Fehér, mint a vér

× 28 ×

A csatamező hóból és vérből áll, a holdat sötét viharfelhők takarják el. Elakadó lélegzettel bámulom a falfehér Veddart és az előtte heverő Fekete Medvét.
A pillanatnyi mozdulatlanságnak vége szakad, mikor a vörös álarcos katonák hangos diadalüvöltést hallatnak. Apám közben kiszabadul a kábult fogvatartója markából, sőt, még a kardját is megszerzi tőle.
A valóságba csak az ránt vissza, mikor Navid megragadja a karom, oldalra húz és felkiált:
− Vigyázz!
Alig egy másodperccel később az ezüstkígyónk gurul el ott, ahol az előbb térdeltünk, és hangos döngéssel belecsapódik az erőd falába. Botladozva talpra állok, hátrálni kezdek. A Veddar köré gyűlt kör is felbomlik, megint zűrzavar támad.
A felvert hamu- és hófelhőben egy sötét csúszómászó alakja sejlik fel, ami jóval nagyobb a mi kígyónknál. A feje olyan, mint egy póké, csak csáprágók helyett késszerű fogak meredeznek ki az állkapcsából. A teste már inkább egy siklóéra hasonlít, a pikkelyei feketék, mint az alvadt vér.
− Ez meg honnan került ide ilyen gyorsan? − motyogom továbbra is hátrálva. – Curio halott, egyszerűen nem lehetnek ennyien!
− Ezek szerint két gárdatagot is kaptunk − szűri a fogai közt Navid kezébe véve a kis kését, habár anélkül is elég hatékonyan távol tartja magától a katonákat.
A fekete lény közben az ezüstkígyóra veti magát, tűhegyes fogaival majdnem átharapja a testét, de a kígyónak még sikerül elcsusszannia előle, így a lény csak kisebb sebet ejt rajta.
Az egyre hevesebb csatározásuk közepette beomlik a kapu melletti bástya egyik fele, a harcteret pedig sűrű porfelhő lepi el.
Egy katona rám támad a homályban, épphogy sikerül kivédenem a csapást. A magam körül kivehető hangok alapján újra fellendült a csata. Zachary seregét ezek szerint nem érdekli, hogy a vezérük halott, vagy talán csak még jobban feldühödtek a Medve halála és Osden szabadulása láttán...
Egyre kevésbé megy a koncentráció, a portól és a sötéttől alig látok valamit. Hirtelen égő érzés mar a bal karomba, felnyögök és elejtem a kardom. A pár lépés távolságra lévő ellenfelem már készül arra, hogy újabb vágással ajándékozzon meg, ám ekkor fennakad a szeme és a hóba billen. Navid bukkan fel mögötte, kezében a véres késével sántikál felém. Hosszú vágás éktelenkedik az egyik lábán a combjától a térdéig.
− Szívesen − lihegi erőtlen mosollyal, ami azonnal vicsorba is torzul, mikor megérinti a sebét.
Az óriáskígyók vad sziszegése és a harcosok kiáltásai miatt alig hallom, mit mond.
Egy apró, kétlábú fekete szörnyeteg ugrik rám a porból, visítva a karomba harapna, de mielőtt megtehetné, szitkozódva lerázom magamról.
Ahogy kitisztul a levegő, egyre többet látok a környezetemből.
Apám és Cerys vállvetve küzdenek egy seregnyi szörnyeteggel szemben. Arcadia egy sebtében talált szekercével próbálja védeni magát, Veddar pedig mellette harcol. Látszik rajta, hogy minden erejével a hercegnőt akarja védelmezni.
Hiába, az ellenség csak növekszik és erősödik, beszorítanak minket. Alig kapok levegőt, úgy elfáradtam, hogy nehezen állok meg a lábamon. Ugyan a vérem gyógyít, de a sok seb, amire a mágiámnak egyszerre hatnia kell, gyengít.
− Ezt így nem bírjuk már sokáig − kiáltom két suhintás közt, ugyanis egyre több kisebb szörny dönt úgy, hogy én leszek az első számú célpontja.
