Fehér, mint a vér

× 18 ×

Az ujjaim a kötél köré zárulnak, az ugrás lendületétől himbálózni kezdek. Hátrafordítom a fejem és a kőoszlop irányába pillantok. Szerencsére esély sincs arra, hogy a kötél elszakadjon, mert olyan erősen van rögzítve az oszlophoz, hogy még a súlyom alatt sem inog meg. Visszafordulok a kötél másik végének irányába, ami a vascsillárra van kötözve. A kis fémkarokban fáklyák égnek, kísérteties sárga derengésbe vonva az egész termet és ijesztő árnyékokat kölcsönözve a plafonról lógó cseppköveknek.
Mászni kezdek a csillár felé, a kezem egyre nyirkosabb.
Nem merek lenézni, még nem − ha most meglátnám Navid megcsonkított maradványait úszkálni a vízfelszínen, elszállna minden erőm.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérem a csillárt. Óvatosan felhúzom magam rajta és megkapaszkodom az egyik fémkarban, a lábamat a középső részt átszövő fémrudakba akasztom. Lassan átcsimpaszkodok, aztán felegyenesedek a szerkezeten. Kiemelek egy fáklyát az egyik karból, de mielőtt rászánnám magam az öngyilkos akciómra, lenézek.
Nem látok vért. A vízben sötét lények tekergőznek, néhány két lábra emelkedve settenkedik a maszatos, kőtéglákból rakott parton, vagy épp figyel egy-egy szikláról.
Azt senki nem mondta, hogy ezek képesek kijönni a szárazföldre.
A tekintetemmel Navidet keresem. Megrémülök, mert sehol sem látom. A termet betölti a vérgyermekek sziszegése és sikoltozása. Ekkor végre észreveszem: nem messze a tróntól egy dárdaszerű cseppkövön mászik felfelé, a ruhája sok helyen cafatosra szakadt, mélyvörös vér pettyezi mindenütt. Kezében a kését szorongatja, a kő körül vérgyermekek rajzanak.
Mázsás súly zuhan le a szívemről, hogy élve látom. Halvány mosoly telepszik az ajkamra.
Ebben a pillanatban egy szörnyeteg támad rá hátulról. Navid éppen időben fordul meg, a lény hasába vágja a kését, aki ettől megtántorodik és bebucskázik a vízbe. A kés viszont vele együtt a mélybe süllyed, Navid pedig fegyvertelenné válik. Az őt körülvevő vérgyermekek szemében mohóság villan, de haboznak.
Kirántok még egy fáklyát, már kettő van nálam. Körbefordulok, közben meglendítem az egyiket és a csillárt tartó kötelekhez érintem a lángját. Lehajítom az egyik fáklyát, majd az egyetlen olyan kötélre mászom, amelyet nem gyullasztottam fel, aztán lélegzetvisszafojtva felmérem, milyen messze lehet Navid cseppköve. Nincs túl távol, talán, ha ledobnám a fáklyát...
Néhány szörnyeteg felbátorodik és mászni kezd Navid felé, aki láthatólag egyre kevésbé élvezi a helyzetet.
Most kell cselekednem, a tűz megállítja őket. A tűz a férgeket is elűzte az erődben, Zanna apja is megmondta, hogy csak a lángok tüntethetik el a gonoszt. Ez a gyengepontjuk.
− Navid, kapd el! − ordítok fel.
Felém kapja a fejét, én pedig elengedem a fáklyát. Pörögve zuhan lefelé, egy pillanatig azt hiszem, kialszik a lángja, de Navid még magához tudja rántani, mielőtt ez megtörténne. Kis híján kiesik a kezéből, de végül sikerül rendesen megmarkolnia.
− Na mi van, csak nem megijedtetek? − nevet fel rekedten és a vérgyermekek felé suhintja a lángokat. Azok, ha lehet, még hangosabban süvöltve hátrarebbennek. Még a legvakmerőbb lények is csak vicsorognak, de közelebb egyikük sem merészkedik.
