Fehér, mint a vér

× 16 ×

Arra ébredek, hogy valaki püföli az ajtómat.
Nyöszörögve belenyomom az arcom a savanykás szagú párnába. Majdnem kikiabálok, hogy csendet kérek, mert aludni akarok, mire eszembe jut az, hogy hol is heverészem éppen. Erre már kezdek magamhoz térni, és mivel a dörömbölés csak hangosodik, megkockáztatom kinyitni a szemem. Olyan, mintha álmomban rápakoltak volna pár marék havat a szemhéjamra: hiába pislogok, homályos marad a szoba, a csipától összeragadnak a pilláim. Megdörgölöm a szemhéjam és kimászom a paplan alól. Felrántom magamra a csizmámat és a köpenyemet, aztán gyorsan az arcomra igazítom a maszkot is.
Sejtem, hogy valószínűleg csak Navid lehet az, hiszen más nem merne így bedörömbölni, de azért a tegnap éjjel után jobb a biztonság.
Tompán nyikorog a padló a lábam alatt, odakintről kakaskukorékolás jelzi a hajnalt. Csak az ablakon át beszökő vöröses fény segítségével találom meg a rozsdás kilincset. Elfordítom a kulcsot és kitárom az ajtót. Hátrahőkölök, ugyanis nem Navid vár rám a küszöbön.
Zanna bezuhan a szobába, tegnap még két gondos fonatba rendezett haja most összekócolódva verdesi a hátát. Sötétkék szeme kétségbeesetten tapad rám.
− Kérlek, segíts, hölgyem! Könyörgöm, bármit megteszek, csak csinálj valamit... − nyüszíti szoknyájára simuló gyűrött kötényét markolászva. Meg is feledkezik arról, hogy előző este még nem mert megütni ilyen közvetlen hangnemet velem szemben.
Akaratlanul is lépek egyet hátra.
− Mi a baj?
Nyel egy nagyot, hátranéz a folyosóra, aztán rám, majd lesüti a tekintetét.
− El akarják vinni az apámat. Clarissa idehívta a papot, aki arról hadovál, hogy rontással szennyezte a falut és ezért bűnhődnie kell. − Néha megremeg a hangja, de próbálja tartani magát. − De apám jó ember, igazán az! Nem bújtatna el gonosz teremtéseket a falu haragja elől. Kérlek, higgy nekem, hölgyem, tudom, hogy segíthetsz, te vagy a megmentő. Te fogsz megmenteni mindnyájunkat!
Várakozva, szinte már tébolyultan mered az arcomba, de én nem szólok semmit.
− Ki az a Clarissa? − suttogom a legrosszabbtól tartva.
− A nővérem. De hisz már találkoztál vele. Ő itt a...
− A pincérnő? − fejezem be helyette, és érzem, hogy elsápadok.
Türelmetlenül bólogat, közben folyamatosan a lépcső irányába tekintget.
− Igen, de... − hadarna újra, ám mielőtt folytathatná, éles rikácsolás szakítja félbe.
− Menj a közeléből!
Megperdül, a folyosóról egyenesen a varjúképű pincérnő közeledik felénk.
− Segíts! − nyögi Zanna rémülettől cérnavékony hangon.
Clarissa mögött egy megtermett férfi trappol.
− Ő az, a maszkos! Álnok fehérvérű, jól átvert minket − sziszegi a pincérnő csípőre tett kézzel. Húga megdermed és az ajtófélfának dől, egy percig sem fordítja el rólam az arcát. A férfi megkerüli Clarissát, másodpercek kérdése, és a szobámba ér.
Az ágy mellett fekvő táskámra pislantok, aztán az ablakra, de túl messze van ahhoz, hogy elérjem, mielőtt a férfi elkap. Széles orra és bozontos szemöldöke cseppet sem teszi barátságossá, rozsdavörös szakálla olyan, mintha egy róka csimpaszkodna a nyakában.
