Fehér, mint a vér

× 10 ×

Olyan indulatok forronganak bennem, hogy legszívesebben azonnal útnak indulnék, de ez még tőlem is nagy ostobaság lenne. Túlságosan izgatott és dühös vagyok ahhoz, hogy átgondoljam a helyzetet, annyi viszont biztos, hogy meg kell várnom a hajnalt.
Alszom pár órát, csak a szükség kedvéért, aztán megeszem a maradék ennivalómat és útra kelek. A király maszkját a táskám legaljába tömködöm, ez a legbiztonságosabb hely, ahol jelenleg tarthatom.
Nem törődöm az éhséggel, a hideggel vagy a fáradtsággal, ami egy idő után rám tör, csak megyek és megyek, egyik lépést teszem a másik után.
A térkép szerint kelet felé kell tartanom és átkelnem Cullo folyóján ahhoz, hogy a templomba érjek, majd megszerezzem és végleg megsemmisítsem a tükörszilánkot.
Órákig meg sem állok, csupán néha szusszanok pár percet, és már folytatom is az utat. Az sem zavar, hogy közben beesteledik. Menetelek az éjszakában, nem érzek semmit az ürességen kívül, az akaratom ereje hajt a folyó holdfényben ringó vizéig.
A messzeségben még a templom tornyát is látni vélem, persze az is lehet, hogy csak odaképzelem. Hidat egyedül az épület előtt látok a térképen, így a folyóparton battyogok tovább egészen az átkelőig. Gépiesen teszem, amit az agyam diktál, noha a testem kezd összeomlani a folyamatos terheléstől.
Falécekből és kötelekből összetákolt függőhíd vezet át a túloldalra, ahol a természetfeletti szürkeséggel vibráló épület vár.
Mielőtt a hídra lépnék, megállok és egy percig mozdulatlanul várakozom, ugyanis hirtelen szédülni kezdek. Szerencsére az érzés amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan el is múlik és már robogok is tovább a recsegő lécekre. A híd imbolyog, amitől megint rám tör a szédülés, ezért futva teszem meg az utat a biztonságot nyújtó, mozdulatlan szárazföldig.
Egyre gyakrabban kell megdörzsölnöm az arcom, minden bántja a szemem, amire csak ránézek. A gyomrom is korog, de összeszedem magam és a templom bejáratához megyek.
Kívülről egyszerű, letisztult épület szürke kőtéglákkal és oszlopokkal. A folyó fölé nyúló toronyra egy nyitott, kerek ablakot építettek, valószínűleg azért, hogy az alkonyati vöröses napfény bevilágítson a templom belsejébe.
Lassan belököm az ajtót. Ilyenkor elméletileg nincs itt senki, mert az emberek alkonyatkor jönnek csak imádkozni Cullóhoz, de ki tudja, nem árt az óvatosság. Ahogy sejtettem, egy lélek sincs bent.
A legtöbb hívő nem zarándokol el a választott istenének emelt templomba, bőven megelégszik a városi vagy falusi apró imahelyekkel is. Az emberek csak különleges alkalmakkor tartanak zarándoklatot, a kisebb templomokból úgysem kell sok, hisz eloszlanak az imádkozók: Deshiához mindenki hajnalban, Yadhoz délben, Cullóhoz pedig alkonyatkor imádkozik. A szigetnek ezen a felén mindenki hisz az istenekben, de legfőképpen csak egyetlenegyet tisztelhetünk. Ettől függ, hogy mikor járunk imádkozni.
A Vörös Erőddel ellentétben a Felső Erődben nincs templom. Régen minden alkonyatkor kimásztam az ablakomon és a párkányra ültem, hogy imádkozzak Cullóhoz, ahogyan apám tanította. A halála után viszont ez a szokás megkopott, aztán teljesen el is felejtődött. Nem volt kedvem olyan istenségeknek könyörögni, akik hagyták meghalni őt. Persze már akkor is tudtam, hogy értelmetlen rájuk haragudni, de valahogy azóta sem voltam képes rávenni magam arra, hogy leüljek imádkozni és éreztem, hogy ez egy darabig így is fog maradni.
Azt hittem, hogy sötétbe fogok érkezni, de meglepetésemre világosabb van a templom belsejében, mint odakint. Előttem egy óriási szobor magasodik, ami egészen a plafonig ér és minden bizonnyal Cullót ábrázolja.
Felpillantok rá és rögvest meg is értem a különös világosságot: a torony ablakából beszűrődő holdfény a szobor felemelt kezére vetül, ami úgy világít, akár egy ezüstös lánggal égő fáklya. Olyan látványt kelt, mintha Cullo magát a holdat tartaná a tenyerén. Elmélázva nézegetem, aztán megfordulok, de a kényelmetlen kőpadokon és az oltáron kívül nem figyelek fel más érdekességre. Vajon hová rejthették a szilánkot?
A falhoz lépdelek valamiféle titkos kapcsolót vagy ajtót keresve. Mikor a monumentális szobor lába mellett lévő falfelülethez érek, egészen elámulok: egy freskó díszíti a falat. Hátrébb lépek, hogy megcsodáljam a festményt.
Négy köpenyes alak áll körben, egymás mellett, mindegyikük kezében egy-egy háromszögletű, hosszúkás tükörszilánk. A szilánkok a kör közepén majdnem egymáshoz érnek, egy ovális formát alkotnak. És a köpenyesek felett ott ál Ő.
Kísérteties alakja mintha megelevenedne a holdfényben, egyenesen a szemembe néz, és hiába tudom, hogy csak egy ártalmatlan kép, átjár a borzongás. A Fehér Úrnőt látom, teljes, lenyűgöző és ijesztő valójában. Nem olyan, mint egy királynő, inkább, mint egy mindennél és mindenkinél hatalmasabb istenség. Ennek ellenére valahogy... szomorú az arca.
Megszédülök, összeszorítom a szemem. Kicsit lenyugszom, mikor kitisztul előttem a templom képe és ezzel együtt váratlanul még valamit megértek. Elkerekedett szemmel nézem az Úrnő alakját.
Hát erre értették azt, hogy beköszönt egy borzalmas világ.
Ha a Közvetítő és hű csatlósai összerakják a tükröt, visszatér.
A Fehér Úrnőt akarják életre kelteni.