Fehér, mint a vér

× 8 ×

A templom falán olyan mély repedések húzódnak, hogy azon is csodálkozom, miért nem dőlt még össze az egész épület. A padlót törmelék fedi és néhol vér pettyezi, de ez főként az oltár körül feltűnő, aminek Jeco támaszkodik.
A legfurcsább mégsem ez, hanem az oltár előtt heverő páncélba bújtatott... csontvázak?
Akárhogy is nézem, igen, ezek sárguló csontvázak. Összesen hármat számolok össze belőlük a teremben, mindegyik mellett valamilyen fegyver hever.
Lassan újra Jecóra téved a pillantásom. Egy mélynek kinéző vágás húzódik az oldalán, onnan csorog a vér. Az arca betegesen sápadt, a keze remeg az erőfeszítéstől, hogy megtartsa magát és ne essen össze.
− Istenekre, veled meg mi történt? − kiáltok fel és habozás nélkül a fogait kínjában összeszorító társamhoz rohanok.
− Nem fogod elhinni, de ezek az alakok a falon életre keltek... − suttogja üveges tekintettel.
− Hogy mit csináltak? – ráncolom a homlokom
− Úgy, ahogy mondom! Megelevenedtek. Három dombormű felrepedt a falon, kihullottak a kődarabkákkal együtt a csontok, a páncélok és a fegyverek, azokból meg összeálltak ezek a valamik... − céloz a mozdulatlan csontkatonákra, akik most élettelenül a semmibe bámulva hevernek a kövön, ennek ellenére Jecóról továbbra is süt a félelem és a nyugtalanság. Közben a kezéhez nyúlok, amit a sebre szorít.
– Engedd el, hadd nézzem... − simítom arrébb az ujjait olyan finoman, amennyire csak tudom. – Ők tették ezt veled?
− Igen. Megkergettek! Lehetetlen lett volna elmenekülni előlük, sarokba szorítottak, aztán meg... aztán... − Elakad a szava, de nem is kell tovább magyaráznia. Lassacskán mégis összeszedi magát. – Miután összeestem, leálltak. Azóta így fekszenek – pislant újra a csontkupacok felé.
A vágást tanulmányozva felhümmögök és az oldalamon lógó táskámba nyúlok. Pár perc múlva előkerül az apró késem, mire Jeco idegesen nyel egyet.
− Nyugalom, segíteni akarok – nézek a szemébe komolyan, ő pedig bólint egyet annak jeleképp, hogy bízik bennem.
Csendesen sziszeg, ahogy letörlök a szakadt kabátjáról egy ujjnyi ragacsos vért és feszes mozdulatokkal, mereven a kezemben tartott pengére koncentrálva levagdosok a kabátjából és az alatta lévő foltos ingből annyit, amennyi belelóg a sebbe. A teljes kabátját nem akarom levetetni vele, habár azt kéne, de ahhoz most túl hűvös van. A végén csak ártok vele, az pedig nem áll szándékomban.
− Nem kéne inkább elhúznunk a csíkot, mielőtt újra felkelnek vagy valami? – susogja csukott szemmel tűrve a kezelést.
− Nem hinném, hogy egy ilyen sebbel képes lennél megtenni a kivezető utat.
Nem szól semmit, úgyhogy ezt beleegyezésnek veszem.
Előszedem a kulacsomat és egy rongyot, ami idáig a táskám aljában lapult. Felitatom a sebből patakzó vért, aztán vizet löttyintek az anyagra és kicsavargatom. A vörösessé vált folyadék tócsába gyűlik a földön.
Újra és újra megismétlem ezt a műveletet, aztán mikor nagyjából sikerült eltüntetnem a vörös nedvet, előszedem a késemet. Precízen levagdosom az előzőleg cafatosra sikeredett lyuk széleit, hogy biztosan ne lógjon bele a sebbe semmi olyan, ami nem oda való.
Egyik percről a másikra megremeg alattunk a föld. A kezem megdermed a reszelő mozdulat közben.
− Te is érezted? – kérdezi Jeco nagyokat pillogva.
A rengés abbamarad.
− Sietnünk kell! Idő kérdése, és megérkeznek a rendtagok is... − mondom újra megmarkolva a kés nyelét, olyan erősen, mintha az életem függne tőle.