Megrezeg alattam a kötél, a csillár billen egyet, amikor az egyik kötél elég és nem tartja már tovább. Fogy az időm. Most, hogy szabaddá vált a kezem, kirántom a kardom, és ketté vágom a kötelet, amin csimpaszkodok.
Zuhanni kezdek a szobortrón irányába. A kötél erőteljesen visszaránt, én pedig majdnem kihányom a tegnapi vacsorámat.
Ide-oda hintázom, éppen akkor eresztem el a kötelet, mikor a trón felett lengek. Guggolva érkezem a szoborra. Azzal a mozdulattal, ahogy leugrom a trón melletti kövekre, a királynő szívébe mártom a kardom.
Kapálózik és sikít, többször is végigkarmolja a karom és még az arcomba is belemar, de én nem adom meg magam a fájdalomnak, hanem lerántom a fejéről a koronát. Közben kihúzom a mellkasából a kardot és hátrálni kezdek, a csillárra pillantok. A királynő halálsikolyai elcsendesednek, a tagjai megdermednek. Néhány vérgyermek felém fordul.
− Gyertek csak, öljetek meg, ha tudtok! − kiáltok fel tettetett magabiztossággal. Már rám is vetik magukat. Lesújtok a kardommal, széles, kaszáló mozdulatokkal tartom távol magamtól a szörnyetegeket. Próbálok nem figyelni az undorító hangokra és szagokra, miközben a pengém a pikkelyeik alá fúródik és a vízbe még több vér keveredik.
Hangos ropogást hallok odafentről. A legtöbb vérgyermek idegyűlt a csillár alá, hogy bosszút álljon rajtam a királynőért, még Navidről is megfeledkeztek.
Összeszedem minden erőm és a vízbe vetem magam. Egy pillanatra minden eltompul. Úszni kezdek, olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Tudom, hogy másodperceim vannak hátra.
A fejem kibukkan a fémes ízű vízből, mély levegőt veszek. Navid úszik előttem, éppen kimászik a partra, amikor hatalmas csobbanás és csörrenés remegteti meg a vizet és a levegőt egyaránt.
Befogom az orrom és várok. Egy hullám iszonyatos erővel előrelök és a magasba röpít. Visszazuhanok a víz alá, majd újra felemel egy hullám, végül pedig kisodor a téglákra. A víz a kőhöz présel, pár pillanatig nem kapok levegőt. Kiköpök egy adag vizet, majd feltérdelek. A látásom homályos, zsibbad mindenem. Az adrenalin miatt eddig nem érzett fájdalom újult erővel csap le rám.
Magam mögé nézek, felfedezem a csillár vízből kimeredező sötét körvonalait a trón környékén. Egy rakás vérgyermeket nyomott ugyan agyon, de a túlélők dühösen a vízbe merülnek és az irányomba tartanak.
Fel akarok tápászkodni, mikor valaki odahajol hozzám.
− Gyerünk, ezt nem bocsátják meg könnyen! − szól rám Navid, miközben felsegít.
A vad hullámok közül, amelyeket a lezuhant csillár okozott, tarajok és uszonyok villannak ki.
− Nézd! − mutatok egy szűk folyosóra előttünk. Több járat is kivezet innen, a kérdés már csak az, hogy hová. Váratlanul megtorpanok.
− Várj, Zanna még...
− Nem érünk rá Zanna miatt aggódni − mordul fel Navid és ujjait a csuklómra kulcsolva futni kezd. Ő vezet, a második alagútba fordulunk be. Tiltakozni akarok, de én is pontosan tudom, hogy nincs értelme. Zannáért semmiképp sem tudunk már visszamenni.
Úgy rohanunk, hogy majd' kiköpöm a tüdőm. Végül gőzölgő víztükör állja utunkat. Navid megindulna, de visszahúzom.
− Ez rossz ötlet. Ki tudja, hányan vannak a víz alatt...
