Fehér, mint a vér

× 31 ×

Percek, órák vagy napok − fogalmam sincs, mióta vesz már körül a teljes sötétség és a nyirkos, áporodott levegő.
Az egyetlen támpontom Navid keze, amit egy pillanatra sem engedek el menet közben, mintha csak attól tartanék, hogy ha megteszem, elveszek. Talán tényleg attól tartok. Elveszek, megint egyedül maradok, de ezúttal már örökké, és magányosan kódorgok majd ebben a földalatti útvesztőben életem végéig.
A járat egy darabig egyenesen előre visz, aztán több irányba ágazik. Tanácstalanul nézek Navidre.
− Merre tovább?
Elkomorul az arca.
− Nincs értelme Caske felé kerülni, úgyhogy azt mondanám, hogy menjünk Araren irányába. A gond az, hogy nem tudom, merre visznek ezek az alagutak.
− Eltévedtünk − motyogom az orrom alatt, amit már eddig is gyanítottam.
Ki tudja, hol fogunk kilyukadni. Talán soha nem jutunk ki innen. Soha nem látjuk viszont a többieket, akiket talán már amúgy is felfalt az óriáspók.
Navid nem felel, csak magával húz a középső járatba. Sejtem, hogy az ő fejében is az enyémhez hasonló borús gondolatok járnak, de egyikünk sem ad hangot a félelmeinek.
Minél tovább sétálunk, annál sötétebb és hidegebb lesz.
− Szerinted élnek még? − töröm meg a csendet. Olyan halk és gyenge a hangom, hogy még én magam is meglepődök rajta.
− Nagyapa minden helyzetben helyt áll. Ved ugyan ember, de ha a túlélésről van szó, szívósabb tud lenni, mint egy idéző. Arcadia miatt pedig nem aggódok, ha Ved ott van, nem hagyja, hogy baja essen − sorolja. − Nem féltem őket, ráadásul nagyapa emberei is velük vannak. − Elhallgat egy pillanatra, mintha elgondolkodna, hogy kimondja-e, ami az eszébe jut. Végül úgy dönt, hogy kimondja. − Nagyobb esélyük van arra, hogy élve kijussanak innen, mint nekünk. Attól tartok, hogy Zachary előbb fog ránk bukkanni, mint mi őrá.
Nyelek egy nagyot. Belegondolni abba, hogy idelent bármi rejtőzhet az árnyak sűrűjében, már önmagában irtózatos érzés.
Talán Zachary itt vár ránk a teljes gárdájával az egyik kanyar után. Vagy magával a Sírásóval futunk össze, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy többé már nincs arcunk. Borzongás fut végig rajtam.
− Egyre jobban megy a mágia − jelentem ki hirtelen, hogy egy kicsit oldjam a közénk telepedett reménytelenségtől ragacsos hangulatot.
Navid finoman megszorítja a kezem, ami miatt melegség hullámzik végig az egész karomon.
− Mondtam, hogy hamar meg fogod tanulni.
A szabad kezemmel előveszem az üvegcse vért, amit még tőle kaptam.
− Mágiával tárolod, hogy ne alvadjon meg? − lötyögtetem az élénkvörös folyadékot az üvegben.
− Igen, anélkül nem maradna ilyen, úgy pedig használni sem lehetne − válaszolja félvállról, tekintetével közben az alagút falát pásztázza.
Akármennyire is kellemes volt eddig, elengedem a kezét és a tenyerembe öntök egy kicsit a vérből.
Egy ideig azzal próbálom elterelni a figyelmemet a kilátástalan helyzetünkről, hogy apró gyöngyökké formálva egyesével visszacsepegtetem a vért az üvegbe, aztán megint végigpróbálgatok rajta mindent, amit Navid tanított, egészen addig, míg azt nem érzem, hogy kezd belesajdulni a fejem a koncentrációba. Érzem, hogy sokkal többre is képes lennék, de több mágiát jelenleg nem bírok előbányászni magamból.
Navid minden mozdulatomat figyeli, aztán mikor látja, hogy befejeztem, a kabátja zsebébe nyúl, és felém nyújtja a kezét.
− Szeretném, ha ezt elfogadnád.
Kíváncsian odatartom a tenyerem, mire az apró, szív alakú aranymedállal díszített nyaklánc pottyan a markomba, amit a Fekete Medvétől vett el a Felső Erőd ostroma után.
− De hisz ez az édesanyádé − motyogom. − Miért? − nyögöm ki végül.
− Lehet, hogy szükséged lesz rá.
Az ujjaim közé zárom a medált, a hűvös fém felmelegedik a kezemben. Érzem, hogy mágia van benne. Vonzza a véremet.