Navid válaszolni próbál, de hirtelen megjelenik mögötte a fekete kígyó. Tekergőzik, egyetlen farkcsapásával egy csapatnyi embert repít a levegőbe. Navidnek az utolsó pillanatban sikerül kikerülnie.
Jeges rémület kerít hatalmába, mikor meglátom a sebekkel teli ezüstkígyó tetemét. Egy szempillantás múlva szétfolyik, olvadt hóként veszíti el a formáját, míg teljesen el nem tűnik.
Itt a vége − fut át az agyamon. Ezt a játszmát elveszítettük. Már nem mi irányítunk, a Felső Erőd és környéke eleven, halálos pokollá változott.
Van egy pillanatom szusszanni és újra magamhoz venni az elejtett kardomat. Amint felegyenesedek, elkiáltom magam:
− Navid, mögötted!
Megfordul, de későn. A fekete szörny tátott pofával csap le rá, olyan gyorsan, hogy azt még nézni is fájdalmas. Ám mielőtt elérné Navidet, valami óriási, szőrös teremtmény ugrik rá és karmait a pikkelyeibe mélyeszti.
Egy füstszürke farkas a megmentő, egy kis dulakodás után olyan könnyedén szaggatja cafatokra a fekete szörnyet, akár egy rongyot. Odafent a várfalon egy fehér köpenyes, fehér álarcos alak áll. Leereszti feltartott kezét, mire a farkas felvonyít.
Tucatnyi hasonló vonyítást kavar fel a szél, miközben a fekete lények, amelyek ellepték a harcmezőt, sorra elporladnak. Egyre több és több fehér köpenyest fedezek fel a megmaradt Álarcosok és menekülő fekete-arany katonák közt. Mire visszanézek a fekete monstrumra, az már kezd elporladni, de a farkasnak nyomát sem látom.
Navid a térdére támaszkodva zihál pár lépésre tőlem.
− Hol sérültél meg? − lépek oda hozzá sietve.
Nem felel, helyette rekedten nevetni kezd.
− Mi olyan vicces? − dörrenek rá.
− Győztünk − jelenti ki teljes meggyőződéssel, majd a falon álló fehér maszkos figura felé biccent. − Itt az erősítésünk.
− Ki ez az alak? − vizsgálgatom hunyorítva.
Lehervad a mosolya. Rám pillant, aztán sóhajt egy nagyot.
− A nagyapám – morogja.
− Hogy ki? − nyílik tágra a szemem. Felnézek a falra, de az alak már nincs ott. Forgatom a fejem, keresem, hogy hová tűnt, mikor dühödt üvöltésre leszek figyelmes:
− Segíteni jöttem, ha talán nem tűnt volna fel eddig, ti idióták!
Navid motyog valamit arról, hogy semmi baja, így hát a hangzavar felé indulok. Igyekszem a tiszta hófoltokba lépkedni, hogy lemossa a vért a csizmámról. Álarcosokat találok a leomlott törmelékkupac túloldalán, kivont karddal vesznek körbe egy fehér csuklyás alakot. Még elég messze vagyok tőlük, de még így is hallom a köpenyes mennydörgő hangját.
− A nevem Garon Arlow, a caskei erőd parancsnoka. Az Úrnővel vagy a parancsnokotokkal akarok beszélni, nem veletek, ti ökrök! És tegyétek el azokat a fogpiszkálókat, de rögtön, különben személyesen gondoskodom arról, hogy életetek hátralevő részében egy varrótűt se tudjatok a kezetekbe venni.
Senki sem mozdul.
– Mi van, nem halljátok? – dörren rájuk az idéző újra.
Az vörös álarcosok közé további idegen fehér maszkosok vegyülnek. Nincsenek olyan sokan, de ennyi idézőt egyszerre egy helyen még nem láttam.
Osden lép elő a katonák gyűrűjéből.
− Mi folyik itt? − kéri számon bizalmatlanul végigmérve a vele szemben álló fehér köpenyest, aki legalább két fejjel alacsonyabb nála.