− Vissza akarsz fordulni? – vonja fel a szemöldökét. − Csak tessék, mögöttünk még rosszabb a helyzet.
Ezzel nem tudok vitatkozni, így hát a vízbe merülünk. Kellemesen meleg a hőmérséklete, kicsit csípi a sebeimet, de jólesik. Eleinte a felszínen úszunk, de aztán falba ütközünk. Navid lebukik a víz alá, majd kis idő elteltével felbukkan mellettem.
− Odalent van egy barlang, azon átúszhatunk.
Ezúttal nem kérdezősködöm, vele együtt lemerülök. A sziklafal alatt tényleg rés húzódik, amin ráadásul még át is férünk. Mindent beleadva úszom, hogy elég legyen a levegőm. Semmi kedvem egy ilyen szenzációs menekülés után megfulladni.
Valami hirtelen megragadja a lábam és visszahúz. Tágra nyílik a szemem és sikolyra nyílik a szám, mikor megpillantom, hogy egy vérgyermek vicsorog rám a sötétből. A karmai mélyen a húsomba vájnak. Beleharap a vádlimba, mire felkiáltanék, de csak buborékok buggyannak ki a számból.
Navid felfigyel a jelenetre, két kézzel megragadja a karom és segítene kiszabadulni, de a lény nem ereszt. Kezdek szédülni.
Utolsó reményként a szabad kezemmel előveszem a kardom, vaktában vagdalkozni és rugdosni kezdek. Mély dübörgést hallok, a vérgyermek elenged. Beragad a járatba. Ahogy küzd, beomlik az alagút fala, sziklák lebegnek előttem a vízben.
Kerülgetem őket, de közben elfogy a levegőm, víz tölti meg a szám. Navid ráncigál ki a partra, szerencsére már a járat túloldalán vagyunk.
Kell köhögnöm egy keveset ahhoz, hogy magamhoz térjek. Pár percig csak szótlanul ülünk, kifújjuk magunkat. Bizsereg a bőröm, lüktet a lábam ott, ahol a vérgyermek beleharapott.
Félhomály vesz körül minket, egy furcsa barlangban vagyunk. Egy széles járat nyílik bal oldalt, a tó pedig, amin át ide érkeztünk, még folytatódik a fal mellett, nem is látom a végét, mert beleolvad a sötétségbe. A víz mentén sziklás a part, de aztán közeledve a barangfalhoz fokozatosan belepi a jég. A plafonról vékony cseppkövek és jégcsapok függnek alá.
− Ezek aztán ritka rondák voltak – dünnyögi Navid.
Felkel a földről, egy pillantásra sem méltat. Én azonban tüzetesen végigmérem őt: a ruhái kissé ramaty állapotban vannak, de a vér nagy részét már lemosta róla a víz. Az arcán a jobb szeme alatt három halvány karmolásnyom éktelenkedik.
− Hová mész?
Fejével a bal oldali járat felé int.
− Megnézem, hová vezet. Nem lenne túl jó, ha meglepnének minket.
− És a tó?
− Nem hinném, hogy van több alagút a víz alatt – von vállat.
Összeszorított fogakkal felkecmergek.
− Én addig megnézem, mi van a másik irányban.
Navid hunyorogva figyeli, ahogy elé sántikálok.
− Talán mégsem túl jó ötlet, hogy egyedül hagylak – motyogja maga elé.
− Jól vagyok – csattanok fel. – Túlélem, ne izgulj. Téged nem kóstoltak meg, ugye?
Megcsóválja a fejét.
− Akkor nincs baj – vigyorodok el könnyedén, hogy valamennyire oldjam a feszültséget. – Te körülnézel balra, én a tó mentén.
− Ahogy gondolod.
Elfordul és a járat felé indulna, de megállítom.
− Hé, várj!
Felsóhajt.
− Igen?
Előhúzom a kevésbé véres kardom és markolattal felé nyújtom.
– Nem akarom, hogy fegyvertelenül menj – teszem hozzá némi magyarázatképp.
