Fehér, mint a vér

× 9 ×

Próbálom lefejteni magamról Jeco ujjait, de erre csak még jobban szorít. Még sosem láttam ennyire komolynak.
− Időt nyerek neked – böki ki nagy nehezen. − Utánad jövök, amint tudok, de ha holnap estig mégsem találkoznánk... menj tovább egyedül!
− Na ne szórakozz velem, ez nem vicces − hadarom elkerekedő szemmel.
Elengedi a karom és kilép a polc takarásából. Egyenesen belesétál a vörös maszkosok gyülekezetébe. Sokkoltan nézek utána, de észbe kapok és visszapréselem magam a polc mögé, mielőtt bárki megláthatna. A hangokat viszont nem tudom kizárni a fejemből, álnok kígyóként bekúsznak a tudatomba: dulakodás, aztán az egész zsivaj leülepedik, mindenféle kérdések röppennek a levegőbe. Hogy jutott be ide? Nem ő az új tanonc, aki néhány napja érkezett? Kém lett volna, vajon járt a templomban is?
Elfogták őt. Egyszerre vagyok dühös és meghatott – Jeco képes volt feladni magát azért, hogy kijussak. Az első gondolatom az, hogy kirontok és véghez viszem az eredeti tervem, miszerint használatba veszem a kardjaimat és mindketten megmenekülünk.
Viszont mikor kicsit lehiggadok, belegondolok, hogy adnom kéne Jecónak egy esélyt. Kiderítette, hol őrzik a maszkot, megszerezte az alagúti kapu kulcsát és bejuttatott az erődbe. Képes lesz kimagyarázni magát valahogy ebből, van elég esze ahhoz, hogy megoldja, úgy, ahogy eddig minden mást is megoldott, amivel megbíztam...
Nehéz a döntés. Lehunyom a szemem és az övembe csúsztatom a kardom. Ő bízik bennem, nekem is bíznom kell benne. Most az egyszer muszáj lesz.
Hangosodó dobogás üti meg a fülem, mire reflexből lépek egyet hátra a polcok közti még árnyékosabb zugba. De hiába, nem látok a közelemben rendtagokat, mert még mindig egymás közt diskurálnak. Néhányan a csapatukból pár perce elindultak a templomba vezető folyosó irányába, de most halálra válva rohannak vissza. Ekkor már nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mi történik és mi okozta a dobogást.
− Üdv újra itt, felség – forgatom meg a szemem és az arcomba rántom a csuklyámat.
Ebben a pillanatban meglátom a polc és a fal közti résen, ahogy a kőszobor áttrappol a boltíven és a fejét dühösen forgatva megsuhintja a bárdját. Csak egy szempillantás az egész és már el is robog, egyenesen a meglepett Álarcosok közé.
Hamar meg fog találni, ha érzi a maszkot. Nem fogják érdekelni a katonák, mert én kellek neki... ideje eltűnni, mielőtt őfelsége rájön, hová tűnt a játszótársa.
Megindulok a polc vége felé a sötétbe. Abban csak reménykedni tudok, hogy Jecónak nem esik baja.
Mikor elérem a terem leghosszabb falát, megállok, hogy visszaemlékezzek, merre is volt a kijárat. Pislognom kell egy kicsit, amíg a szemem megszokja a sötétet és nem hiszem azt minden lépésemkor, hogy nekimegyek valaminek. Egy kevés keresgélés után meglátom az ajtót, ami szinte teljesen beleolvad a homályba.
Ütemesen döng alattam a padló, a szobor léptei megint egyre hangosodnak. Megtalált?
Átfut az agyamon a gondolat, hogy most kéne összetörnöm a maszkot, de elvetem az ötletet. A kőkirály valószínűleg csak még dühösebb lenne rám.
Megragadom a kilincset és hátrasandítok. Először nem kivehető, de aztán felbukkan a szobor alakja. Vészesen gyorsan közeledik.
Felrántom az ajtót, erősen becsapom magam után és loholni kezdek a lépcsőn, néha megbotlom, de nem esek el. Alighogy a folyosóra érek, akkora robaj csapja meg a fülem, hogy majd' megsüketülök tőle. A szobor keretestül törte át az ajtót...
Már látom a kaput – mekkora szerencse, hogy nem zártuk be! Elég masszívnak tűnik ahhoz, hogy visszatartsa a kőkirályt.
Szabályosan átesek a kapun és egy határozott mozdulattal visszakattintom a súlyos lakatot. Nem érzem magam biztonságban, meg sem állok a csapóajtóig, ahol aztán kimászom a hóba. A biztonság kedvéért keresek egy kupac nagyobb követ és a bejáratra hordom. Nem hiszem, hogy ha a szobor esetleg át tudja törni a kaput, akkor pont ezek a kavicsok fognak neki gondot okozni, de egy kicsit nyugodtabb vagyok a plusz akadálytól.
Fáradtan indulok meg a fák közé. Az ég koromfekete, odafent viszont világít az Istenek Szeme, tehát nagyjából az éjszaka közepén járhatunk.
Mikor úgy érzem, hogy valahol azon a területen vagyok, ahol eddig táboroztam, megtorpanok egy fa tövében. Áttapogatom egy kicsit a törzset, és mikor megérzem a csillagot, mászni kezdek felfelé. Elhelyezkedem egy vastag ágon, magamhoz ölelem a táskám és próbálok nem figyelni arra, hogy remeg a kezem.