Fehér, mint a vér

× 19 ×

Mikor felébredek, teljes sötétség fogad.
Ásítva felülök a földön, az elalvás előtt gondosan eligazított köpenyem teljesen összegyűrődött alattam. A szemem a tűzre, azaz már csak a maradványaira, egy kupac hamura téved. Navid a kupac mögött szunyókál, egyik karját a feje alá húzta, a másikkal félig eltakarja az arcát. Egy darabig hallgatom a csendes lélegzetvételeit. Nem vagyok szomorú, sem dühös – megint csupán ürességet érzek. Elszakítom róla a tekintetem. A beszélgetésünk óta alig szólt hozzám, csak a legszükségesebb kommunikáció maradt meg köztünk.
Sikerült tüzet gyújtanunk, így nagyjából meg tudtunk szárítkozni a kis úszásunk után. Én még mindig nyirkosnak és véresnek érzem magam annak ellenére, hogy a vérfoltok már alig látszanak a köpenyemen. Már csak a szakadások bizonyítják, min mentem keresztül.
Felfigyelek arra, hogy mellettem nem fekszik senki. Rögvest éberebbé válok.
Felkelek, és valamiféle megérzésre hagyatkozva a kijárat felé indulok. Nem kell sokat sétálnom a meredeken felfelé vezető járatban ahhoz, hogy a szabad ég alatt találjam magam.
Jól sejtettem, hogy éjszaka van. A hűvös szellő a hajamba kap, a hó és a fenyves illata régi emlékeket idéz fel bennem. Odakint egy fához két ló van kötve, az egyik halkan felnyerít, mikor kilépek a barlangból. A csillagok fényében Zanna ácsorog, az arcát az ég felé fordítja. Odalépek mellé.
− Nem tudsz aludni?
Kifúj egy kis adag levegőt, mire párafelhőcske jelenik meg a szája előtt. Hallgat.
− Nem tudunk visszakísérni a faluba, de jobb lenne, ha hazatérnél. A nővéred már biztosan aggódik érted – folytatom az arcát fürkészve.
− Nem akarok – jelenti ki határozottan.
Nem számítok erre a feleletre. Bár Clarissától nem lepne meg, ha rosszul bánt volna a húgával – így nem csoda, hogy Zanna nem akar hazatérni.
Erről eszembe jut Jeco, és minden, amit mesélt nekem. Eladta az apja, mert talált nála jobbat. Ez is hazugság volt, amit csak azért mondott, hogy megsajnáljam.
Vagy csak félig volt az? Ha apám és Cerys szerették őt, miért élt a csempészek közt? Mi van, ha egykor valóban elküldték az erődből?
− Nem biztonságos, ha velünk maradsz – csóválom meg a fejem.
− A fehér maszkosra gondolsz, hölgyem?
Ideje lenne hozzászoknom, hogy ez a lány mindig képes megdöbbenteni. Bólintok.
− Közelebb van, mint hinnéd – suttogja Zanna. – Hamarosan lecsap.
Felgyorsul a szívverésem.
− Azt mondod, hogy itt van Samjában? Ide is követett?
− Minden lépésedet figyeli, kisasszony. Figyel és vár.
Hideg fut végig a hátamon. Olyan érzésem van, mintha valaki most is szemmel tartana, pedig tisztában vagyok azzal, hogy rajtunk és a lovakon kívül nincs idekint senki.
− Biztos, hogy velünk akarsz jönni? Hosszú még az út, és azt sem tudom, merre indulunk hajnalban... – próbálkozom utoljára.
− Oda kell menned, ahol az istenek találkoznak. Oda, ahol a nap és a hold összeér − motyogja.
− Várj, te tudod, hol az utolsó szilánk?
− Ott, ahol a Cérna véget ér, ahol az istenek találkoznak, ahol a Nap és a Hold... − szajkózza, de közbevágok.
− Jó, értem, mire akarsz kilyukadni! Legalábbis... azt hiszem.
Még egyszer végigpörgetem a szavait a fejemben, és lassacskán összeáll a kép.