Ránéz a kardra, aztán hetyke mozdulattal eltolja maga elől.
− Meg tudom védeni magam – közli szárazon, majd hosszú léptekkel elsiet, mintha csak menekülne előlem.
Lassan visszacsúsztatom a kardot a tokba, miközben nézem, ahogy távozik. Valami szorongatja a szívem, kesernyés érzés tölt el.
Berúgok egy apró sziklát a vízbe, és elindulok a part mentén a homályba. A plafonról víz csepeg a tóba, távolról mintha hallanám a szörnyetegek dühös sivítását. Nagyon remélem, hogy tényleg nincs több átjáró a víz alatt azon kívül, amin mi jöttünk.
A sötétből kibontakozik a barlang vége, nincs tovább. Különböző árnyalatú sziklák halma emelkedik előttem, mögötte már jégfal húzódik.
Az egyik kőszikla tövében egy sötét alak gubbaszt. Megtorpanok, a kardomért nyúlok és arra készülök, hogy az alak rám ugrik, de semmi sem történik. Csendes szipogás hallatszik felőle. Felismerem ezt a hangot.
− Istenekre, Zanna! – suttogom hitetlenkedve és odafutok hozzá. Leguggolok elé, a vállához érintem az egyik kezem. Csukladozva felemeli a fejét, kezével félig eltakart arcát forró könnyek áztatják. Reszket, kapkodva hátrébb húzódik tőlem.
− Ne félj, én vagyok az. Semmi baj, hallod? − nyugtatom. Még nem döntöttem el, hogy kedvelem-e őt vagy sem, de ebben a percben annyira összetörtnek tűnik, hogy azt még nézni is fáj.
− Bántottak? – kérdezgetem.
Először azt hiszem, nem fog válaszolni, de aztán gyenge susogásnál alig hangosabban megszólal:
− Nagyon csíp, kisasszony. Nagyon csíp... − Összeszorítja a szemét, hangosan felszipog. – Apám vár rám. Igen, a kapuban vár. Deshia beenged minket, igen, tudom... − motyogja.
− Tudok segíteni, nem halsz meg, érted? – kiáltok rá idegesen. Majdnem elcsuklik a hangom. – Navid sem. Te sem. Nem engedem – teszem hozzá suttogva. – Megharaptak? Megkarmoltak? Mondd már, Zanna!
− A méreg táncra kél a szívvel, halálos táncra. A szív belefárad, és...
− Hol van a seb? – vágok közbe fogcsikorgatva.
Leereszti a kezét, így láthatóvá válik a fülétől a nyakáig tartó egyenetlen karmolás. Az övé nem olyan, mint Navidé, amelyik elszíneződött. A sebre fekete, alvadt vér tapad − szóval a vérgyermekek nem szeretik, ha elvérzik az áldozatuk, mielőtt eljátszadozhatnának vele.
Előkotrom a csurom vizes táskámból a késem, felrántom a köpenyem és az alkaromba vágok. A pengét ezután Zanna sebéhez nyomom, finoman végighúzom a vágáson, mire kiserken a vére. Halkan sírdogál, vonaglik a kezem alatt, de nem vagyok hajlandó elereszteni őt. Tudom, mit csinálok. Azaz... még ha én magam nem is, valami bennem tudja, mit kell tennem.
A vérem keveredik az övével, a kezemre tapad, de nem undorodom tőle. Az idegen vér érintésére megérzem a bennem áramló mágiát, végigsöpör rajtam, megborzongok. A sebes lábam viszketni kezd, ahogy minden apró kis sérülésem és az alkaromon vágott seb is. Zanna szeme tágra nyílik, már nem próbál menekülni.
Egyetlen pillanatra minden fájdalom eltűnik, úgy érzem, mintha a semmiben lebegnék. Aztán valami belülről megüt, szétfeszít. Érzem, hogy jelezni akar. Elég.