− Tényleg tőlük tartasz a legjobban? – A hangja kicsit hisztérikus, de ebben a helyzetben nem csodálom. – Inkább menjünk, én kibírom – mondja, de amint el akarna lépni előlem, szavai nyöszörgésbe fulladnak és újra a sebéhez kapja a kezét.
− Maradj nyugton és hagyd, hogy csináljam! – mordulok rá elkapva a csuklóját. Nem vitatkozik, csak figyeli, ahogy megemelem a pengét, de hirtelen akkora rengés rázza meg az egész templomot, mintha egy hatalmas kéz rángatná az épületet.
Megcsúszik a kezem és óvatlanul a saját tenyerembe vágok. Összeszorítom a fogaim a váratlan fájdalomra − most nincs időm ilyenekkel foglalkozni, el kell látnom Jecót és aztán meneküli innen, minél előbb...
Eszembe jut egy furcsa ötlet. Érzem, hogy bizsereg a tenyerem ott, ahol megvágtam magam, ezért az arcom elé emelem a sebes kezemet. Talán, ha valamilyen szinten mégiscsak idéző vagyok, képes lehetek rá. Vagy az idézők csak pusztítani tudnak? Meg kell próbálnom.
Jeco közben a plafont nézi, mintha onnan választ kaphatna arra, mi folyik itt.
− És ha jönnek még ilyen csontvázak? – motyogja maga elé.
Nem felelek, megtörlöm a késemet és világos véremből cseppentek egy keveset a penge lapjára. Mielőtt társam ijedten tiltakozhatna, belenyomom a kés oldalát a sebébe.
Erőtlenül felkiált, megmarkolja az oltár szélét.
− Mit... művelsz? – nyögi ki fel-le emelkedő mellkassal.
A rengés lassan elcsitul, helyette dörömbölést hallok odalentről, és kezdek tényleg megrémülni, hogy így találnak ránk. Ameddig Jeco ilyen állapotban van, lőttek a menekülésnek, márpedig nem fogom itt hagyni. Találtam egy barátot, aki feltétel nélkül bízik bennem − nem veszíthetem el.
Egyik tenyeremet Jeco oldalára helyezem, elveszem a kést és a másik kezemet a vágáshoz érintem. Úgy érzem, mintha mindkét tenyeremet tűzbe mártottam volna és fokozatosan perzselődne le a bőröm, de kitartok. Fogalmam sincs, hogyan kéne mágiát használnom, hogyan csinálja ezt egy igazi fehérvérű, de biztos vagyok benne, hogy jó úton járok. Van az egész tevékenykedésemben valami új, valami erős és hatalmas.
Forró a kezem, a vérem lüktet a testemben. Jeco rekedten hadovál valamit, de túlságosan elmerülök ebben a különös, borzongató érzésben, ami a hatalmába kerít, így nem fogom fel, mit mond. Üresség tölti meg az elmém, még a szememet is lehunyom, hiába tudom, hogy nem kéne.
− Ezt meg hogy a csodába csináltad?
Lassan újra hallom Jeco hangját, a minket körülvevő zajokat, a saját szuszogásomat, és a lentről jövő dörömbölést, nyikorgó hangokat. Olyan, mintha követ köszörülnének...
Felpattan a szemem. Visszarántom a kezem és nem törődve azzal, hogy Jeco sebe szinte teljesen beforradt az ujjaim nyomán, megfordulok.
Csontkatonák támadtak Jecóra − ez csak idéző műve lehet. Ha nem is maga a fehér maszkos tette, az holtbiztos, hogy egy fehérvérű keze van a dologban. Az agyamban villámsebességgel cikáznak a gondolatok.
Mikor jelentek meg a csontvázak? Nagyjából akkor kezdődhetett, amikor lehúztam a maszkot a lenti szoborról, és addig tartott, amíg megvágták Jecót és a vére a földre cseppent.
Mire kellett az a vér?
− Köszönöm, nem is tudom, hogy háláljam meg! Egyszerűen hihetetlen vagy! – kiáltja Jeco lenyűgözve.
Én viszont feszült tartással állok, a kövezetet és az emelvény sarkait vizslatom.
Az alattunk morajló dübörgés és a köszörüléshez hasonlatos hang nem szűnt meg, sőt, mintha hangosabb lenne. A vér életre keltett valamit odalent.
Olyan, mintha egy vadállat akarna kitörni a ketrecéből, mintha gránitujjak karmolnák a padlót...
És ekkor megértem.
− Futás! – kiáltok fel.