Megfordulnék, hogy mégis tegyek egy próbálkozást az ablakkal, de a férfi addigra átlép a küszöbön és durván belekap a köpenyembe, hogy visszarángasson. Tehetetlen vagyok, bőrkeményedéses, hegekkel teli keze vasmarokkal tart. Megragadja mind a két karomat, maga elé ráncigál és nem ereszt. Egy ideig vergődök és próbálok kiszabadulni a szorításból, a kardomért nyúlok, de hiába, csak a levegőt érintem. Mikor felfigyelek arra, hogy a pengék a táskám mellett hevernek a padlón, egy kifulladt sóhajjal megadom magam és leeresztem a vállam.
− Vedd le az álarcát − biztatja a fogvatartómat Clarissa. − Hadd lássuk, milyen ronda valójában!
A férfi letépi rólam az álarcot, elszakad a finom selyemszalag és a maszkkal együtt a földre hullik. Olyan erővel rántja le a csuklyámat, hogy kibomlik a már amúgy is zilált kontyom. Hátrafeszíti a karom, aztán szorosan összekötözi a csuklómat egy hosszúkás kendővel.
− Csak semmi bűbáj, boszorka − duruzsolja a fülembe.
Clarissa a vallásosok komor, felfuvalkodott arckifejezésével pillant rám, kezét a csuklójánál keresztbe téve ácsorog. Nevetséges, mintha ezzel bármit is érne egy valódi idéző ellen...
Zanna tekintete ködössé válik, a semmibe réved, de kezét görcsösen ökölbe szorítva tartja. A megdöbbenését ijesztő transz cseréli le, és én már biztos vagyok benne, hogy ez a lány különlegesebb, mint hittem. És talán többet is tud segíteni, mint eddig hittem.
− Állj, várjanak! − kiáltok fel, mikor a férfi megbök, hogy induljak meg a folyosó felé. − Mi rosszat tettem? − fakadok ki őszintén, némi éllel a szavaimban. Mostanra belefáradtam abba, hogy mindenütt el akarnak üldözni, meg akarnak kötözni, tömlöcbe akarnak vetni, vagy, ha mindez nem elég, akkor esetleg ki akarnak végezni. Kikérem magamnak, ami sok, az sok!
− Megszülettél − suttogja halálkomoly arccal Clarissa.
Bezzeg Navid ilyenkor nem képes megjelenni. A tegnapi ital miatt biztosan még mélyen szunyókál. Idióta.
− Ez nem igazság, eresszen már el! Azt sem tudják, ki vagyok. − Új ötletem támad, bedobom az ütőkártyámat. − Valóban így kell bánni a Felső Erőd volt vezérének lányával? − vicsorítok hátra.
− Hazugság − morran fel a férfi azonnal.
− A penge majd eldönti. Ott a kardom, nézzék csak meg! − biccentek a fegyvereim felé. − Bele van vésve a neve, ha nem hiszik, hogy az Álarcosok oldalán állok, csak vizsgálják meg jobban − közlöm vigyorogva és amennyire a fogásban tudom, kihúzom magam.
Egészen kis diadalérzetem van, mikor Clarissa felemeli az egyik kardot és megforgatja a kezében. Szemügyre veszi, aztán legnagyobb meglepetésemre egy hangos csörrenés kíséretében visszadobja a földre.
− Sajnos nem értek az ilyesmihez. Fogalmam sincs, mi van ráírva, de azt hiszem, szép pénzt kapnánk érte. Zanna, két nap múlva piac, majd ne felejtsd el magaddal vinni... − mosolyodik el alattomosan.
Zanna tekintete újra élő, a szemembe néz.
− Legalább te higgy nekem − motyogom szomorúan. Zanna csak néz rám némán, aztán elfordul.
− Hazudik. Nem Osden lánya − susogja.
Amint kimondja ezeket a szavakat, megpecsételődik a sorsom.
A férfi nem törődik a sikolyaimmal, kicibál magával a folyosóra, le a lépcsőn, egészen a fogadó lenti, kiüresedett, ám az éjszaka alatt jócskán felforgatott szintjére. Clarissa követ minket, Zanna fent marad.
Mindenem a szobámban maradt. A maszk, a kardok, a szilánkok. Minden.
Próbálok lehiggadni, előhívni azt a furcsa bizsergést, ami olyankor áramlik végig rajtam, ha mágiával érintkezem, de a nyitott bejárati ajtón és az elhúzott függönyön át beáramló hidegen kívül semmi mást nem érzek.