Elrántom a kezem Zanna sebétől, hátraesem a földre. Borzasztóan fáradtnak érzem magam, de feltérdepelek és hangosan zihálva megvizsgálom Zannát. A bőre újra egészségesnek tűnik, de egy halvány kis heg maradt a vérgyermek karmolása után.
− Jól vagy? – nyögöm ki.
− Eltűnt – rebegi Zanna tátott szájjal. – Eltűnt a méreg, eltűnt a seb...
Felállok és nevetni kezdek, már alig érzek fájdalmat. Lenézek, és azt veszem észre, hogy a harapás a lábamon már nincs ott, csak egy világos forradás és a kiszakadt nadrágom jelzi, hogy valaha is létezett.
− Induljunk! Navid már biztos visszaért.
A kezemet nyújtom felé. Egy óvatos mozdulattal átvetem a karját a nyakamon, együtt indulunk vissza a tó túlsó vége felé.
− Hogy jutottál ide? – teszem fel a kérdést, mikor úgy ítélem, hogy nagyjából összeszedte magát.
− Leestem – feleli bizonytalanul. – Megtaláltak, futottam, elkaptak, kiszabadultam, leestem... most meg itt vagyok.
− Szerencséd, hogy idejöttünk.
− Jó sokáig tartott – súgja félénken elmosolyodva.
Visszamosolygok. Kezdem megkedvelni, bármennyire is ijesztő tud lenni néha.
Leülünk a földre, a víz mellé, ahol a tóból felszálló gőz ad nekünk egy kis meleget. Navid még nem tért vissza, de ahogy mondta, meg tudja védeni magát, úgyhogy nem aggódom miatta.
Zanna felhúzza és átkarolja a térdét, lehunyt szemmel a lábának dönti a fejét. Egy könnycsepp gördül végig az arcán.
− Túl sok néha – szólal meg szinte csak tátogva.
− Micsoda?
− Minden. – Kinyitja a szemét, rám néz. – Mikor a Szilánkokhoz értünk, már tudtam, hogy megölik őt.
Sejtem, hogy az apjáról beszél. Ezek szerint látta a holttestet.
− Részvétem – suttogom. – Biztosan szeretted őt. De akkor... miért jöttél velem? Miért vezettél le ide, ha tudtad, hogy az apád... − Nem fejezem be a mondatot.
Savanykásan elmosolyodik.
− Nélkülem hogyan találtad volna meg a szilánkot?
Elgondolkodva nézem őt. Egy lány, aki már önmagában is egy nagy rejtvény, mégis a segítségemre van. Még akkor is, ha észre sem veszem.
− Megvan a kijárat − töri meg a csendet Navid hangja az alagút felől.
Zanna lehunyja a szemét, úgy tesz, mintha aludna, Navid pedig elénk sétál és ledob a fölre egy kupac ágat.
− És még tüzünk is lesz éjszakára. A vérgyermekek végleg búcsút mondhatnak a mai vacsorájuknak. Ráadásul megtaláltam a samjaiak lovait, amik a szánt húzták. Elmenekülhettek, mert a fák közt császkáltak és úgy meg voltak rémülve, hogy kis híján lerohantak, amikor megjelentem mellettük. Kikötöttem őket a kijárat mellé, lóháton gyorsabbak leszünk.
Elismerően nézek rá, de kerüli a tekintetem.
− Pihennünk kell, csak reggel indulunk. Addigra találd ki, hová kell mennünk – közli keményen, majd felmarkol egy adag ágat és elsétál. Egészen távol tőlünk, majdnem az alagút bejáratánál ül csak le.
Igaza van, ki kéne találnom, merre menjünk. Hol lehet az utolsó szilánk? Cullo templomában a fali kép azt mutatta, négy darab van. Egyet megszereztem onnan, egyet Yad templomából, egyet pedig most. Az már három.
Benyúlok a táskámba és a kezembe veszem a csontkoronát. Kifeszegetem belőle a szilánkot, a koronát pedig a vízbe hajítom. Jó érzés megszabadulni tőle, hisz ki tudja, minek – vagy kinek – a csontjaiból készült.
