Fehér, mint a vér

× 15 ×

Nem is képzelnénk, mennyi mindent nem tudunk azokról, akikről azt hisszük, hogy ismerjük őket. Mindenki rejteget valamit, minden egyes ember őrizget egy titkot. Van, akinek ez csak egy aprócska múltbéli hiba, van, akinek egy piszkos, galád bűntett, de akad olyan is, aki nem csak egy, hanem egy egész gárdányi titkot tartogat.
Mikor rádöbbenek arra, hogy Cerysnek van − azaz volt − egy fia, ráadásul épp Jeco az, egyszerre megértem, hogy amiről valaki nem akarja, hogy megtudjam, azt nem is fogom megtudni.
Kikapom Navid kezéből a térképet, hogy a saját szememmel győződjek meg Cerys üzenetének valódiságáról. Nem sokat érek vele, hiszen nem tudok olvasni, de azért végighúzom az ujjbegyem a papírba karcolt görbe betűkön, azt képzelve, hogy így talán el tudom olvasni őket. Lejátszódnak bennem a Jecóval töltött rövidke időből maradt emlékeim. Nem tudom, hogy először haragudjak rá és aztán szomorodjak el, vagy inkább fordítva lenne jobb.
Bele sem gondoltam még, hogy miért bíztam meg benne olyan könnyedén, miért tűnt annyira ismerősnek, akár egy rég elveszett barát. Akár egy testvér. Nem volt véletlen: azok a kusza, fekete tincsek olyanok, mint Cerys fürtjei, azok a halványzöld szemek pedig... Az istenekre, hát ezt meg hogy nem vettem észre? Azok a szemek, mintha csak apámat láttam volna!
Minden jel Jeco rejtett kilétére utalt, csak én nem vettem figyelembe őket.
Végül úgy döntök, hogy először haragudni fogok. Komolyan megpróbálom, de nem érzek haragot. Csupán csalódottságot. Mégis miért nem mondta el?
− Hazudott nekem − suttogom üveges tekintettel, meggyűrve a papír sarkát. − Végig hazudott nekem.
− Ki? − érdeklődik Navid halkan.
− Jeco.
Kérdő tekintettel néz rám. Magyarázni kezdek.
− Nem voltam egyedül az úton. Nem sokkal azután, hogy megszöktem a Felső Erődből, belefutottam két banditába, az egyikük volt Jeco.
− Ez kedves − nevet fel Navid hitetlenkedve. − Egy banditában azonnal megbíztál, nekem meg össze-vissza hazudoztál.
Mogorva pillantással jutalmazom a megszólalását. Láthatja rajtam, hogy nincs hangulatom csipkelődni.
− Bocs − teszi hozzá, és kivételes alkalommal most tényleg úgy tűnik, hogy komolyan gondolja. Ha így van, akkor nagyon látszódhat rajtam, hogy nincs jó kedvem.
− Szeretnél beszélni róla? Azt hiszem, ilyenkor jót szokott tenni. Legalábbis úgy tudom. − Oldalra billenti a fejét. Annyira tanácstalan az arca, hogy majdnem elmosolyodok rajta.
− Talán − vonok vállat. Pár pillanatig némán nézegetem a mellettem magasodó ládán végigfutó repedéseket és a hálóján épp leereszkedő pókocskát. Lassan megoldódik a nyelvem.
− Nem tudom, mi történt vele. Mikor betörtünk a Vörös Erődbe, feladta magát, hogy el tudjak menekülni.
Felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, a hüvelykujjammal az egyik arcomba lógó tincsemet birizgálom. Továbbra sem veszem le a tekintetemet a ládáról. A pók besompolygott az egyik repedésbe. Milyen nyugodt élete lehet: senki sem veszi észre és mindegy, mit tesz, mert senkit sem érdekel. Legfeljebb eltapossák.
Előhúzom az egyik kardomat.
− Erről ismert fel. Mikor meglátta, tudta, hogy ki vagyok.
Navid közelebb hajol, hogy szemügyre vegye a fegyvert.
− Két kardom van, ez az apámé volt. Bele van vésve a neve, látod? Osden − tartom elé a pengét úgy téve, mintha felolvasnám, aztán visszadugom a tokba.