Jeco értetlenül forgatja a fejét, azt keresi, miért lettem hirtelen ennyire zaklatott.
− Csak menj már, ne nézelődj, hanem rohanj! – lököm meg és a fejemmel a könyvtárba vezető boltív irányába bökök. Nem kell neki sok sürgetés, szaladni kezd, de mikor én is futásnak eredhetnék, betörik előttem a padló és egy kőkéz nyúl ki a lyukon, tapogatózva egy láb után, amit megragadhat és lehúzhat magával a mélybe. Kőtöredékek röppennek szerteszét, végiggurulnak a földön, még a csizmám elé is jut néhány. Megtorpanok.
− Mi a frász...? – fordul vissza Jeco tátott szájjal.
Legszívesebben én is ezt mondanám, mikor látom, hogy a kéz felkapaszkodik a lyuk szélében és bármiféle gond nélkül felhúzza magát. A repedés oldalára térdel és felemeli a fejét. Egyenesen rám néz.
Az Álarcos Király szobrával találom szembe magam − néhány helyen letöredezett róla a kőborítás, ahol pedig úgymond csupasz, ott kivillannak a csontok, amik a gránitréteg alatt alkotják. A fejéről szinte teljesen letört a bámulatos kőkorona és az üres arca egyaránt, csak egy elfeketedő koponya szemgödrei bámulnak vissza rám. Ami viszont a leginkább nyugtalanít, az az, hogy a hátán egy óriási kőbárd lóg. Hátrálok pár lépést, előhúzom mindkét kardom.
− Menekülj! – kiáltom oda Jecónak. Ő némán, tágra nyílt szemmel mered rám és esze ágában sincs megmozdulni. – Én kellek neki, nálam van a maszk.
Alig van időm végigmondani a mondatot, a csontszobor már fel is áll és utánam veti magát, fülsértő recsegés kíséretében magához véve fegyverét. Mikor elérem a falat, már nincs hová hátrálnom és a szobor lecsap rám. Hárítom a kardommal, de a suhintása olyan emberfeletti erejű, hogy azt hiszem, nyomban kiszakad a karom a helyéről.
A bárdjáról kődarabok morzsolódnak le, alatta kilátszik a valódi penge. Oldalra vetődök és megkerülöm, a hátába vágok. Azon kívül, hogy még több kő hullik a földre, nem sok minden történik.
− Ez így nem valami igazságos! – hördülök fel. A szobor már felém is lendíti a fegyverét, amit épphogy sikerül kikerülnöm.
Ki kell találnom valamit, de gyorsan. Rövid terepszemlét tartok – az világos, hogy puszta kardokkal nem győzhetem le.
− Csald bele a gödörbe! – hallom meg Jecót.
− Neked nem megmondtam, hogy tűnés innen?
A szobor megállás nélkül, veszett módon csapkod, nem győzök hátrálni és kerülgetni. Hárítani nem akarok, nem vágyom arra, hogy a nyers erejétől véletlenül eltörjön valamelyik karom. Egyre kétségbeesettebb leszek, ezért muszáj elgondolkodnom Jeco javaslatán, ami végső esetben nem is akkora ostobaság.
Na de mit érek azzal, ha leesik? Könnyedén ki tud mászni, ha egyszer már sikerült neki. Viszont az tény, hogy a zuhanás talán egy kicsit legyengíti és nyerünk időt a menekülésre...
Biztos vagyok abban, hogy az erődben már feltűnt egyeseknek, hogy valami nincs rendjén a templomuk környékén. Akármikor megérkezhetnek. Nem valami szép dolog itt hagyni nekik egy őrjöngő szobrot, de ha egyszer nincs más lehetőség...
A kőbárd elől hajlongva a gödörre pislantok – talán át tudom ugrani. A kérdés annyi, hogy a csontkirály képes-e rá vagy sem. Visszateszem a kardjaim a helyükre, megfordulok és teljes sebességgel a padlón tátongó lyuk felé iramodok. Nos, mindjárt kiderül.
Három. Közeledik a repedés, attól félek, hogy beszakad alattam a föld, mielőtt elérném a lyukat. Még Jeco arca is olyan, mintha most döbbenne rá, hogy egy olyan őrült tervvel állt elő, amilyet általában inkább én szoktam kitalálni.
