Fehér, mint a vér

× 11 ×

Minden porcikám sajog. A durva ágynemű, amiről egyébként fogalmam sincs, hogyan került alám, szinte égeti a bőröm. A szám annyira kiszáradt, hogy még az is fáj, ha levegőt veszek.
A szemhéjaim elnehezültek, nincs erőm, hogy teljesen kinyissam a szemem, így hát nem is látom igazán, hogy hol vagyok.
Csak egy alakot érzékelek magam előtt, de nem ismerem fel. A homlokomon izzadtságcseppek gyöngyöződnek, az egyik lefolyik az arcomon.
A csontig hatoló hideg elmúlt és a helyét már rég forróság vette át. Egy hűvös kéz nyomódik az arcomhoz, finoman érint, mintha attól félne, hogy kárt tesz bennem. Annyira jól esik most ez a hideg érintés, hogy legszívesebben hozzádörgölném az arcom.
Az idegen ujjak óvatosan végigsimítanak a homlokomtól egészen az államig, majd végül a
nyakamnál állapodnak meg. Fogalmam sincs, ki vagy mi csinálja ezt, de fantasztikus érzés.
A bennem lobogó forróság elcsitul, de még mindig lüktetnek a tagjaim. Képtelen vagyok arra, hogy kinyissam a szemem. A kéz újra az arcomat érinti, mire hihetetlen békesség tölt el. Megnyugszom, az eddigi heves szívdobbanásaim mintha lelassulnának. Kinyitom a szám, hogy megszólaljak végre, de mielőtt egy hang is elhagyhatná az ajkam, a
feketeség újfent magába szippant.

×××

Mi ez az illat? A levegőbe szimatolok, amit fűszeres aromák keveréke tölt meg. Kellemes meleg uralkodik idebent, nem beszélve a takaróról, amit valaki szépen eligazgatott rajtam.
Kinyitom a szemem, kábán pislogok és próbálom kitalálni, mi történhetett velem. A legutóbbi emlékem az, hogy a hóban tántorgok és összeesem.
Élénken élnek bennem az emlékek: olyan volt, mintha elpárolgott volna belőlem az élet, a fejem majd' szétrepedt, ráadásul ott volt a fehér maszkos is azzal az üres arcával és a fekete köpenyével. Csak állt ott, majd eltűnt, aztán újra és újra megjelent, amerre csak fordultam.
Pont úgy, mint Jeco, apám, és a férgek... Annyira rosszul voltam, hogy már hallucináltam? Puszta képzelgés volt az egész?
Megemelem a kékes szövettakarót és döbbenten észlelem, hogy csak egy rám túlzottan nagy ing és egy bő nadrág van rajtam, ami biztos, hogy nem az enyém. Valaki átöltöztetett.
Szégyenlősen beharapom az ajkam a gondolatra, hogy egy idegen levette a köpenyemet és minden mást, ami alatta volt.
Megdörgölöm a szemem és körülnézek. Egy egyszerű kis szobában vagyok, a falat
fagerendák alkotják, a koszfoltos ablaküveg mellett nagy gonddal kifényesített szarvasagancsok és mindenféle koponyák lógnak. Egy vadászkunyhó?
A helyiség túlsó felében egy magas alakot látok és mögötte egy kőből rakott tűzhelyet. Az alakon prémmel díszített barna zubbony van, innen csak hátulról figyelhetem meg, de rövid, sötét haja és széles válla arra engednek következtetni, hogy férfi.
Istenekre, és ez a fickó vetkőztetett le, mikor nem voltam magamnál!
Megpróbálom feltolni magam, de visszahanyatlok a párnára, a fejemet pedig beverem az ágykeretbe. Halk nyögés szalad ki az ajkamon, mire a férfi rögvest hátrapillant, a tűzhelyen
álló fazékba dobja a fakanalát és odasiet hozzám.