− De szerintem Jeco meghalt − mondom ki végre, ám még mindig nem vagyok hajlandó beletörődni. − Az idéző őt is megölte.
Navid kétkedve csóválja a fejét.
− Miért tette volna?
− Azért, hogy megfélemlítsen. Azt hitte, feladom, ha megmutatja, mire képes, de tévedett. − Navidre nézek, olyan nyugodtak és rezzenéstelenek a vonásaim, mintha kőből faragtak volna. Úgy is érzem magam. − Hagyott nekem egy véres darabot Jeco kabátjából.
Erre egyikünk sem mond semmit, így egy időre elapad a társalgás folyama.
Talán egy óra csendes semmittevés után viszont öblös dörgés remegteti meg a hajót. A hullámok csatározásának hangja tisztán beszűrődik odakintről. Navid elfordítja a fejét, hallgatózik.
− Itt a vihar.
Bólintok. Kivárom az első villámcsapás zörejét, és csak aztán szólalok meg.
− Soha nem mesélt róla. Szerinted azért küldött el, hogy találkozzak vele?
Navid hátrébb csúszik, még szorosabban hozzápréselődik a láda falának, aztán elhúzódik tőlem. Nem sokkal később értem meg, hogy nem ő ült arrébb, hanem a hajó imbolyog, mivel egy láthatatlan erő engem is abba az irányba taszít, mint őt. A bal kezével megkapaszkodik egy doboz sarkában, a másikkal pedig engem ragad meg, hogy ne csússzak tovább.
Nagyot nyelek, kavarog a gyomrom. Ha lennének itt ablakok, még a villámok fényét is lehetne látni. Így csak a hangjukat hallom, de ez sokkal ijesztőbb annál, mintha látnám is őket.
Navid annyira szorosan magához húz, hogy érzem a lélegzetvételeit.
− Cerysre gondolsz? − súgja.
− Igen.
Lehunyom a szemem, zúg a fejem. Jelen pillanatban legszívesebben én is csak egy pókocska lennék és elbújnék egy lyukban. Nem zargatna senki, élhetném a saját kis életemet bármiféle hazug testvér és sorozatgyilkos vérmágus nélkül.
− Utalt bármi olyanra, ami aztán később Jecóhoz vezetett?
Megrázom a fejem.
− Semmire. Csak annyit kért, hogy menjek minél messzebbre. Nem sejthette, hogy találkozni fogok Jecóval, képtelenség! Még azt sem árulta el, merre induljak, fogalma sem lehetett arról, hogy mit fogok csinálni.
− A levél mégis azt jelenti, hogy tudta.
− Ez az, amit nem értek − sóhajtom lemondóan. A kezemet görcsölő hasamra szorítom.
Navid készül elengedni, hisz a hajó már nem dülöngél annyira, mint eleinte. Én ennek ellenére megmarkolom a kabátja ujját és nem hagyom, hogy eleresszen, mert kezdek szédülni. Azt várom, hogy kigúnyol, amiért ennyire berezeltem egy egyszerű kis vihartól, de helyette csak átkarolja a vállam és hagyja, hogy nekidőljek.
− Navid... − Ennyit bírok kinyögni.
Lepillant rám, a tenyerét az arcomhoz érinti. Hűvös a keze. Nagyon ismerős az érzés.
− Hányingered van?
Erősen beharapom az ajkam, a kezemet a számra szorítom. A fedélzet megint mozgásba lendül, a mennydörgések ostorcsapásokként szaggatják szét a csendet. Csak Navid karja akadályozza meg azt, hogy eldőljek, mint egy krumpliszsák.
− Melletted maradok, Wieta. Lélegezz mélyeket és hunyd le a szemed! Segíteni fog − súgja.
A hajó úgy hintázik a vízen, mintha egy kicsi papírcsónak lenne csupán a hullámok játszóterén. Olyan érzésem van, hogy mindjárt léket kapunk és elmerülünk a mélybe. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy a Fekete Medve hajóján vagyunk, már rég imádkoznék a lelkemért és a temetésemet tervezgetném.
Sejtem, hogy gyötrelmes percek következnek, de szilárdan elhatározom magamban, hogy nem dobom ki a taccsot.
Legalábbis egy darabig.