× 24 ×

2.5K 272 101
                                    

Vezetőm lassítás nélkül szeli át velem a várost. Hiába látszik rajta jól, mi ő, senki sem kezd el ordítozni a nyomunkban, hogy máglyára vele. Nem természetes a várost ködként beburkoló némaság. Az ablakokat állatbőrökkel sötétítették el, a függönyöket elhúzták, mindenki az otthonába zárkózott. Az idézők vezére kétségtelenül itt tanyázik, az emberek pedig rettegnek tőle. Talán nekem is kellene.
A Fekete Medve várának tornyai közelről még óriásibbnak hatnak, mint amekkorának idefelé menet elképzeltem őket. Az épület pont olyan rideg és sötét, mint amilyen a tulajdonosa lehet, Veddarhoz legalábbis nagyon passzol ez a komor elegancia. A súlyos fakapu lánccal van a falhoz rögzítve, és most leengedve várakozik ránk. Legszívesebben fognám magam és visszafordulnék, de erőt gyűjtök, és követem az idézőt, át a vastüskékkel felszerelt várárkon, egészen egy félhomályos folyosóig.
Az apró ablakokon át holdfény szűrődik be, a szél vadul cibálja a fekete függönyöket. A lépteink fülsiketítően hangosnak érződnek, minden pici zaj visszhangzik idebent. Nagyon hosszú a folyosó, többször is elágazik. Minden sarkon árnyak libbennek el mellettünk: egy katona, egy maszkos idéző, vagy pusztán egy ijedt patkány − sosem lehet tudni. Az egyik kezemet a biztonság kedvéért a kardomon pihentetem.
− Félsz? − szólal meg az idéző váratlanul.
− Voltam már rosszabb helyzetben is − vetem oda félvállról, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg így van.
− Valóban? – Megáll és hátrafordul hozzám. Most tűnik csak fel, hogy a szeme ugyanolyan halványszürke, mint Navidé. Megköszörülöm a torkom.
− Persze. De ez egyébként is egy békés tárgyalás lesz csupán, nem igaz? Akkor meg miért kéne félnem?
Körülnéz, mielőtt felel.
− Ő más, mint az elődei − suttogja. − Sokkal rosszabb.
− Azt észrevettem.
Tompán felkacag.
Ajtóhoz érünk, ami egy tágas terembe nyílik. A padló sötét kőből van, de apró kristályok csillannak benne, mintha az éjszakai égboltból kivágtak és ideterítettek volna egy darabot.
A falak mentén díszpáncélok sorakoznak, olyan érzésem van, mintha mindegyik engem bámulna a sisakrostélyán át. A terem ezen kívül szinte teljesen üres, a sötétben bármi és bárki rejtőzhet.
Mikor az ajtó becsukódik, sorban kigyullad három fáklya a szemközti falon, és egy magas alak válik láthatóvá. Arcát félig koponya formájú fehér maszk takarja, fakószőke haja majdnem a válláig ér.
− Milyen régóta várom, hogy végre találkozzunk.
A hangját leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor két fakéregdarabot egymáshoz dörzsölnek. Még a szőr is feláll tőle a hátamon.
− A Közvetítő... – suttogom magam elé. Kétségkívül ő az.
Az arccsontját kiélezi a fáklyafény, viperamosolyra húzódik az ajka.
− Ha már ilyen családias a légkör, kérlek, szólíts inkább Zachary-nek.
Kényszerítem magam, hogy ne gondolkodjak el azon, amit mondott.
− Miért hívtál ide?
− Meg akartalak ismerni – von vállat. – Személyesen látni, mivé érettél.
Éjfekete köpenye fodrozódik, ahogy lassú léptekkel elindul felém, de én nem hátrálok meg. Pillantásom a köpeny alól elővillanó hosszú tőrre siklik.
Pár méterrel előttem áll meg, egy leheletnyit megbillenti a fejét.
– Hasonlítasz anyádra.