Karba tett kézzel néz le rám. Elakad a lélegzetem. Egy öreg vadászra számítottam lekonyuló bajusszal, ráncos arccal és petyhüdt szemekkel, ehelyett viszont egy fiatal férfi egészen vonzónak is mondható arcával találom szembe magam. Na jó, egy frászt egészen vonzó − le
sem tudom venni róla a szemem.
− Nocsak, te még élsz? − szólal meg, miközben felvonja a szemöldökét.
Elmúlik a varázs.
− Úgy néz ki, nem? – motyogom. Meglepetésemre alig hallatszik a hangom. Köhögni kezdek, de
ráparancsolok magamra, hogy fejezzem be és újra feltolom magam az ágyról, ezúttal sokkal lendületesebben, így sikerül felülnöm. − Hol vannak a kardjaim? − jut eszembe és ijedten körbekémlelek. És a szilánk! Nem veszíthettem el azok után, amiken keresztülmentem érte.
Na és ha a fickó megtalálta? Biztos, hogy megtalálta...
− Ne olyan gyorsan, inkább feküdj vissza, mielőtt... − kezdi, de nem mondja végig a mondatot, mert látja, hogy úgysem ér vele semmit. Egy lépést sem tesz felém, nem fenyegető,
még csak fegyvert sem látok nála.
Nem hallgatok rá − még szép! − és felállok, de elmosódik előttem a világ, forogni kezd a szoba. Miért billeg előttem a férfi? Vagy... én billegek?
Visszaájulok az ágyba, összeszorítom az ajkam, hogy ne hányjak ki semmit − már, ha egyáltalán van mit kihánynom.
A vadász rezzenéstelen tekintettel nézi végig a kis műsoromat, csupán annyi változást veszek észre rajta, hogy a szája egyik sarka kissé feljebb kunkorodik. Lászik az arcán, hogy jót szórakozik rajtam.
− Ezért mondtam − jegyzi meg, aztán megfordul és magamra hagyna a gondolataimmal, de én nem bírom ki, hogy ne szóljak utána.
− Várj! Most meg mégis mit csinálsz?
Arra célzok, hogy mennyire udvariatlan tőle az, hogy itt hagy, miközben most ébredtem fel és
sejtheti, hogy egy rakás kérdésem lenne. Többek közt tudni akarom, hogy kerültem ide és mi történt, ameddig eszméletlen voltam.
Megáll, de nem fordul hátra.
− Levest − válaszolja egyszerűen és visszaballag a fazékhoz.
− Levest − dörmögöm magam elé gunyorosan. − Hát kösz, sokra megyek a leveseddel.
− Hallottam.
Reméltem is − teszem hozzá magamban. Csak a fakanál koccanásait és az étel bugyborékolását hallom. A párnába nyomom a fejem. Ez a férfi minden bizonnyal rám talált
valahol, de azt már nem értem, miért hozott ide és miért segített felgyógyulni.
Biztosra veszem, hogy a kis templomi kalandomnak, élelemhiányomnak és a csurom vizes ruhámnak köszönhetem nem túl rózsás állapotomat, de ha a fickó látta, hogy fehérvérű
vagyok − mert ki ne látná éppen rajtam, most őszintén! −, akkor miért segített?
A normális reakció az lett volna tőle, ha fog valami éles tárgyat és a szívembe döfi, aztán meg elmormol egy imát, nehogy rontást hozzak rá. De ő mégsem ezt tette.
− Utoljára kérdezem, hol van a holmim? − emelem fel a hangom.
Nem válaszol. Megforgatom a szemem és fáradtan sóhajtok egyet. Csörömpöl egy ideig a fazekával, aztán meglepetésemre odajön hozzám. Int, hogy üljek fel és egy tálat nyújt felém, teli furcsa, sárgásbarna löttyel.
− Először egyél valamit, aztán beszélünk, rendben?
− Ezt nekem meg kéne ennem? − méregetem a tányért, de azért átveszem tőle. Megemelem
benne a kanalat, az ébredésemkor érzett illat csapja meg az orrom, mire összeráncolom a homlokom.