Nem vagyunk egyedül idelent sem. Egy magas, fenyőzöld köpenybe burkolózott fazon mormol valamit az este is látott nagydarab idős úrnak, aki előtte áll. Az egészben nem lenne semmi furcsa, ha az idős férfi keze nem lenne egy vékony zsineggel összekötözve a háta mögött. Arca fáradt, mély ráncok barázdálják. Olyan alázattal és reménytelenséggel görnyed össze a köpenyes úr előtt, mintha azt várná, mikor fejezik le.
Nem bírom nézni. Nagy erővel az engem szorongató vörös szakállú férfi lábára taposok, mire az elereszt annyira, hogy egy perc erejéig kiszabaduljak. Ellépek előle, ekkor megfagy a levegő. Mindenki minket, vagyis inkább engem bámul.
− Miért viszi el őt? Én kellek, nem? Én vagyok a maguk gonosz idézője, őt hagyják ki ebből! − cölöpölök le a köpenyes előtt. A vörös szakállú azonban már vissza is ránt magához, olyan erővel szorítja össze a karom, hogy fájdalmamban megremeg az ajkam.
Ha már magamat nem tudom kimenteni ebből a pácból, legalább Zanna apja meneküljön meg. Nem tehet a lányai tetteiről, sem arról, hogy épp az ő fogadójában szálltunk meg Naviddel.
A zöld köpenyes férfi leereszti kezét és lassan elém sétál, olyan rátarti eleganciával, mintha legalábbis az Álarcos Királynak képzelné magát. Színtiszta megvetéssel mér végig.
− Csendet, rontás leánya.
Clarissa közben az idős férfihez lép, megérinti a karját és halkan motyogni kezd.
− Ne haragudj, apám, de ismered a törvényt. Fáj, ami történni fog, de Deshia majd megóvja a lelked, ő tudja, mit érdemelsz.
Hallom, amit mond. Kétszínű kígyó, talán ő örökli az apja után a csárdát, nem véletlen, amit művelt...
− Mit fognak tenni vele? − kérdem halkan.
A köpenyes szinte felnyársal a nézésével, elképesztő tiszteletlenségnek tarthatja, hogy egy idéző meg meri szólítani.
− A bűnösöknek bűnhődniük kell, ő pedig bűnhődni fog. Papunk kíséretében a Szilánkokhoz visszük, a gyermekek örömmel fogadják majd ajándékunkat − válaszol helyette a vörös szakállú kelletlenül, miközben a köpenyesre néz, így kitalálom, hogy minden bizonnyal ő lehet a falu papja.
− Neked még a gyermekeknél is szörnyűbb sors jut, vérmágus, erről magam gondoskodom − mormogja a pap fenyegetően, azzal suhogva megfordul és halk imákat dünnyögve kisétál az ajtón. Az öregúr szó nélkül, lehajtott fejjel követi, a szakállas pedig megtaszít, hogy induljak utánuk.
Magamban fortyogva lépkedek, ám mielőtt kiérnénk a kertbe, a pap megáll és visszapillant.
− A boszorkány társával mi legyen? Nem azt mondták, hogy kísérettel érkezett?
Megdobban a szívem, mellbe vág a rémület.
Clarissa rögtön megrázza a fejét.
− Nem, tiszteletes uram, kétlem, hogy ismerte volna a leány valódi kilétét. Az úrfi tegnap este mókuskoponyákat árult a vendégeknek. Mély hívő lehet, nem tudhatta, hogy egy fehérvérű csábította el. Az idézők nagyon trükkösek ám.
Kezdem unni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék, de megnyugszom, hogy Navid nem keveredett bajba. Legalább ő megússza ezt az egészet. Clarissa megkedvelte, szerencséje van.
− Elhiszem magának, kisasszony, de azért vigyázzon az úrral. Lehet, hogy még eljövök és megvizsgálom. Ki tudja, mit művelt vele az idéző − bólint a pap, aztán folytatjuk az utat az utcáig, ahol egy rozoga szán várakozik ránk. Két vézna gebét fogtak be elé, akik patáikkal idegesen topognak a sáros hóban.