A monda szerint Deshia, Cullo és Yad a kezdetek kezdetén, a Hármak Napján összegyűlt az Álarcos Király városában. A király csak akkor térhetett haza, ha már megölte a Fehér Úrnőt. Egy vörös cérnát kellett magával vinnie és a földre szórnia folyóparton, hogy hírül vigye: a boszorkány halott, a halandók győzedelmeskedtek.
Innen kapta a nevét Cavilde legnagyobb folyója, a Vörös Cérna.
Villantok Zannára egy hálás mosolyt.
− Köszönöm a segítséget.
A rajzaim többé már nem mutathatják az utat, de helyettük itt van nekem Zanna. Hát ezért kellett megtalálnom őt – mostantól ő vezet majd tovább.
A barlang felé biccentek.
− Aludj, amíg teheted! Amint felkel a nap, indulunk Maliselbe.

×××

Másfél nap szinte folyamatos lovaglás után tűnik csak fel előttünk a domb, amelynek tetején a főváros áll.
Navid nem vitatkozott, amikor közöltem vele, hogy Zanna is velünk tart. Tekintve, hogy ő volt az közülünk az egyetlen, aki nem tudott lovagolni, ráadásul még kisebb frászt is kapott már a lovak puszta jelenlététől is, Navid mögött utazott és egész idő alatt a hátának préselődött.
Persze, tisztában voltam azzal, hogy nem direkt teszi, mégis rossz érzés fogott el, mikor rájuk tévedt a tekintetem – márpedig ez elég sokszor történt meg, ugyanis kénytelen voltam mögöttük haladni, hisz Naviddel ellentétben én nem ismertem a Maliselbe vezető utat.
Ő továbbra is csak akkor szólt hozzám, ha valamit nagyon muszáj volt megtárgyalni, de ilyenkor is legfeljebb három szavas mondatokra korlátozódott a szókincse. Egy idő után meguntam a hallgatást, a lovam oldalának ütöttem a csizmám sarkát és előrevágtattam.
A nagy vadász sajnos nem kamatoztathatta tudását, miközben átkeltünk a fagyos pusztákon, ugyanis a vérgyermekeknél tett látogatás alatt elveszett az íja. Íj nélkül pedig hirtelen már nem is volt olyan magabiztos, mint korábban.
Szerencsére elkerültük a hóesést és a puszta sem volt olyan kietlen, mint amilyennek elsőre tűnt: néha belebotlottunk egy-egy cserjésbe, ilyenkor pedig igyekeztünk annyi savanyú bogyót összeszedni, amennyit csak tudtunk. Zanna a föld alól kotort elő elméletileg ehető gumókat, mert az apja tanításai szerint ezektől kevésbé lesz éhes az ember. Nos, miután megkóstoltam egyet, garantáltan elment az étvágyam mindentől – de legalább valóban nem voltam éhes egy ideig.
Maliselhez közeledve viszont vészesen fogynatkozni kezdtek a tartalékaink, én pedig nem tudtam rávenni magam arra, hogy legyűrjem a táskámban árválkodó egyetlen szelet penészes kenyeremet.
Kínszenvedés volt az utazás, így hát most, hogy végre látom a város kapuját, szinte felnevetek örömömben. A vasmintával díszített kapuszárnyak tárva nyitva állnak, a kőfal mellett páncélingbe öltözött városi katonák várakoznak. Kacskaringós földút vezet az irányukba, ami régen még ki lehetett kövezve, de mára már teljesen szétrepedeztek a téglák és mindent elfed a sár. Csak kereskedők szekerei és mindenféle szedett-vedett népség lézeng rajtunk kívül az úton, ami a Hármak Napját figyelembe véve elég furcsa.
Itt fordítva mennek az események: amíg Samjában és az összes többi vidéki településen ilyenkor kezdődik a böjt az isteneknek felmutatott áldozat után, a fővárosban még csak most indul az ünneplés. Nem csoda hát, hogy tömegekre számítok, akik Maliselbe tartanak, mégsem ez a látvány fogad.
Megigazgatom az arcomat fedő vörös maszkot, aztán végignézek a társaimon. Mindegyikünk ruhái megviseltek és néhol kissé szakadtak – beillünk három fáradt utazónak. Felesleges volt aggódnom, mert az őrök csak futólag vetnek ránk egy pillantást, aztán biccentenek, hogy mehetünk tovább.