− Nem mérgezett. − Fog egy rozoga széket és az ágy mellé húzza, aztán kezébe véve saját tálját figyeli, ahogy én még mindig a folyadékot szagolgatom. − Nem vagyok híve a
méreghasználatnak, nem értek hozzá. Mellesleg, ha meg akartalak volna ölni, azt már megtettem volna.
− Ez megnyugtató.
Végül belekóstolok, mert már kilyukad a gyomrom az éhségtől, de be kell látnom, hogy nem érzek benne mérget, legalábbis az általam ismert fajtákból nem. Maga a leves sem annyira borzalmas, mint vártam. Megkocogtatom a kanállal a tálka peremét.
− Te főzted?
− Látsz itt bárki mást rajtunk kívül?
Elhúzom a szám, nem felelek.
Miután mindketten végzünk, elveszi a tányéromat és a sarokban ácsorgó asztalkára tornyozza az övével és az üres fazékkal együtt, aztán visszaül a székre. Sokkal jobban érzem magam
így, hogy már van étel a gyomromban.
Pár percig mind a ketten némák vagyunk, tüzetesen megvizsgáljuk egymást. Mikor már kezd egy
cseppet kínossá válni a csönd, szóra nyitom a szám, ám ő megelőz.
− Az ágy végében. − Odanézek, ahová mutat és megtalálom a táskámat. A kardjaim is ott fekszenek, szépen egymás mellé téve az övemmel együtt, a köpenyem és a többi ruhám pedig
összehajtogatva hever a táska tetején.
− Köszönöm − nyögöm ki meglepetten. Nem csak azt, hogy nem nyúlt a holmimhoz, hanem azt is, hogy idehozott, meggyógyított, enni adott... mi mást lehet egyáltalán ilyenkor
mondani?
Ki tudja, mi történt volna, ha nem bukkan rám. Szerintem már rég nem élnék. Visszafordulok hozzá és vontatottan megkérdezem:
− Mennyi ideje vagyok itt?
Előre félek a választól.
− Talán egy hete.
Megdermedek. De hiszen az rengeteg idő! A fehér maszkos már rég rám találhatott, bármikor megjelenhet, hogy elvegye a maszkot és a szilánkját, amire annyira vágyik. Már nem
menekülök előle, ilyen gyengén küzdeni egy idézővel lehetetlen küldetés lenne, hisz még járni sem tudok anélkül, hogy el ne szédülnék...
− Azért ne ess pánikba, nem foglak kidobni.
Félreérthette a reakciómat.
− Miért hoztál ide? − faggatom tovább, mielőtt magyarázkodnom kellene. Hisz mégis mit mondanék neki? Egy vérszomjas idéző van a nyomomban, hogy megszerezze tőlem az Álarcos Király maszkját és visszahozza a szilánkokkal a Fehér Úrnőt... ?
Igazán jó kezdés lenne.
− Mikor rád bukkantam, azt hittem, hogy egy hullát találtam. Először azért hoztalak be, hogy megnézzem, milyen ruháid vannak és vajon el tudok-e adni valamit a holmijaidból −
magyarázza, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
− Ó... Értem. − Letaglóz az őszintesége. Hát, nem egy szépítgetős típus, annyi szent.
− Aztán észrevettem, hogy dobog a szíved és életben vagy − folytatja. − Ezért gondoltam, nem
valami lovagias tett hagyni meghalni egy törékeny kislányt.
Visszanyelek néhány igazán ronda szót, amit a Felső Erődben tanultam. Nincs kedvem vitatkozni vele, túl fáradt vagyok hozzá, ezért inkább mást kérdezek.
− És mondd csak, nem félsz beengedni egy idézőt a házadba? − Lassan elmosolyodok, miközben az ujjaim közé csípem az egyik fakó hajtincsemet.
− Nem zavar.
− Mesének hiszed.
− Ilyet nem mondtam.
− Akkor?
− Miért kéne félnem a fehérvérűektől? Értetlen arcomat látva hangosan szusszan egyet, mintha fárasztaná, hogy el kell magyaráznia.