A pap a hajtó mellé száll, minket az öregemberrel a szán hátuljába tuszkolnak. Döcögve elindulunk. Nem vagyunk egyedül, vastag bundákba burkolózott férfiak vesznek körül, akik minden mozzanatomat árgus szemekkel figyelik.
− Nem vagy olyan, mint a többi, mi? − hallom meg egyszer csak az aggastyán felől jövő gyenge suttogást.
− Nem, uram. Sajnálok mindent, miattam került ilyen helyzetbe − súgom vissza.
Olyan halkan beszélgetünk, hogy az utastársaink ügyet sem vetnek ránk.
− Nem te tehetsz róla, az Új Hajnal megköveteli az áldozatot. Legalább Crewster örülhet.
Mikor látja rajtam, hogy nem értem, egy rövidke, fanyar nevetés után hozzátesz egy kis magyarázatot.
− Ellopta a szomszédunk tyúkjait néhány hónapja, aztán menekülés közben még szegény kutyájukat is megölte. Úgy volt, hogy idén ő lesz a gyermekeknek szánt áldozat, de egy idéző rejtegetése még ennél is súlyosabb tett.
Kezdem azt érezni, hogy az itteniek már túlságosan is a vallásra alapoznak mindent. Mikor Navid azt mondta, Samja lakói hírhedten hívők... nos, ezek szerint nem túlzott.
− Kik ezek a gyermekek? − kérdezem rekedtesen, de túl hangosra sikeredik a mondat, mert kapok pár szúrós pillantást. A szán zötyög az utcán, pattogok a kemény faülőkén.
− Nem szabad beszélni róluk, gonosz teremtések. − Most először néz rám. Látszik rajta, hogy már nincs ereje harcolni a rá kiszabott jövő ellen. Nyelek egyet, bűntudatom van.
− És velem mi lesz? − Nem tudom visszafogni magam, muszáj megtudnom. Innen úgysem szabadulok, legalább tisztában akarok lenni azzal, hogy halok meg.
− Te nem vagy sötét lelkű, kislány. Látom a szemedben. − Elhallgat, lehunyja a szemét. − Nem tudom, mik a hagyományok ott, ahonnan te jöttél, de nálunk az Új Hajnalon ünnepi máglyát raknak a főtéren. Csak a tűz űzi ki a rontást a faluból, csak a lángok képesek eltüntetni a gonosz nyomát.
− Ez azt jelenti, hogy engem...
− Majd meglátod, lányom − szakít félbe sajnálattal teli hangon. − Majd meglátod.
Nem szólal meg többet, de nem is lenne több ideje rá, ugyanis ekkor megérkezünk a zsúfolt kis térre, ami Samja főtere lehet.
Már messziről látom a sötét füstöt, ami az emberforgatag sűrűjéből száll fel. Kiemelnek a szánból, botladozni kezdek az emberek között. Keresem az öregember tekintetét, de a szán továbbhajt vele, el egy csendes utcába. A kántáló tömeg utat nyit nekünk. A pap kiáltozik nekik valamit, de képtelen vagyok felfogni azt, hogy mit. A vörös szakállas toligál maga előtt, a pap előttünk vonul, én pedig minden harmadik lépésemnél eljátszom egy esést, hogy lassítsam az utunkat.
Fogalmam sincs, hogy figyelek fel rá, de megakad a szemem egy fekete csuklyás fickón. Noha nem látom a csizmáján a tőrt, amiről ténylegesen felismerhetném, de érzem, hogy ő az. Ő, a Fekete Medve egyik katonája, akit már tegnap este is láttam a fogadóban. A csuklya most nem takarja el az arcát: félhosszú, fekete haja a szemébe hullik, tekintete jéghideg. Szinte már érzem a bőrömön a pillantását. Van benne valami különös, valami fenyegető.
Eltűnik előlem a falusiak tengerében. Ekkor látom, hogy nem sokkal előttünk egy magas faoszlop magasodik, hozzákötözve egy fehér lepedőből varrt életnagyságú bábuval. Kék gombszeme csálén mered a semmibe, fehér fonalakból álló haja lobog a szélben, vörös cérnából varrt mosolygó szája nagyon nem illik a helyzetéhez.