Nyelek egyet.
− Miről beszélsz?
Csóválni kezdi a fejét, a dermesztő félmosoly még mindig az ajkán ül.
− Annyit tudsz már, és mégis olyan kevés mindez − sóhajtja. – Pedig apád milyen sokat mesélhetett volna neked. Kár, hogy már nem teheti. Annyira nagy kár... − Lehalkítja a hangját. – Tudod, egy percig sem bánom, hogy saját kezűleg öltem meg azt a hitvány férget.
A gondolataim teljes zűrzavarrá válnak.
− Mit műveltél Osdennel?
− Osdennel? – Jóízűen felnevet. – Gondolkozz egy kicsit, drágám! Sosem érezted azt, hogy te nem tartozol közéjük? Nem érezted a lelked mélyén, hogy hazudnak neked? Hogy kihasználnak?
Nem felelek.
− Osden soha nem volt az apád. Ő az anyád gyilkosa. Megölte, hogy az övé legyél, elvett tőle. Az apád a testvérem volt, hallod? – Rám vicsorít. – A testvérem! Megérdemelte a sorsát, ahogy anyád is. Mindketten megérdemelték.
Egy pillanatig teljesen megdermedek. Mindig is sejtettem, hogy Osden és Cerys nem a valódi szüleim. A lelkem mélyén pontosan tudtam, de még magamnak sem mertem bevallani. Mégis, így, szemtől szembe hallani, ráadásul pont a Közvetítőtől...
− Osdent meghagytam a kis vadászodnak, ő elintézte helyettem. Hát nem lenyűgöző az a fiú? Az egyik legjobb döntésem volt, hogy magamhoz fogadtam. A legjobb vérmágusom, aki ráadásul még várparancsnokként is megállta a helyét. Na és milyen zseniális ötlet volt tőle, hogy átver téged...
− Fejezd be! – kiáltok rá zihálva. – Nem érdekel!
− Ó, dehogynem érdekel. Nekem nem tudsz hazudni, Hewieta. Ne mondd, hogy nem fáj. – Átszeli a köztünk lévő távolságot, hosszú, hüllőszerű ujjait a hajamhoz érinti. – Mindenki cserben hagyott, mindenki átvert téged, kislány. Egyedül vagy: a szüleid halottak, a barátaid elhagytak, a vadászod a legnagyobb ellenséged. – A fülemhez hajol, moccani sem bírok. – Tudom, milyen érzés ez, pontosan tudom. Én viszont itt vagyok neked.
− Mit akarsz? – motyogom és elhúzódnék, de nem hagyja, kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek.
− Semmivel sem többet, mint te – feleli. – Bizonyítani, megmutatni nekik, mire vagyok képes. Te is erre vágysz, vagy tévedek? Semmibe vettek, gyűlöltek téged, mert más voltál.
A padlót nézem. Bizonyítani. Talán tényleg erre vágyom.
– Ideje összefognunk, drága unokahúgom, és együtt romba döntjük ezt az egész igazságtalan birodalmat – folytatja.
Én a Közvetítő oldalán, sokkal magasabb pozícióban, mint amiről valaha is álmodtam... képes lennék megváltoztatni ezt a szigetet, történelmet teremtenék.
Aztán észbe kapok: Zachary a nagybátyám, ám ugyanakkor a valódi apám gyilkosa is. Most pedig engem akar.
− Soha.
Lefagy a mosoly az arcáról.
− Biztos vagy ebben? Megszerezted nekem a szilánkokat, ezzel kiérdemelted, hogy megbocsássam neked a származásodat. Velem együtt uralkodhatnál.
− Miért ölted meg?
Tudja, kire gondolok, mert elfintorodik és elengedi az arcom.
− Gyűlöltem. Elvett tőlem mindent! Elvette őt is...
− Ha ennyire gyűlölted, én miért kellek neked? – hátrálok reszkető kézzel.