− Csak az elbódított nép hisz gonosz
mágusokban. Elismerem, hogy titokzatos erő birtokában vannak, de attól még ugyanolyanok, mint egy átlagos ember. És ugyanolyan sebezhetőek: egy idézőt is meg lehet ölni egy jól irányzott nyílvesszővel, ezt nyugodt szívvel elhiheted nekem. − Mintha villanna egyet a szeme, ahogy rám néz, és ez határozottan provokáló.
− Még csak nem is tartasz veszélyesnek?
− Egy beteg kislánynál vannak errefelé veszélyesebb dolgok is.
Egy kis sértettséget érzek, hisz eddig mindenki félt tőlem legalább egy kicsit, ebben rejlett az erőm. Az már más dolog, hogy ennek sosem örültem igazán, hiszen Jecón és a halott apámon kívül senkivel sem álltam szoros kapcsolatban miatta. Egy idéző, aki alig-alig tudja használni
a képességeit, mégis rettegnek tőle.
Erre most itt van ez a vadász, aki egy fikarcnyira sem értékel engem, és úgy érzem magam a közelében, mint egy kölyök, aki épp ismerkedik a világgal.
Ennek ellenére... valamiért örülök is neki. Nincsenek előítéletei csak azért, mert fehérvérű vagyok. Még Jeco is tisztelt az erőm miatt, de ő egyáltalán nem teszi.
A férfi kicsit előrehajol, ezzel egyidőben én hátrébb húzódok, mert nem tudom, mit akar, de rájövök, hogy csak a térdére könyököl.
− Egyébként, ha már egy hete itt pátyolgatlak, a nevedet hajlandó vagy elárulni?
Tudtam, hogy valamit elfelejtettem! Nincs sok értelme titkolózni előtte, úgysem hinném, hogy kapcsolatban áll az erődökkel.
− Hewieta. − Kihúzom a kezem a takaró alól és félénken felé nyújtom.
A tekintete a kézfejemre tapad. Ekkor eszembe jut, miért néz rám ilyen furcsán a gesztus miatt: Cavilde-ben csak a férfiak vagy az egyenrangú harcostársak fognak kezet. Én pedig
egyik kategóriába sem tartozom bele. A kardjaimra pillant, aztán egy határozott, mégis gyengéd mozdulattal megrázza a kezemet.
− Navid.
Amint az ujjai a bőrömhöz érnek, elégedettség tölt el. A kardokra nézett és elfogadta a kézfogást − tehát harcosnak tekint. Elengedi a kezem.
− Most viszont én jövök − jelenti ki hirtelen.
− Miben is?
− A kérdésekkel. Te már faggattál eleget.
Kényelmetlenül fészkelődöm, igazgatom magamon az inget − vajon az ő ingét? −, habár az teljesen takarja mindenemet.
− Hogy lett csurom víz a ruhád?
Elsőre egy olyan kérdés, amit nehezen tudok megmagyarázni. Hát, Navid, ehhez tehetség kell.
− Beleestem a folyóba. − Jobb ötletem nincs, végtére is ez sem hazugság. Abban biztos vagyok, hogy nem fogom elmondani neki a teljes igazat. Hiába mentett meg, hiába adott enni
és hiába tűnik szimpatikusnak a maga módján, még nem bízom benne eléggé ahhoz, hogy elé tárjam, min mentem keresztül.
Kétkedve nézeget.
− Beleestél a folyóba, aztán ki tudtál mászni és elsétáltál egészen az erdőig úgy, hogy csak a kunyhóm közelében estél össze.
− Igen.
− Miközben odakint olyan hideg van, hogy egy óra után jégbe fagyott hullaként kellett volna
végezned.
Ez így, tőle hallva tényleg eléggé hihetetlennek hangzik. Szégyenlősen rámosolygok.
− Nagyjából.
Úgy néz rám, mintha őrült lennék.
− Megmondtam, hogy ne becsüld alá az idézőket − húzom ki magam büszkén.
Újra megjelenik a szája sarkában egy mosoly.
