó hangulat fog el, a fatörzsek rései közt felsejlő épület fekete téglái még komorabban festenek, mint a dombról. Pont, amilyennek Yad, a félelem és a halál istenének szentélyét képzelné az ember, csak sokkal borzongatóbb. A fenyőágak úgy susognak felettünk, mintha egy hatalmas teremtmény borzolná fel a szőrét a területére betolakodók láttán. Érintetlen a hó, amiben taposunk, tehát egy ideje nem járhatott erre egy lélek sem. Navid összehúzott szemmel méregeti az aprócska erdőt, amibe kerültünk.
− Yad a természet istene is − magyarázom halk hangon.
− A természet és a halál istene. Kissé ellent mond egymásnak a kettő, nem? Nem vetted még észre, milyen nevetséges ez az egész istenesdi?
Egy toboz pottyan mellettem a földre, mire összerezzenek és szúrós pillantást vetek az útitársamra.
− Mi az, kiscsillag, még egy kitalált istentől is félsz? − nevetgél Navid, majd hirtelen rémültté válik az arca, de a hangjában megbújó gúny árulkodik arról, hogy csak megjátssza az ijedtséget. − Jaj, ne haragudj, tudom: ilyet nem mondhatok a temploma közelében, mert a végén még megbüntet azzal, hogy agyon csap egy fa.
Erős késztetést érzek arra, hogy rátapossak a lábára, de ez túl gyerekes húzás lenne ahhoz, hogy meg is valósítsam. Beérem azzal, hogy megforgatom a szemem és közben elképzelem, milyen arcot vágna, ha tényleg megtaposnám. Máris jobban érzem magam tőle.
Elérjük a templom bejáratát, Navid pedig belöki a súlyos faajtót és addig tartja, ameddig én is be nem lépek. Mikor az ajtó visszacsukódik, súlyos sötétség telepszik ránk. Egy hosszú folyosóra kerülünk, nem sokat lehet látni. A falakon jó magasan alig tenyérnyi ablakocskák vannak, csakis ezek miatt kivehető a téglákat belepő tüskés, korhadt indák szőttese. A folyosó végén boltív vezet át egy nagyobb terembe, ahol feltehetőleg meg kell majd keresnem a szilánkot. Navid előttem halad, én a repedezett padlót nézem és kerülgetem az indákat.
Navid hirtelen felszisszen és előrebukik. Megragadom a karját, de szerencsére könnyedén felegyenesedik és lerázza magáról a kezem. Csak annyit látok, hogy az ujjai közt egy kis kés pengéje villan, aztán a felkarjához kap. Valami reccsen, ő pedig lihegve hátrálni kezd felém. Egy megtépázott indadarab hullik a csizmám orra elé.
− Ez megtámadott! – suttogja. − Mégis mi folyik itt?
− Szerinted én tudom? − Nagyot nyelek és körülnézek. Megszorítom a kardomat, de az indák mozdulatlanok maradnak.
− Úgy látszik, Yad istened nem kedveli a hitetleneket – motyogja az orra alatt.
− Ha rólad van szó, nem is csodálom.
Feltűnik, hogy beharapja az ajkát és a kezét még mindig oda szorítja, ahol az inda elkapta az előbb. Közelebb lépek.
− Ha gondolod, esetleg... − A seb felé bökök az ujjammal.
− Inkább kihagynám − szakít félbe. Hogy nyomatékosítsa, amit mondott, előráncigál egy rongyot a tarsolyából, a karjára tekeri és kapkodva bajlódni kezd a csomózással. Nem látom olyan jól a sötétben, de mintha valamiféle folyadék csepegne a kezéről a földre. Biztosan a vére az.
− Te tudod − vonok vállat. − Segítsek megkötni?
− Megoldom − morogja ellenségesen és ránt egy nagyot a rongyon. Összeszorítja a szemét, mikor az anyag a sebébe nyomódik.
Dörrenést hallok, porszag terjed szét a folyosón. Száraz indák roppannak össze, ahogy a mellettünk lévő falszakasz őrjítően lassan elfordul, elzárva előlünk a folyosó további részét, ám ezzel együtt feltárva egy lefelé vezető lépcsősort. Naviddel mozdulatlanul állunk, ameddig el nem csendesedik körülöttünk minden.
− Lefelé? − teszi fel a kérdést könnyedén.
− Más lehetőség nincs.
Elindulok a lépcsőn, mielőtt bármit is szólhatna. Esélye sincs mást tenni, mint követni engem. Minden lépéssel egyre sötétebb lesz.
− Biztos, hogy jó ötlet ez? − nyúl a vállamhoz, hogy megállítson.
− Teljesen. − Lesöpröm magamról a kezét és lépek még egyet lefelé.
Többet már nem tudok, mert valami kirántja alólam a talajt. Elesek, hűvös levegő vág az arcomba. Olyan hangosan sikítok fel, hogy az már a saját fülemet is bántja, mikor magába nyel a szúrós szagú sötétség.