− Ugyanolyan vagy, pontosan ugyanolyan. Miattad végre újra összeállt a tükör, és a Fehér Úrnő visszakapja hatalmát. Eljött az idő, hogy a népe újra dicsővé váljon, leigázzuk az árulók és hazugok királyságát. Csatlakozol hozzám, kedvesem?
Mély lélegzetet veszek, ökölbe szorul a kezem.
− Álmaidban.
Elővesz valamit, először azt hiszem, hogy a tőrét, de tévedek. Egy apró, ezüstkeretes tükör van a kezében, az üvegen nyoma sincs repedésnek vagy karcolásnak, mintha soha nem is tört volna el.
Tudom, hogy ez az a tükör, mert ugyanolyan szivárványosan törik meg rajta a fény, mint a szilánkokon. Navid tényleg megtette. Elhozta neki a szilánkokat.
− Most megölsz, amiért nem állok melléd? – suttogom. Hátrasandítok, az idéző nőt keresem, de már rég távozhatott a teremből − vagy talán be sem jött velem.
Istenek, mindennek vége! Innen nem jutok ki élve...
− Nem, még nem – mosolyodik el Zachary újra. Őrület villan a szemében, ahogy rám néz. – Még szükségem van rád. Te vagy az utolsó fehérvérű. Te vagy az, akit az idézők tisztelnek és imádnak, te vagy a hatalom, az erő, az élet és a halál megtestesítője.
Olyan gyorsan mozdul, hogy időm sincs reagálni. Megmarkolja a torkom, és erősen magához ránt, szinte már az arcomba liheg.
− Nézz tükörbe, és fogadd el, ki vagy! – leheli a fülembe. − Nézd meg jól, Hewieta, és sose felejtsd el!
Az arcom elé tartja a tükröt. A vörös maszkot látom, a kócos, fehér hajat, a riadt szemeket... önmagamat. A tükör gyér fénnyel ragyogni kezd, Zachary csontos ujjai megremegnek rajta.
Valami ketté szakít belülről, elhagy az erőm. Alig állok a lábamon, rongybaba módjára lógok Zachary markában.
− Nézz szembe önmagaddal! Te vagy a Fehér Úrnő, és most visszakapod a régi erődet. Élvezd ki, amíg a tiéd – visszhangzanak rekedt szavai a fülemben. Olyan, mintha valami csövön keresztül hallanám őket. Az iszonyú fájdalom, ami belém mar, nem hagy gondolkodni.
A tükör fénye elhal, milliónyi homokszemként folyik ki Zachary markából.
Lehetetlen.
Én vagyok az? Én vagyok a Fehér Úrnő, a gonosz istennő.
Képtelenség.
Én.
A fájdalom elmúlik, szédülök. Lüktet bennem a mágia, túlságosan sok egyszerre, elsöpör, elolt, mint a szélvihar egy pislákoló gyertyalángot...
Látom, hogy Zachary előhúzza a tőrét. Egyik kezemmel a kardomért nyúlok, erőtlenül felkiáltok és próbálom kiszakítani magam a szorításából, de túl gyenge vagyok hozzá.
Most öllek meg. – Ijesztően rám vigyorog. − Másképp is alakulhattak volna a dolgok. Őszintén bánom, hogy ez lett a vége, mert sok lehetőséget láttam benned, de te sajnos elutasítottál. A saját döntésed, hát akkor viseld a következményeit is... – sóhajtja. Megemeli a tőrt, és tétovázás nélkül markolatig a hasamba döfi.
Éles fehér villanást látok. A földre csuklom, és a hasamhoz kapok. Vér, sok vér...
Ujjak feszülnek a vörös álarcom alá, Zachary letépi rólam. Levegőért kapok, de csak egy nyögésre futja tőlem.
Zachary rideg, halványkék tekintete az utolsó, amit látok, a suttogása az utolsó, amit hallok:
− Szép álmokat, kedvesem!

Fehér, mint a vérWhere stories live. Discover now