− Így nem csoda, hogy megbetegedtél. Na és pontosan hogy sikerült a folyóba csúsznod, kiscsillag? Ilyen időben nem kellemes az úszás.
− Az édesanyám nemrég halt meg. El akartam menni Cullo templomába imádkozni a lelkéért, de megálltam a folyónál megtölteni a kulacsom. Belebotlottam, aztán elragadott a sodrás. Alig bírtam kimászni. − Felhasználom a Jecóval kitalált történetünket. Még mindig fáj a hiánya.
− Szóval hívő vagy − morogja.
− Természetesen. Te talán nem?
Már nincs az arcán az a kósza mosoly, elfordítja a fejét. Az asztalra pakolt edényhalmot nézi, majd pár pillanat múlva visszafordul.
− Úgy volt, hogy most én kérdezek.
Kitér a kérdés elől, azaz nem hisz az istenekben. Furcsa, ilyennel sem találkoztam még: nem fél az idézőktől, nem hisz a mindenható istenségekben. Talán csak az erdei vadászok ilyen
öntörvényűek.
− Akkor kérdezz, csak rajta.
− Szeretnél még itt maradni?
Acélszürke szeme kérdőn vizslat. Át kell gondolnom, mihez is szeretnék kezdeni. Minél tovább maradok itt, annál nagyobb az esélye annak, hogy megjelenik a fehér maszkos, ezzel
pedig Navidet is veszélybe sodorhatom. Világos, hogy mennem kell, amilyen gyorsan csak tudok.
− Inkább most azonnal távoznék is, nem akarok zavarni.
− Így? − nevet fel halkan, kicsit kárörvendően. − Ha elindulsz, legfeljebb két lépést tudsz
megtenni, mielőtt összeesel. − Tiltakoznék, de nem hagy szóhoz jutni. − Gyenge vagy, most semmiképp nem mész el innen.
Be kell látnom, hogy igaza van, egy keveset még tényleg várnom kell, mielőtt útra kelek, nehogy úgy járjak, mint legutóbb...
− Különben is, hová akarsz indulni? Imádkoztál Cullónál, majd én hazakísérlek szépen az apádhoz, ha akarod.
− Nincs apám − vágom rá azonnal, talán túlzottan is gyorsan. − Ő is halott. Katona volt − teszem hozzá és apámra gondolok. Még csak tettetnem sem kell a gyötrődést.
Navid arca egy rövidke pillanatra ellágyul, mintha sajnálat − sőt, mi több, komorság − suhanna át rajta.
− És testvér? Rokon? Bárki, akihez hazamehetsz?
A fejemet csóválom.
− Akkor mik a terveid?
− Még nem tudom. − Ezt kivételesen teljesen őszintén mondom. Sejtelmem sincs, merre van a tükör következő szilánkja.
− Maradhatsz, ameddig kitalálod, hogy mit akarsz − dönti el végül.
− Nem vagyok a terhedre?
− Egy hete itt vagy, eddig egész jól bírtam. Meglátjuk, hogy visellek el úgy, hogy már eszméletednél vagy.
− Hidd el, nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek tűnök.
Feláll a székről, köröz egyet a vállával és rám sandít.
− A medveharapás sem annyira szörnyű, mint amilyennek tűnik.

×××

Naviddel nem sokat beszélünk, ő pakolászik és kijárkál az erdőbe, míg én vagy alszom, vagy csukott szemmel elmélkedem.
Éjszaka kissé kínosnak éreztem, hogy elfoglaltam az ágyát, de nem egyezett bele abba, hogy a földön aludjak, mint azt én nagylelkűen felajánlottam. Így esett, hogy míg én maradtam az ágyban, ő a nyikorgó székén éjszakázott.
Reggel már rászánom magam arra, hogy felkeljek és megmozgassam zsibbadt tagjaimat. Nem is hinné az ember, hogy ennyi fekvés után mennyire ellustul...