− Apám mindig azt mondta, hogy anyám neki ajándékozta egyszer azokkal a szavakkal, hogy a nyaklánc mindig megvédi majd őt, mikor szüksége lesz rá − folytatja. − Alig mesélt arról, hogy hogyan ismerkedtek meg, de nagyon szerette őt és ezt a medált mindig is a legdrágább kincseként őrizte.
Alig jutok szóhoz.
− Köszönöm − mosolyodok el. Már továbbindulna, de én elkapom a karját. − Navid...
− Tessék? − pillant vissza.
− Segítenél?
Bólint, így a kezébe helyezem a nyakláncot. Az arcom elé fésülöm a hajam, ő pedig az ujjai közé csippenti a vékonyka aranyláncot, aztán a nyakamba lógatja a medált. Az ujjbegyeit a nyakamhoz érintve megszólal:
− Remélem, téged is megvéd. Nem fogom hagyni, hogy Zachary még valakit elvegyen tőlem.
Giness − jut az eszembe. Alig ismertem a nővérét, és ő is először látott engem aznap, mégis kockára tette az életét, hogy kimenekítsen. Elgondolkodom azon, hogy ha még élne és a mi oldalunkon állna, vajon kedvelném-e őt. Talán összebarátkoztunk volna. Mindig is vágytam egy barátnőre, de sosem kaptam meg.
Navid visszahúzza a hajam a hátamra, és mintha csak érezné, mire gondolok, a vállamra támasztja az állát és folytatja:
− Azért halt meg, mert megmentett minket. Ha ő nem ír aznap éjjel nagyapának, lehet, hogy ma már a Felső Erőd is romokban heverne.
− Ő küldte hozzánk Garont? − nyílik tágra a szemem. Felé fordulok, ő pedig bólint.
− Levelet írt neki, de Zachary egyik katonája megleste és meggyanúsította azzal, hogy biztosan köze volt a szökésünkhöz is. Giness volt Zachary főpapnője, nagyon kedvelte őt, de úgy látszik, sikerült bebizonyítani az árulását. Zachary megbüntethette volna, elvehette volna a mágiáját is, de ő mégis lefejezte, mint valami utcai rablót. Csak miattam, csak azért, hogy megfélemlítsen − morogja összeszorított fogakkal.
Megakad a figyelmem néhány szaván.
− Elvehette volna a mágiáját? − ismétlem kérdő arccal.
− Igen, megtehette volna anélkül, hogy megöli. Zachary nem szerezte volna meg Giness erejét, de a nővérem elveszítette volna a mágiáját, ami épp elég büntetés egy idézőnek.
− Tehát aki elveszi, nem tarthatja meg a mágiát?
− Tehet egy próbát, de egy halandó test képtelen befogadni ekkora mennyiségű energiát. Még a birodalom legerősebb idézője is nagy valószínűséggel belehalna, ha megpróbálná.
A homlokomat ráncolom.
− Akkor Zachary hogy halmozott fel ekkora hatalmat?
− Ha valaki gyilkolással szerez erőt, azért más, mert veszít is közben. A tudatát, az önuralmát, cserébe pedig mágiát kap. Mindennek ára van.
− Értem. − Okosabbnak érzem, ha visszatérek az eredeti témánkhoz. − Na és azt honnan tudod, hogy Giness küldte Garont a Felső Erődbe?
− Nagyapa mondta el még aznap este, mikor befejeződött a Felső Erőd ostroma. Természetesen engem hibáztatott, amiért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy Giness is meneküljön el velünk.
Mereven előre néz, talán azért, hogy ne látszódjanak érzelmek az arcán.
− Nem a te hibád volt. − Csak ennyit mondok, de ő nem reagál.
Nem beszélgetünk többet, úgyhogy már csak a földön koppanó csizmámat bámulom és igyekszem, hogy ne uralkodjon el rajtam a fáradtság és a kétségbeesés. Időnként a medálhoz nyúlok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még mindig
ott van.
Biztosra veszem, hogy több órája nem álltunk már meg. Olyan, mintha sosem érne véget az út. Szüntelenül csak megyünk és megyünk, de semmi sem változik körülöttünk, azt leszámítva, hogy a hideg még tovább fokozódik. Először az ujjaim kezdenek megdermedni, de aztán a hűvös, csípős légtömeg már a köpenyem alá is beszivárog.
Egyszer csak Navid megtorpan.
− Mi az? − kérdem torkomban dobogó szívvel.
Felemeli a kezét és a plafonra mutat. Felnézek, már én is látom. Egy apró, kék fénypont vibrál odafent a feketeség közepén. A fény lassan elhalványul, aztán újra felerősödik. Ha nem tudnám, hol vagyunk, azt hinném, hogy egy csillag az, de mivel a föld alatt nincs se égbolt, se csillagok...