Kettő. A talpam alatt csikorognak a kőszilánkok, hallom mögöttem a támadóm döngő lépteit – hát, ha alattam nem is, alatta már nagyobb eséllyel szakad be a föld, ha továbbra is ilyen lendülettel fut. Szaporábbra veszem a lépteim, csak a csizmámra és a lyuktól való távolságra figyelek.
Egy. Ugrok, közben a fejemet enyhén hátrafordítom, és azt veszem észre, hogy a szobor megtántorodik. Idegesen toporog, de a repedés tovább fut, egyenesen a lábáig...
Talppal érek földet és megtámaszkodom a kezemmel a hideg, törmelékkel borított földön. Üldözőm már nem olyan szerencsés, mint én: nagy robajt hallatva összezúzódik alatta a templom mintázatokkal teli, simára csiszolt köve, majd belezuhan a gödörbe.
Zakatoló szívvel felállok és Jeco után rohanok, ameddig még nem késő és ameddig a szobor nem dönt úgy, hogy kimászik a padló alól.
− Tényleg jó terv volt – vigyorgok rá, mikor mellé érek. Innentől együtt futunk tovább, az út sokkal rövidebbnek tűnik, mint mikor lopakodtunk. Még nem hallom a szobrot, ami azt jelenti, hogy valóban sikerült időt nyernünk.
− Mikor azt mondtam, hogy csald bele, azt nem pont így gondoltam! És ha te is beestél volna? – lihegi Jeco.
− De nem estem be – nevetek fel. – Hogy van a sebed?
− Alig érzem. Elképesztő... mit csináltál azzal a késsel?
− Nem a kés volt az, hanem a vérem.
Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire furcsán hangozhat neki. Éreztem, mit kell tennem, noha sosem csináltam még ilyet és eddig meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy képes lehetek mások gyógyítására. Szimplán csak reméltem, hogy ha a vérem képes az én sérüléseimet kezelni, akkor talán másokkal is hasonló a helyzet. És láss csodát, tényleg sikerült! Legalább most már tisztában vagyok egy olyan képességemmel, amit tudok tudatosan is használni.
Beérünk a könyvtárba, a polcok félelmetes árnyakként magasodnak fölénk. Nem tudok nem mosolyogni, a sikerélmény még túl friss. Megvan a maszk, meggyógyítottam Jecót, leráztuk a csontszobrot, ráadásul anélkül, hogy az Álarcosok bármit is észrevettek volna, kijutunk az erődből...
− Állj! – fékez le Jeco hirtelen és kinyújtja maga mellé a karját, hogy én se mehessek tovább.
− Mi van már megint? – Körülnézek, de a velünk szemben lévő könyvespolctól és Jeco hajától nem sokat látok.
− Az erőd emberei... − halkítja le a hangját óvatosan hátrálva.
− Itt vannak? – kérdem suttogva. Bólint, de ekkor már én is meghallom.
Amennyire tudok, hozzásimulok a könyvespolchoz, ami mögött rejtőzünk. Biccentek Jecónak, hogy tegye ugyanezt.
− Erre jönnek – súgja nekem megállás nélkül a vállamat böködve.
− Én is hallom – morranok rá.
− És most mi lesz?
Eszembe jut, hogy talán van más kiút a templomból, de amint megszületik az ötlet, már el is vetem – nem fogok önszántamból visszarohanni egy tomboló kőszobor karjai közé. Óvatosan előhúzom az egyik kardom. Összeszorítom a fogaim, mikor hallom, hogy erre elhalkul a könyvtárban trappoló Álarcosok beszélgetése. Fülelnek.
− Nem támadhatsz rájuk – rázza a fejét Jeco.
− Fogd már be! – Tátogva elég nehéz fenyegetően ráripakodni, de jól láthatja az arcomon, hogy legszívesebben kiabálnék vele. – Valahogy muszáj lesz kijutnunk, nem azért csináltam végig ezt az egészet, hogy végül egy nyüves tömlöcben kössek ki. Ha már szökünk, akkor rendesen fogunk szökni.
A katonák léptei egyre csak közelednek felénk.
− Túl sokan vannak, és egyébként is... − kezdi Jeco megint, de belé fojtom a szót.
− Talán van jobb ötleted, zsenikém?
Már elterveztem, hogy ha kell, kikaszabolom magunkat innen. Így vagy úgy, de megszökünk. Éppen lépnék ki a polc mögül, de Jeco megragadja a karom és maga felé fordít.
− Igen, van jobb ötletem.