Amikor Navid bejelenti, hogy kimegy tűzifát gyűjteni és becsapódik mögötte az ajtó, magamhoz veszem a táskámat és előszedem a szilánkot. Áttetsző, a szivárvány színeiben játszik és törékenynek néz ki, de kétségem sincs afelől, hogy ugyanolyan elpusztíthatatlan, mint a maszk. Csak nézegetem és forgatom, visszatükröződik benne halványkék íriszem.
Ezután előveszem a maszkot, hátha megsúgja, mit tegyek, vagy hogy hol van a következő tükörszilánk. Az első egy templomban volt, vajon a következő is egy ott lesz?
Visszaemlékszem, hogy hogyan jöttem rá az első szilánk helyére: elkezdtem rajzolni. Mi lenne, ha most is ezzel próbálkoznék?
Kapkodva kiráncigálom a könyvemet és a szenes ládikót, aztán egy üres oldalra lapozok. A kezembe veszem a szenet és várakozok, miközben néha az ajtóra pislantok, hátha Navid
visszajönne.
Az ujjammal dobolni kezdek a könyv hátlapján, várom a sugallatot, hátha megérzem, hogy a maszk kapcsolatba lép velem vagy valami ilyesmi, de nem sok minden történik.
Végül húzok egy vonalat, aztán még egyet, de abba is hagyom a firkálgatást, mikor felfigyelek arra, hogy egy férfiarc körvonalai virítanak a papíron. Visszateszem a szenet a
ládába és felmorranok. Mégis mit művelek?
Lapozok egyet, olyan indulatosan, hogy majdnem elszakítom a papírt. Újra megragadom a szenet és próbálok koncentrálni. Pár perc múlva hallom, hogy megnyikordul az ajtó, ezért összecsapom a könyvet és behajítom a táskámba a szenes dobozkával együtt, mielőtt Navid
megláthatná.
Úgy pillantok fel rá, mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett és várja a jól megérdemelt szidást. Ő azonban leveszi a kabátját, a székre hajtja és leül. Rám sem néz, mikor megszólal.
− Hamarosan itt a vihar. − Idegesen topog a csizmájával. − Ne haragudj, de úgy látszik, mégis menned kell.
− Ki akarsz tenni a hóviharba?
Nem azt mondta, hogy addig maradok, ameddig ki nem találom, mit akarok? Még nem találtam ki! Semmi kedvem újra dideregni a semmi közepén.
− Azt mondtam, hogy hamarosan, még nincs itt. Nekem mennem kell, mielőtt ideér, nem akarok szakadó hóban gyalogolni a kikötőig. Két lehetőséged van: vagy mész, amerre akarsz,
vagy velem jössz, de itt semmiképp nem maradhatsz.
Összeráncolom a homlokom. Talán nem azért kezdtem el Navidet rajzolni, mert rajta jár az agyam, hanem azért, mert ez is egy utasítás. A maszk azt akarja, hogy kövessem őt.
Navid valószínűleg úgy értelmezi a homlokráncolásom, mintha némán azt kérdezném, hogy miért küld el, mert magyarázkodni kezd.
− Ne érts félre, de nem hagyok itt egy idegent a házamban. Nem feltételezem rólad, hogy tolvaj vagy hasonló vagy, de...
− Persze, megértem − vágok közbe szaporán bólogatva. − Akkor veled akarok menni − jelentem ki könnyedén.
Egy ideig csak kételkedve méreget, mintha nem hinné el, amit hallott.
− Egy ilyen út nem kishölgyeknek való, főleg nem olyan kishölgyeknek, akik épphogy felgyógyultak egy betegségből. Úgy hiszed, bírni fogod?
− Ha tudnád, mióta vagyok már úton.
− Hát jó... de azt ne felejtsd el, hogy te akartad. − Ravasz mosolyt villant. − Majd ezt mondod akkor is, ha kimerültségedben már nem tudod tartani a tempót? Előre figyelmeztetlek: nem vállalom, hogy eltemetlek.
Ó, igen?
− Elfogadom a kihívást, vadász − nevetek fel csendesen.