− Ez egy szívkristály − súgja nekem Navid egy félmosollyal az arcán. − Azt mondják, hogy minden halott után, akit a Sírásó magával visz, keletkezik egy ilyen és az elhunyt szíve a kristályban dobog tovább.
− Milyen szépek − suttogom vissza csillogó szemmel. Navid meglepően gyengéden a kezemért nyúl, én pedig hagyom, hogy az ujjai közé zárja az enyémeket. Továbbvezet, én pedig egyre több, a szivárvány minden színében lüktető kristályt fedezek fel a sötétben. Akármennyire is nyomott a hangulatom, most őszinte ámulattal csodálkozom rá a fényekre. Ilyen gyönyörűséget még soha nem láttam.
− Csak legenda − bólogat Navid. − De azt jelenti, hogy jó helyen vagyunk.
Felvonom a szemöldököm.
− Ilyeneket csak Araren környékén bányásznak, és rettentően drága ékszereket készítenek belőlük − magyarázza. − De világításra is jók, úgyhogy itt sok helyen fáklya helyett ilyen kristályokat használnak. Ha kiveszik őket a falból, már nem lüktetnek tovább, de a fényük megmarad.
Furcsa érzés szorítja össze a torkom. Mintha tényleg egy hatalmas élőlény részei lennének.
− Elképesztő − nevetek fel csendesen, a fejemet csóválva.
A remény szikrája lángra kap a bensőmben. Talán nem vagyunk olyan elveszettek, mint hittük. Igenis megtaláltuk Ararent, és én igenis küzdeni fogok, még akkor is, ha nehéz lesz. Akkor is, ha a szeretteim védelméért fehér vérrel kell bemocskolnom a kezem.
Navid láthat valamit a szememben, mert megállít és az arcomra fekteti a tenyerét. A tompa fény derengésében jól ki tudom venni szürke szemét, ellágyult vonásait, de még az ajka előtt lebegő kis párafelhőt is, ami jelzi, mennyire hideg is van idelent valójában.
− Mire gondolsz most? − hunyorít rám.
− Arra, hogy igazad volt − vallom be halkan. − Lehet, hogy csak a mágiámat akartad előhívni azzal, amit a fejemhez vágtál az erdőben, de volt benne igazság. Most viszont már azt hiszem, hogy... készen állok. Kész vagyok, hogy megmutassam, ki lett belőlem.
Elszánt arcomat látva mélyet sóhajt és közelebb hajol hozzám.
− Hiszek benned.
A hüvelykujjával a bőrömet cirógatja, és egy pihekönnyű, édes kis mozdulattal az ajkamhoz érinti az ajkát. Ahogy elhúzódik, a szemében tükröződnek az élénk színekben vibráló fények.
Nem tudom levenni a szemem az arcáról. Olyan más most. Nem a halálos vérmágus, nem az érzéketlen gyilkos és nem is a gúnyolódó erdei vadász maszkját látom. Most nem rejteget előlem semmit, hagyja, hogy felismerjem a tekintetében megbújó érzéseit.
Ez most egyszerűen csak ő, mindenféle trükktől és hazugságtól mentesen.
Én pedig úgy érzem, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Látom rajta, tudom, hogy még senkit sem engedett ilyen közel magához.
Elveszi az ujjait az arcomról, a derekamra teszi a kezét és kicsit elfordítja a fejét.
− Elítélsz? − szólal meg karcos hangon. − Azért, aki voltam. Azért, akit... Zachary csinált belőlem. Mert én hagytam neki.
Felemelem a kezem és visszafordítom magam felé az arcát.
− Te nem vagy rossz ember.
Abból, ahogy lesüti a tekintetét, tudom, hogy ő épp az ellenkezőjét hiszi.
− Mind követünk el hibákat, Navid, de ezeket helyre is tudjuk hozni − folytatom suttogva. − Sokszor lehetetlennek tűnik, pedig nem az.
Felemeli a fejét, a szemembe néz.
− Még soha nem találkoztam senkivel sem, aki ennyire... − Elakad a szava, mintha nem tudná, milyen szóval fejezze ki magát.
− Naiv? − kuncogok fel.
− Nem. Inkább tiszta lelkű. − Hosszú pillanatokig csak néz rám, mielőtt folytatja. − Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy megváltoztattál?
Vállat vonok.
− Talán csak szükséged volt valakire, aki megért. Aki előtt nem kell mindig erősnek mutatnod magad, és aki...
A derekamon nyugvó keze mintha megremegne.
− És aki nem hagyja, hogy eltűnjek a sötétségben − fejezi be helyettem reszelős hangon.
Megsimítom az arcát, mire ő becsukja a szemét.
