Fehér, mint a vér

× 30 ×

A hópelyhek lustán kavarognak az arcom előtt, mielőtt a fakérgen vöröslő vérfoltba olvadnának.
− Valamiféle madár, nem? − vizsgálgatom a kezemben tartott kéregdarabot. 
Navid felvont szemöldökét megpillantva újra a vérnyom felé fordulok, de most még az ujjam hegyét is hozzáérintem, hátha ez némileg segít. Várom, hogy érezzek valami különlegeset, de semmi. 
− Egy sas? − dünnyögöm bizonytalanul. − Vagy egy bagoly?
Navid megcsóválja a fejét.
− Feladom!
Megadóan prüszkölök egyet és felé nyújtom a kérget, de ő visszatolja hozzám és szigorúan rám parancsol:
− Koncentrálj, Wieta!
Zaklatott sóhaj szakad ki belőlem. 
A menet végén sétálva ez már a harmadik vérnyom, amit azonosítani próbálok, de még egyszer sem jártam sikerrel. Navid azt mondta, hogy ez az egyik legkönnyebb feladat, azért kezdünk ezzel, de úgy látszik, hogy nekem még az ilyen egyszerű mágia is gondot okoz. Hogy akarok én harcolni tanulni, ha még ilyesmikkel sem boldogulok?
Több idéző Garon bandájából néha érdeklődve hátrapislantgat, azt lesve, hogy mit csinálunk, de egyikük sem avatkozik közbe. Mióta útnak indultunk, még egy alkalommal sem ócsároltak a tapasztalatlanságom miatt, pedig mind tudják, hogy a képességeimen múlik a sorsuk. 
− Mosómedve? − kérdezem lassan. − Nem, várj! Mókus. Biztos, hogy mókus − bizonygatom diadalmas arckifejezéssel. 
− Most már csak találgatsz, ugye? − leplez le Navid. Nem válaszolok, amit igennek vesz, úgyhogy kiveszi a kezemből a fakérget. − Érj hozzá, és keresd meg a kapcsolatot, ahogy mutattam. A vér mindenütt ott van, minden lényben, ami él és mozog. 
A vérfolthoz nyomja az ujját, mire félbeszakítom:
− Én is pont ugyanezt csináltam, mégsem éreztem semmit. Te simán megmondod, mitől származik a vér, hol tartózkodik a test jelenleg és hogyan szerezte a sebet, de én nem látok ilyeneket.
Navid visszaadja nekem a kérget.
− Használtál már vérmágiát, akkor sem éreztél semmit?
− Az más volt. Sejtelmem sincs, hogy akkor hogyan csináltam − vallom be.
A távolba tekintek és körüljáratom a tekintetem a tájon. A tisztás óta már újra beértünk az erdőbe, ami itt valahogy sokkal sűrűbbnek és vadabbnak néz ki, mint bárhol máshol, ahol eddig jártam. A lábunk alatt recsegő tűlevélszőnyeg egyetlen csúszós jégtáblává fagyott össze, amiből változatos méretű és formájú tobozok kandikálnak ki. Még gyalog is nehéz megjárni ezt az utat, lóháton legalább egy nyaktöréssel biztosan számolni kellene. 
A reggeli ködben alig lehet ellátni az orrunkig, ami nem tölt el megnyugvással, ugyanis a zúzmarával borított bozót mögött már a szakadék vár: egyetlen rossz lépés, és gurulsz is lefelé.
− Milyennek képzeled a vérmágiát? − hallom meg Navid hangját hirtelen. Összeráncolom a homlokom és megforgatom a kezemben a kéregdarabot. Navid, látva az értetlen arcomat, inkább belekezd a magyarázatba:
− Én például úgy képzelem el, mint egy hatalmas állatot. Egy olyan teremtményt, ami mindenhová elér, mindent hall és lát, de te soha nem láthatod őt, csupán érezheted, hogy jelen van. Néha gyógyít és segít, ha bajban vagy, de ölni is képes, mint egy csúcsragadozó. Ahhoz viszont, hogy engedelmeskedjen neked, előbb meg kell szelídítened. − Elhalkul a hangja, komoly tekintettel néz rám. − Érted már, mire gondolok?
Bólintok.
− Na és te? Milyennek képzeled?
Elgondolkodom a válaszomon, visszaemlékszem minden egyes alkalomra, mikor mágiát használtam: mikor meggyógyítottam Jecót, Zannát, Navidet, aztán a vérkötésre, majd a legutóbbi próbálkozásra, mikor megidéztük azt a kígyót.
− Én úgy képzelem el, mint egy cérnát − felelem, mert ez jut legelőször az eszembe. − Ami összefűzi az élőket a holtakkal. Amivel összeköthetsz két lelket, de akár el is vághatod a cérnát, és akkor kioltasz egy életet. Ha megrántod, magadhoz hívhatsz és teremthetsz új lényeket, összevarrhatod őket a vérből. Ez az a cérna, ami mozgat mindent, amitől minden... él.
Navid sokáig nem mond semmit, de aztán mégis megszólal:
− Érdekes. − A fakéreg felé bök az állával. − Most próbáld meg újra. És gondolj a cérnádra.
Magam elé tartom a kérget és megszagolom a vért. Igyekszem tényleg egyfajta cérnaként elképzelni a mágiát, ami odavezet a másik oldalra, ahol várnak rám az információk. Ha követem, megtalálom.