− Te vagy a vezérük? − biccent az Álarcosok felé Garon.
Apám bólint.
− Szomorú − fintorog Garon, miközben lehúzza a csuklyát és az álarcát. Rövid, ezüstös haja és gondosan nyírt szakálla miatt alig látszanak a ráncok az arcán, de hűvös, méltóságteljes tekintete árulkodik a koráról és a tisztségéről egyaránt. Most már értem, honnan tanulhatta Navid ezt a nézést. Közben lassacskán sikerül átevickélnem a körülöttük kialakuló tömegen.
Garon felhúzza a szemöldökét, és körbenéz.
− Idejövök és segítek elűzni Zachary csapatait, erre mit kapok? Kis híján hátbaszúr egy taknyos kölyök! – mutat gyilkos pillantást vetve az ijedten figyelő Jecóra, aki igyekszik minél távolabbra húzódni előle.
Egy vörös álarcos méltatlankodva felhördül, mikor oldalba vágom a könyökömmel.
− Bocsánat − mormolom a harcosok közt furakodva.
Garon lekezelő hangon folytatja:
− Meg kell hagynom, parancsnok, az embereidnek annyi eszük van, mint egy marék lepkének. − Gunyoros mosoly sejlik fel a szája sarkában. − Bár ez sértés a lepkékre nézve.
Ceryst is meglátom, ebben a pillanatban lép be Osden mögé. Megkönnyebbülök, hogy mindketten élnek.
− Nocsak, ha jól látom, meg is érkezett. Üdvözöllek, gyermekem − fordul felém Garon abban a pillanatban, mikor végre átnyomakszom magam az utolsó katonákon is. Tiszta, halványkék tekintete egyenesen rám szegeződik. Megtorpanok. Szóra nyílik a szám, de nem tudom, mit mondjak.
− Hewieta! − kiált fel Osden, mintha alig hinné el, hogy tényleg engem lát. Nem is törődve Garonnal odalép hozzám, leejti a kardját, és végignéz rajtam. Kétség költözik az arcára, mintha nem merne hozzám érni. Talán azt latolgatja, mi változott, mióta nem találkoztunk. Azt, hogy vajon tudom-e az igazságot a szüleimről.
Én viszont már nem bírom tovább. Ledobom a kardom és egyetlen heves mozdulattal átkarolom a nyakát. Remegő kézzel markolok bele a kabátjába.
− Hiányoztál, apám − suttogom gombóccal a torkomban.
Először nem mozdul, teljesen megdermed, aztán viszont olyan erősen szorít magához, hogy még a bordáim is beleroppannak. De nem zavar. Percekig így maradunk, én a kabátjába fúrom a fejem, ő pedig a hajamat és a hátamat simogatja.
Nem érdekel, hányan várnak ránk vagy hányan bámulnak. Hónapokig hittem, hogy elveszítettem, hogy soha nem látom többé, most pedig itt van velem. Az ember, aki felnevelt, aki vívni tanított. Aki velem együtt nevetett és sírt. Aki megvédett, mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Az ember, akit mindig is apámként szerettem és szeretek most is.
Mikor elhúzódok, észreveszem, hogy könnyes lett a kabátja.
− Te is nekem, Wieta – szólal meg rekedten. Óvatosan az arcomhoz nyúl kérges tenyerével, és letörli róla a rátapadt véres hamut. Szóra nyitja a száját, készül, hogy mondjon még valamit, ám ehelyett inkább csak még egyszer magához ölel.
Fokozatosan halk taps zúg fel körülöttünk, mire felnézek. Az Álarcosok levették a maszkjukat, egyre többen kezdenek el éljenezni, még egy-két füttyentés is vegyül a zsibongásba. Ünnepelnek: a vezérük visszatérését, a győzelmet, és azt, hogy a vár nagy része és ők is túlélték.
Cerys mosolyogva figyel minket. Garon karba tett kézzel, morcos arckifejezéssel várakozik ránk, de végül beadja a derekát és alig észrevehetően ő is tapsolni kezd.
Szélesen elmosolyodok, és újra Osden vállára hajtom a fejem.