Egyre közelebb érzem magamhoz a halált, mert rádöbbenek, hogy a bábu egy idézőt szimbolizál.
A faoszlop köré hosszú ágakat és gallyakat gyűjtöttek, de még csak a máglya egyik fele lángol. Őrült félelem fog el, mert tudom, hogy engem akarnak a bábu helyébe kötözni.
A szél felém fújja a szikrákat és a tűz forróságát, köhögés tör elő belőlem. A kísérőm egyik kezével elereszt és hasonlóképp cselekszik. Köhögése száraz, mélyről jövő, én pedig ráeszmélek, hogy már hallottam ezt. Wilhelmtől.
Az emberek felhördülnek, ezzel egyidőben a fogvatartóm magával ránt a földre. Kiszabadítom magam a markából és álló helyzetbe kecmergek, a térdem vértől ázott. A szakállas köhögése elhal. Ránézek, és sejtésem beigazolódik: mozdulatlanul hever a földön, körülötte széles, sötétvörös vértócsa terjeszkedik. Nem tűnik úgy, hogy még életben lenne.
Ezt nem tehettem én... Még soha nem öltem embert, képtelenség, hogy a halálba küldtem valakit!
Meglöknek hátulról, egy rakás dühtől villogó szemű arcot látok magam körül. Egyre többen kezdenek taszigálni, én pedig elveszítem az egyensúlyomat, és megint a földre hanyatlok. Páran a holttesthez sereglenek, de ezután csak a pap üvöltését hallom. Latyakos csizmákat látok magam előtt, mindegyik belém próbál rúgni. Sajog mindenem, a levegő kiszorul a tüdőmből, a testem minden egyes pontján csak azt érzem, hogy teljes erőből taposnak és rugdosnak. A csizmasarkak kegyetlenül szakítják fel a ruhámat. Már nem csak a szakállas férfi vérét érzem a bőrömön, hanem a sajátomat is.
Valaki megmarkolja az ázott, véres köpenyem és a legkevésbé sem gyengéden felráncigál.
− Nem, én nem öltem meg! Nem... − tiltakozom először még magamban motyogva, aztán már teli torokból ordítva. Tovább vonszolnak, alig állok a lábamon. Mindenütt csak barnás-szürkés foltokat látok, kezem sikamlós a vértől. Az alak, aki maga után cibál, gyors tempót diktál, és annyit kanyarog, hogy úgy érzem, menten elájulok.
Hosszas futás után megáll velem és elenged, én pedig rongybaba módjára a földre roskadok. Már csak távoli zúgásként hallom az emberek kántálását, lüktetnek a tagjaim azokon a helyeken, ahol belém rúgtak.
Nem merem kinyitni a szemem, könnyek csorognak az arcomon a fájdalomtól. Átkarolom magam, érzem, hogy a nadrágom és a köpenyem is csupa vér. A tömény, fémes szag csavarja az orrom.
− Wieta, nézz már rám! Nyisd ki a szemed, biztonságban vagyunk.
Mélyebb levegőket veszek. A hang ismerős, de nem tudom, honnan. Lassan szivárog belém vissza az élet, küzdök, hogy ne veszítsem el az eszméletem. Résnyire nyitom a szemem és egy ezüstszürke szempárt pillantok meg. Aggódva néz rám, egyik kezével óvatosan megemeli az állam.
− Nem öltem meg − nyögöm ki lassan. − Nem én öltem meg...
Megkönnyebbülten felsóhajt, kézfejével letöröl az arcomról egy könnycseppet.
− Tudom − feleli csendesen. − Tudom, és nincs semmi baj, leráztuk őket. Vége van.
− Vége? − ismétlem akadozva.
Egy pillanatig habozik, de aztán váratlanul szorosan magához ölel. Én is átölelem a nyakát, csukott szemmel a mellkasának nyomom a homlokom. Biztonságban érzem magam.
− Jól vagy? – dörmögi a hajamba. Elenged, én pedig elhúzódok. Halvány megbánás suhan át az arcán, mintha valami rosszat tett volna.
Megtapogatom a karom és az oldalam, igyekszem nem felszisszenni.
– Én... megvagyok. Úgy-ahogy.