Először semmi nem történik, de egy kis idő múlva enyhe lüktetés költözik az ujjaimba, és lassacskán már teljesen más szemmel látom a világot. Bokrok közt futkározok, a patáim a hóba süllyednek. Elbotlok, mikor néhány karom az oldalamba mélyed, a húsomba tép. Kicsordul a vérem, érzem a melegét a bordáim közt.
Valaki megragadja a karom, mire felpattan a szemem. 
Körbenézek, és észreveszem, hogy lemaradtunk a többiektől. Navid a vállamnál fogva tart, meredten néz rám.
− Egy őz − suttogom nagyokat pislogva.
Navid szemében halvány elismerés villan és mindkét kezével végigsimít a karomon.
− Ügyes voltál. Csak legközelebb ne csukd be a szemed, mert majdnem nekimentél egy fának. 
Felgyorsítjuk a lépteinket, mert annyira lemaradtunk, hogy már nem is látni a többieket. Nem beszélgetünk többet, sőt, még egymás pillantását is kerüljük. Még mindig bizsereg egy kicsit a karom ott, ahol hozzáért. Mire utolérjük a menetet, az már egy éles, sziklás kanyarban tömörül.
− Mi folyik itt? − Lábujjhegyre állva igyekeznék átnézni az előttem álló fehér köpenyes idéző válla felett, de ő nyomban hátrafordul hozzám. 
− Elértük a Vörös Cérnát, viszont csak egyesével tudunk átkelni a hídon. 
− Egyesével? Ez biztos?
Mikor rádöbben, hogy én állok mögötte, kihúzza a vállait, sőt, még az arcvonásai is feszesebbé válnak. − Arlow parancsnok utasítása volt.
− Értem, köszönöm − biccentek, aztán suttogva Navidhez fordulok. − Mégis milyen állapotban van ez a híd... ?
Az arcát látva már sejtem is a választ. Miután olyan közelségbe érünk a parthoz, hogy már én is láthatom a hidat, meghűl bennem a vér.
Fel sem fogtam eddig, milyen magasan is vagyunk valójában.
A felszálló vízpára a reggeli ködre emlékeztet, a víz bármiféle nehézség nélkül akkora sziklákat sodor magával, mint a fejem. A habok közül fenyőfacsonkok meredeznek ki, néha eltűnnek a víz alatt, hogy aztán újra felbukkanjanak. 
A függőhíd közepe környékén éppen Veddar egyensúlyozik, úgy remegnek a lába alatt a lécek, mint az a furcsa színű kocsonya, amit évekkel ezelőtt a Felső Erőd ebédlőjében elém tettek az asztalra. Ved teljes erejéből markolja a foszladozó kötelet és azon van, hogy talpon maradjon, ami ezen a veszettül himbálózó hídon nem egyszerű feladat. A Cullo folyóján átvezető híd ehhez képest egy álom.
Beletörlöm izzadt tenyerem a köpenyembe. Nem akarom, hogy mindenki észrevegye azt, hogy minél közelebb érek a szakadékhoz, ahol a Cérna zubog, annál idegesebbé válok. Navidet azonban nem tudom átverni, hisz a saját szemével látta, mit alakítottam Cullo folyójánál.
− Menj elém, nem szeretném, hogy te kelj át utoljára − húz maga elé, mielőtt megmukkanhatnék.
Garon és a többiek már a túloldalt várakoznak. Ökölbe szorítom a kezem. Ha ők megcsinálták, akkor én is meg tudom.
Csukott szemmel, a kötélbe csimpaszkodva elindulok. Amint ráteszem a lábam az első korhadt deszkára, olyan érzés kerít hatalmába, mintha kirántották volna alólam a talajt. 
Nem sietek, minden lépés után várok pár másodpercet. Kinyitom a szemem, a pillantásom rögvest a vízre téved.
A fogakra emlékeztető csontszürke sziklákkal szegélyezett völgy mélyén tomboló folyó hangja körülöttem dübörög, mintha csak kinevetne engem, amiért ilyen gyáva vagyok. Gyáva átkelni egy nyavalyás folyón. Gyáva szembeszállni a nagybátyámmal. Gyáva ölni.
Mikor ez az utolsó szó az elmémbe villan, a csizmám orra beleakad egy lécbe és elbotlok. A szívem kihagy egy dobbanást. Térdelve szorongatom a tartókötelet, nem nézek fel, nem nézek Garon csapatára. 
A deszkák rései közt látszik a kavargó víz, a híd annyira kileng alattam, hogy már hányinger kerülget.
Nem járathatom le magam előttük, nem bukhatok el úgy, hogy mind végignézik. Kizárt dolog.
Megfeszítem minden izmom és talpra állok. A víz zúgása megtölti az agyam, teljesen felkavarodik a gyomrom.
Végtelennek tűnő másodpercek múlva aztán elérem a túlpartot, de nem törődök az engem kísérő aggódó tekintetekkel, azonnal a fák közé rohanok és egy bokorba hajolok.
Reszketve támolygok vissza a menethez, akik megvártak, mielőtt továbbmentek volna. 
Navid odalép mellém.
− Jól vagy? − Kifejezéstelen arccal méreget, de a hangja mindent elárul.
− Talán nem úgy nézek ki?
− Sápadtabb vagy, mint egy hulla.
− Előfordul − válaszolom rekedten, aztán vissza sem nézve a folyó felé megindulok a csapatunk után.
Egyetlen nyomorult függőhidat sem akarok többé látni a közeljövőben.