Mikor apám mesélt nekem Maliselről, mindig egy fényűző, vidám város képe jelent meg előttem. A valódi fővárosnak még csak köze sincs ehhez az elképzeléshez.
A külváros siralmas látványt nyújt, a legtöbb házat már csak az istenek kegye tartja egyben. Az út tele van gödrökkel, körülöttünk furcsa alakok kóvályognak. Az utcát betölti a szemét és a szennyvíz átható bűze, a falak tövében pedig élelemért könyörgő koldusok kuporognak. Megakad a szemem egy fiatal, piszkos arcú kisfiún. Megszorítom a lovam kantárját.
− Mi a terv? Itt is templomokat akarsz keresgélni? – szólal meg Navid egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.
Reménykedve Zannára nézek, de ő túlzottan el van foglalva azzal, hogy az egyik ablakpárkányon ülő macskának ciccegjen. A nagy igyekezetben megcsúszik Navid mögött a nyeregben, aki erre rögtön hátranyúl és visszahúzza őt.
Zanna nem igazán figyel rá, még csak meg sem köszöni, helyette inkább tovább pipiskedik ültében és maga mögé pillantgat, keresi az azóta elsompolygott cirmost.
Elfordítom a fejem, eltökélten az utca túlsó felébe nézek.
− Eltaláltad – felelem színtelen hangon. − Irány a főtér.
A belváros felé haladva egyre színesebbé válik minden. A házak közé a szivárvány minden színében játszó, csüngő díszeket aggattak és fenyőágakkal dekorálták az ablakokat. Kezd esteledni, de ez csak még inkább kiemeli a távolban derengő utcai lámpások fényét. Egyre több az ember, egyre több a mutatványos és egyre hangosabb a zsivaj.
Itt már látszik, hogy elkezdődött a Hármak Napja utáni karnevál.
Sátorrengetegbe érünk, lassan biztossá válok abban, hogy jó irányba haladunk a templom felé. A vásárokat mindig a főúton rendezik meg, az pedig általában a főtérre vezet.
Ínycsiklandozó illatok szállnak felém. Előhalászom a táskámból azt a kis zsák pénzt, amit még Wilhelm és a banditák szállásáról loptam, és elhatározom, hogy vásárolok magunknak némi élelmet.
Kis idő múlva már egy fillérem sem marad, de nem tudok ellenállni a friss süteményeknek és a különféle csemegéknek, így egy tömött zsáknyi finomsággal térek vissza Navid mellé.
Nem kérdezi, honnan volt pénzem, elfogadja az élelmet, Zanna pedig szintén csillogó szemekkel veti rá magát az omlós kalácsra, a fatálkába mert őzragura vagy a mazsolás zsemlére, amiből egy kisebb hadseregnek elegendő mennyiséget vettem. Megérte, mert a lakománk végére mind jól lakunk, és még a táskámat is teletömhetem a maradékkal. Annyi szent, hogy nem fogok még egyszer gumókon és bogyókon tengődni.
Ámulva hallgatom a vándormuzsikusok zenebonáját, ezernyi dallam keveredik össze ebben a színes forgatagban. A tömeggel sodródni olyan, mintha egy hatalmas, élő szörnyetegbe kerültünk volna, ami végigtekergőzik az egész belvároson.
Kiérünk a főtérre, de a templom helyett valami más vonja magára a figyelmemet először: a téren az eddigieknél nagyobb, impozánsabb sátrak kaptak helyet, mindegyik tetején egy zászló lobog, mintha temérdeknyi vászonvárat állítottak volna fel. Annyi színt és szimbólumot látok, hogy kis híján belesajdul a fejem: rikító narancssárga, égszínkék, vagy épp hupilila alapon madarakról, fegyverekről, fákról, vagy épp furcsa szörnyetegekről készült ábrák díszítik minden egyes sátor zászlaját és bejáratát.
–Lovagi torna? – motyogom csodálkozva.