Összeszedem az erőm és elfordítom a fejem, hogy körülnézzek. Navid leereszti a kezét, mellettem térdel. Egy szűk sikátorban vagyunk, mindenhol törött edényeket, szakadt ruhákat és moslékot fedezek fel szétdobálva, illetve kiloccsantva a fal mentén. Nyugodt, eldugott kis hely.
Ám még valaki ácsorog itt rajtunk kívül.
− Zanna! − bukik ki belőlem, mintha csak valami szitkozódást mondanék ki. Ugyan majdnem összecsukló térdekkel, de felállok, és hátrálni kezdek.
− Ennek így kellett történnie − von vállat kifejezéstelen arccal.
Navid is felemelkedik, de most nem nyúl a karomhoz, hiába látja, hogy meggyűlik a bajom az állva maradással.
− Segíthettél volna! − dörrenek a lányra.
− Segített is − kapcsolódik be a beszélgetésbe Navid halkan.
Összevonom a szemöldököm.
− Igen, tényleg: elhitette Clarissáékkal, hogy hazudok. Valóban, köszönöm szépen a segítséget! − morgom gúnyosan.
− Én nem hazudtam − motyogja Zanna alig hallhatóan.
− Ő keresett meg és szólt nekem, hogy baj van − magyarázza Navid. − Ha ő nincs, nem másztunk volna ki az ablakon és én sem lennék itt, szóval szerintem gondold át még egyszer, amit mondtál. Valamint... azt hiszem, ezeknek is örülnél. − Felém nyújtja a kardjaimat és a táskámat. − Ezeket is ő hozta ki a szobádból − teszi hozzá.
Meglepetten átveszem a cuccaim, a vállamra veszem a táskám, és Zannához fordulok.
− Miért?
− Mondtam, hogy így kellett lennie − mosolyodik el halványan. − Megígérte, hogy kiszabadítjátok az apámat, ha megmutatom neki, hová vittek − mutat Navidre.
Tehát ezek ketten szövetkeztek, amíg engem máglyára akartak aggatni, most pedig egy alku miatt meg kell látogatnunk a vérgyermekeket. Pompás.
− Nem azt mondtad, hogy veszélyes ezeknek a gyermekeknek a közelébe menni?
− Dehogynem. − Már nyoma sincs rajta annak a korábbi félelemnek, mint mikor legutóbb szóba került ez a téma. − Nekem kell az apám, neked meg a szilánk. A Névtelen Leányt amúgy sem lehet elkerülni, ha már egyszer ennyire vár téged, hölgyem.
Bennem ragad a lélegzetem.
− Honnan tudsz te a szilánkról?
Zanna felkuncog, összehúzza magán bőrből varrt barna mellénykéjét.
− Nem tudom, mit tudok.
Navid arcán ugyanazt az értetlen arckifejezést vélem felfedezni, mint ami a sajátomon is ülhet jelenleg.
Zanna továbbra is mosolyog.
− Azt tudom, amiről Deshia akarja, hogy tudjam. Semmi többet, de néha már ez is túl sok.
Naviddel összenézünk, ugyanaz járhat a fejünkben. Végül ő teszi fel a kérdést, ami bennem is megfogalmazódik.
− Tudod, hol van Deshia temploma?
− Azt senki sem tudja.
− Veled aztán sokkal előrébb vagyunk... − mormogom. − Oda vitték az apádat, nem?
− Valószínűleg igen. Sietnünk kellene, mert, ha későn érkezünk, meghal.
− Ha meg akarod találni, tudnunk kéne, hol van a templom − világítok rá erre a bonyolult tényre.
− Nem muszáj azt tudni − nevetgél halkan. − Elég, ha tisztában vagy azzal, hol vannak a Szilánkok, utána már ők vezetnek tovább. Pontosabban... vagy fogadnak, vagy meghalsz. − Mindezt olyan angyali mosollyal mondja, mintha egy kedves kis gyerekmondókát szavalna.
− És azt tudod, hol vannak a Szilánkok? − kérdi Navid egyre fogyó türelemmel.
Zanna bólint.
− Azt mindenki tudja.
Hosszan felsóhajtok és az övembe csúsztatom a kardjaim.
− Hát jó. Mutasd az utat!