− Tényleg nem hagynám − suttogom. Óvatosan lábujjhegyre állok, megtámaszkodom a mellkasán és gyengéden megcsókolom.
Úgy meglepődik azon, hogy most én kezdeményeztem, hogy mozdulni is elfelejt. Dermedten áll, mintha odafagyott volna a földhöz.
Egy pillanatra megijedek, hogy valami eszement őrültséget tettem, de mikor hátrahajolnék, ő a tarkómra nyúlva visszahúz, és olyan mélyen csókol vissza, hogy abba beleszédülök.
Átölelem a nyakát, most nem vagyok annyira zavarban, mint az erdőben. Puha csókokat nyom a fülem mögé, a nyakamra, aztán az arcomra is. Minden porcikám libabőrös, de már nem a hidegtől.
− Mit szólnál, ha mielőtt tovább mennénk, lepihennénk itt egy kicsit? − billenti oldalra a fejét ajkával alig pár centire az enyémtől. A tekintete az enyémet kutatja.
Bólintok. Még egyszer visszahúz magához és hosszan megcsókol, aztán nem messze egymástól letelepedünk a földre. Szerencsére itt már nem saras a talaj, mert tömény, simára csiszolódott hideg kő váltotta fel.
Kimerült vagyok ugyan, de a táskámba nyúlok és a Zannáról készült portrém óta most először azért veszem elő a rajzkönyvemet, hogy alkossak valamit.
Navid elmosolyodik, mikor meglátja, hogy az ő ajándéka van a kezemben. Előhalászom a szénrúdjaimból megmaradt darabkákat és nekiállok vonalakat húzni. Tudom, mit akarok rajzolni az első oldalra.
− Mi készül? − kérdi Navid, mikor már nem tudja leplezni a kíváncsiságát.
Felmutatom az alakuló rajzomat, neki pedig olyanná válik az arckifejezése, mint nekem, mikor megláttam a szívkristályokat.
− Olyan távolinak tűnik − sóhajtja.
Leeresztem a könyvet és megszemlélem a félkész munkámat. A sötét háttérből két alak emelkedik ki. A kisebb alak hosszú, fehér haja körülveszi a magasabb alakot, aki egyik kezét a lány hátán tartja, a másikkal pedig a kezét emeli fel.
− Akkor táncoltam először. − Az ujjamat végighúzom a férfi körvonalán, ezzel kicsit elmosva azt.
− Ha ezt túléljük, esküszöm, hogy egy egész éjszakát végigtáncolunk. − Vidámság hallatszik ki a hangjából, de halálkomoly arcát látva tudom, hogy nem viccel. − És nem foglak átengedni másnak.
Halvány mosollyal folytatom a képet.
Egészen addig rajzolok, amíg reszketni nem kezdek a hidegtől és az ujjaim annyira el nem gémberednek, hogy már nem tudom tartani a szenet. Mintha egy rongy sem lenne rajtam, a meleg ruházatom semmit sem ér.
Elteszem a holmimat és összehúzom magam, hogy még jobban beburkolózhassak a köpenyembe. A tenyeremet egy világító kristályra teszem a falon, de az nem ad semmi meleget.
− Gyere ide! − nyújtja felém Navid a kezét. Mellé kúszok, és érzem, ahogy körém fonja a karját. Óvatosan az ölébe húz, nem tiltakozom.
A szívdobbanásaim felveszik az ő szívverésének ritmusát, ahogy szorosan hozzá simulva kuporgok. Ő a hajamon nyugtatja az állát és alig érezhetően simogatja a hátam. Már nem fázom olyan nagyon.
Mielőtt elszenderednék, egy idegen hang hangzik fel a csendből. Egyszerre olyan, mint a tűz ropogása, mint az egymáshoz súrlódó falevelek zöreje és, mint egy éppen kitáruló rozsdás kapu nyikorgása.
− Itt vagy hát újra, Úrnő.
Megdermedek, és ezt Navid is érzi, mert abbahagyja a simogatást.
Az egész alagutat betöltő hang nem szólal meg többet, én mégis alig kapok levegőt a rémülettől.
− Wieta? Mi történt? − kérdezi Navid gyanakvóan.
− Te is hallottad?
Hátranézek rá, de értetlenség ül az arcán.
− Mit?
Mély levegőket veszek és próbálom lenyugtatni magam.
− Úrnőnek hívott − motyogom. − Az a hang...
Navid szorosan magához ölel, én pedig a nyakába kapaszkodva még közelebb préselődök hozzá.
− Csak rémálom lehetett. Aludj, vigyázok rád − súgja a fülembe.
A kabátját szorongatva egy ideig még nézem a szívkristályok varázslatos fényjátékát.
Végül lehunyom a szemem, nem sokkal később pedig elnyom az álom.