Mielőtt Navid felelhetne, hirtelen megrántom a lovam kantárját, mire az lefékez velem. Megakad a tekintetem egy zászlón, elkerekedik a szemem. Fekete alapon arany tőr. Összetéveszthetetlen.
– Ez kinek a jele? – suttogom.
Bevillan a férfi képe a samjai fogadóból, aztán az elmém újrajátssza a máglya előtti jelenetet, mikor farkasszemet néztem vele. Nem öltem meg azt a vörös szakállú fickót, aki kirángatott a tűzhöz, valaki viszont velem ellentétben mégis vérmágiát használt.
Navid arra pillant, amerre én.
– Ismered a Fekete Medvét, de a fiát már nem? – kérdi szúrósan.
– Van fia?
Cavilde szigetén mindenki ismeri a Fekete Medvét, az első királyné testvérét. Nyílt titok, hogy minden vágya a trón megkaparintása és a második királyné halála talán az ő lelkén szárad. Néhányan azt mondják, hogy gyűlöli Karlo Benoine lányát is, mert a hercegnő nem a húga gyermeke. Azt viszont eddig nem tudtam róla, hogy van egy fia.
Navid bólint, de helyette Zanna szólal meg.
– Veddar Clawe – susogja mélyen a szemembe nézve.
– Pontosan, ő az – helyesel Navid. – Kitűnő harcos, sőt, egyesek azt rebesgetik, hogy félvér, mivel a Medve korábban sokáig raboskodott a fehérvérűeknél. Bármi megtörténhetett.
Nagyot nyelek. Ebbe még nem is gondoltam bele... talán az idézők közt is létezhetnek félvérek? Akiken nem látszik meg, hogy mik is ők valójában?
– Min gondolkodsz ennyire? – szakítja félbe az elmélkedésem Navid hangja.
– Ezek a félvérek... – kezdem lassan, alaposan végiggondolva, mit is akarok kérdezni. – ...rendelkeznek mágiával? Képesek arra, mint egy valódi fehérvérű?
Navid megvonja a vállát.
– Szerintem lehetséges, hogy van valamennyi mágiájuk, de ebben nem vagyok biztos. Miért?
Először úgy döntök, nem válaszolok, de aztán mégis győz a kíváncsiságom.
– Biztosan hallottál már róla... van az a pletyka, miszerint a Fekete Medve szövetkezik az idézőkkel. Szerinted lehet benne igazság?
– Nem tudom – von vállat. – Talán.
Nem folytathatjuk az eszmecserét, mivel vidám trombitaszó harsan fel a közelben.
− Lovagok, hősök, bátor férfiak: eljött a ti időtök! – rikoltja valaki előttünk. Megállunk, az emberek is elhalkulnak körülöttünk.
− Már csak egyetlen éj maradt Lady Arcadia Merielle Benoine királykisasszony születésnapi tornájáig, ahol minden vitéz összemérheti erejét őfelsége színe előtt!
Zanna sejtelmesen oldalra billenti a fejét, mire összehúzom a szemem.
− Mindenki hallja hát szavam, holnap pirkadatkor kezdődik Lady Benoine mulatsága, pontban délben pedig kiderül, ki méltó arra, hogy a világszép hölgy lovagjává váljon! Kard a kard ellen, vitéz a vitéz ellen!
Újra felharsan a trombita, aztán a hírvivő kicsit távolabb kezd bele ugyanebbe a monológba, de a hangját elnyeli az emberek zúgolódása.
Zanna annyira csendesen szólal meg, hogy alig hallom, mit mond.
− Ezentúl az istenek nem segítenek neked. A várban kell helyt állnod.
− Eddig sem vettem észre, hogy túlzottan megerőltették volna magukat – mormolom. – Azt mondod, hogy a várban van az utolsó szilánk?
Zanna nem felel, sőt, direkt elnéz a másik irányba és ügyet sem vet rám. Megforgatom a szemem – jellemző. Gondolkodni kezdek, aztán végre támad egy ötletem.
− Ha ilyen arcot vágsz, abból sosem sül ki semmi jó – jegyzi meg Navid a homlokát ráncolva.
Lassan elmosolyodok.
− Keressünk valami szállást éjszakára! Van egy tervem.