Ahogy a táskámba teszem a szilánkot, a kezem beleütközik a vizes vázlatfüzetembe. De hogyan ázhatott meg? A bőrtáska bírja a vizet. Ekkor eszembe jut, hogy... nyitva hagytam. Istenek, ne! Kérlek, ne! Előveszem a könyvecskét és habozva felnyitom.
Hangosan szusszanok egyet, megremeg a kezem. Lapozok, lapozok, de hiába. Minden egyes oldal úgy elázott, hogy az ujjaim nyomán szétfoszlik a papír.
A Felső Erődről készült rajzok, az apám portréi, Navid rajza, az emlékeim... minden elveszett. Némán, sokkoltan meredek a kezemben tartott könyvre. Könnyek peregnek az arcomon, nem tudom megállítani őket. Mintha elveszítettem volna a múltam, az apámról készült utolsó képeket, az otthonomból maradt utolsó kis morzsákat.
Visszaejtem a táskába a könyvet, percekig csak szomorúan, a gondolataimba mélyedve ücsörgök. Zanna már valóban elaludt mellettem. Navidre nézek, aki továbbra is egymagában piszmog a tóparton, alakja egybesimul az árnyékokkal. Ha nem tudnám, hogy ott ül, talán észre sem venném.
Felegyenesedek és puha léptekkel odaosonok hozzá. Megfeszül a válla, innen tudom, hogy észrevett, mégsem fordul felém.
− Sajnálom – mondom fáradtan és leülök mellé. Figyelek arra, hogy ne legyünk túl közel egymáshoz.
− Mit? – érdeklődik félvállról. A kezében két nagyobb ágacskát tart, összedörzsöli őket, de nem jut vele sokra. Tovább pepecsel, megmarkol még pár botot és úgy próbálkozik.
− Majdnem meghaltál miattam.
− Nem miattad, nem te kényszerítettél. Azért jöttem, mert jönni akartam.
Nem felelek. A botok sercegése az egyetlen, ami miatt nem teljes a csend.
− Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha megölnek téged. Valószínűleg sosem bocsátanám meg magamnak – mormogom.
Felkapja a fejét.
− Mihez kezdenél? Pedig nem bonyolult: kicsit siránkoznál, aztán keresnéd tovább a szilánkokat. Ezért pedig nem is hibáztatnálak.
− Nem, ez... – ellenkezem azonnal, de közbevág.
− Jecót is hamar elfelejtetted, nem?
Hallgatok. Érzem, hogy még egy könnycsepp csurran le az államon.
− Attól tartok, téged már soha nem tudnálak elfelejteni – suttogom alig hallhatóan.
Felém villan a tekintete, az egyik kezéből kiesik a bot. Üres kezét ökölbe szorítja, lehunyja a szemét.
− Nézd, Wieta... − dörmögi. – Tisztázzunk valamit. Nem tudom, mit mondtam neked tegnap éjjel, azt sem, mit tettem, de szerintem nem is akarom tudni. Elég annyi, hogy sejtem, mert máshogy nézel rám, mint eddig.
Összefonom a karom és beharapom az ajkam.
− Tényleg nem emlékszel?
− Nem. De bármi is történt tegnap... − Mély levegőt vesz, sóhajt egyet. – ...azt próbáld meg elfelejteni, rendben?
Megmarkolom a köpenyemet, a földet nézem. Mivel nem válaszolok, Navid folytatja.
− Nem akarom, hogy hamis reményekbe ringasd magad. Nem járnál jól ezzel az egésszel, higgy nekem! Ha azt hiszed, hogy jelentett nekem bármit is, ha azt hiszed, hogy érzek irántad bármit is... akkor sajnálom, de tévedsz.
Nem remeg meg a hangja, sőt, szinte már unottnak hat. Még erősebben beharapom a szám és bólintok egyet.
− Értem – préselem ki magamból. – Meg fogom próbálni.