Fehér, mint a vér

× 29 ×

A szirtről nézve a Felső Erőd meglehetősen aprónak és jelentéktelennek tűnik. Hunyorogva figyelem a vár mellett sürgölődő, hangyácskáknak kinéző sötét alakokat. Már az indulásra készülnek.
Cerystől és Jecótól korábban elbúcsúztam, apám viszont ragaszkodott hozzá, hogy elvonuljunk egy kicsit és váltsunk pár szót egymással, mielőtt még útnak indul a két csapat. Mi is lehetett volna jobb hely erre a közös sziklánknál?
Ez az a hely, ahol minden este nevetve meséltem neki a béna újoncokról az erődben, akik azt se tudták, melyik végén fogjanak meg egy kardot. A hely, ahol Osden nekem ajándékozta a rajzkönyvemet, miután egy alkalommal csúnyán lehorzsoltam mindkét térdem egy vívóedzés során.
Akkor úgy éreztem, hogy túl ügyetlen vagyok egy kard használatához, és makacsul elhatároztam, hogy soha az életben nem veszek többé fegyvert a kezembe. Apámnak sikerült megvigasztalnia, sőt: olyannyira élveztem, mikor megmutatta, hogyan használjam a szenet rajzolásra, hogy azt is elfelejtettem, miért voltam egyáltalán szomorú. Aznap úgy tértünk haza az erődbe, hogy mindkettőnk arcán elkenődött fekete széncsíkok virítottak − én ugyanis nagyon jó ötletnek találtam, hogy harci festést készítsek apám arcára. Azt mondtam neki, hogy így még jobban hasonlít majd Cullo istenre.
Oldalra fordítom a fejem, találkozik a tekintetünk. Összefont karokkal áll a szikla peremén, mint egy erős, harcos istenség, aki letekinteni készül a birodalmára − épp úgy, ahogyan mindig is elképzeltem őt, mikor felidéztem magamban az emlékét. Tisztán látszik a szemében lángoló komor elszántság.
− Mindig is tudtam, hogy az istenek különleges sorsot szántak neked − szólal meg halkan.
Az istenek. Az én isteneimet nem tudom összehasonlítani azokkal az aljas fehérvérűekkel, akik Navid meséje szerint elárulták a Fehér Úrnőt és kirobbantották az emberek és idézők közti háborút.
− Te is tudtad, ki vagyok? − Óvatosan felülök egy lapos sziklára, amin régen mindig rajzoltam, felhúzom a lábam és átkarolom a térdem.
Osden mélyet sóhajt, merengő arccal a távolba néz.
− Csak sejtettem, hogy nem véletlenül kerültél ide. Az erdőben találtalak. Véres voltál, először azt hittem, hogy halott. Az anyádra előbb bukkantam rá, mint rád. Sebesült volt, de még így is minden erejével védelmezett téged. Megöltem őt. Akkor még nem tudtam rólad, fogalmam sem volt, miért támadt meg... Sajnálom, Wieta.
− Nem a te hibád.
− Miattam nem ismerhetted a saját édesanyádat. Mi ez, ha nem bűn? − mormogja maga elé savanyúan.
− Megmentettél − teszem hozzá egy kicsit felemelve a hangom. − Megölhettél volna, de ehelyett az erődbe hoztál. Anyám biztosan... − Nyelek egyet. − ...biztosan azt kívánta volna, hogy egy olyan ember neveljen fel, mint te.
Elnyúlik az arca a meglepetéstől.
− Nálad jobb példaképem aligha lehetett volna − jelentem ki lágy hangon.
− Példakép? − vonja össze a szemöldökét hitetlenkedve, aztán megcsóválja a fejét. − Az anyád gyilkosa vagyok − suttogja lehajtott fejjel.
Lecsúszok a szikláról és mellé lépek, a vállára teszem a kezem.
− Nem hibáztathatlak azért, mert a kötelességedet végezted.
Rám sandít, majd fél karral átölel és a vállára húz.
− Megváltoztál, tudod?
Most én vonom össze a szemöldököm.
− Ezt hogy érted?
− Egy kislányt hagytam itt, most pedig már szinte egy igazi felnőtt nővel találom szembe magam.
− Hosszú volt az út. − Csak ennyit mondok.
− Az volt. − Egy könnyed mozdulattal összeborzolja a hajam a kapucnim alatt. − De végtére is mindketten itt vagyunk, nem?
Lassan elhúzódok tőle és megfigyelem az arcát. Most, hogy jobban megnézem, feltűnnek az apró hegek és sebek a homlokán, a szeme alatt, a nyakán... Lepillantok. És a kezein is. Ezeket nem az ostrom alatt szerezte, annyi szent.
− Mi történt veled? − kérdezem összefacsarodó szívvel.
Követi a tekintetemet, maga elé emeli a kezét.
− Ne bízz a fiúban − suttogja alig hallhatóan. Minden izmom megfeszül.
Osden behajlítja az ujjait, üvegessé válik a tekintete, mintha csak visszaemlékezne a történtekre.
− Mikor értesültem arról, hogy Doreshben egy fiatal újoncot neveztek ki várparancsnokká, nem telt sok időbe, hogy úgy döntsek, eljött az ideje a támadásnak. Őt hittem a várva várt gyengepontjuknak, de az a kölyök átkozottul ravasz, ráadásul érti a dolgát. Elhitette velünk, hogy sikeresen betörtünk a várába, aztán a legváratlanabb pillanatban bekerített. Onnantól már gyerekjáték volt elfognia minket.
− De nem ölt meg... − motyogom az orrom alatt elgondolkodva.
− Egy ujjal sem ért hozzám. Ararenbe küldött az embereim nagy részével, mint valami trófeát.
Vagy mint bizonyítékot, helyesbítek gondolatban. Talán Zachary kíváncsi volt, hogy vajon megérte-e őt várparancsnokká kinevezni, ezért híresztelte el, hogy Navid egy zöldfülű újonc. Számított rá, hogy valamelyik erőd azonnal ugrani fog a csalira.
− És Ararenben mi történt? − A pillantásom újra a hegekre téved.
− A Közvetítő elé kerültünk, aki az Álarcos Király maszkjáról kérdezett. Nagyon kevesen tudták, hogy a Vörös Erődben van, de mint erődparancsnok, én ezek között a kevesek között voltam. Nem voltam hajlandó beszélni, mire a Közvetítő azt mondta, hogy ha nem én, akkor a társaim. − Lehunyja a szemét, összeszorítja a száját. − Ketten haltak meg közülük csak azért, mert nem árultam el semmit, nekik pedig fogalmuk sem volt arról, amit a Közvetítő tudni akart. Látszott a tekintetében, hogy őrült, és ha kell, az összes emberemet megöli, ha azzal szóra bír. Fogalmam sincs, meddig bírtam volna még ezt, ha az egyikük meg nem szólal... − Itt elhallgat, ökölbe szorul a keze.
− Mit mondott? − teszem fel a kérdést óvatosan.
− Megijedt, mikor látta, hogy a Közvetítő nem fél gyilkolni. Megemlített... téged. Téged, a fehérvérű lányomat. Azt mondta, hogy inkább a te haláloddal fenyegetőzzön, ha azt akarja, hogy beszéljek.
Hát innen tudott rólam! Ezért tudta meg Zachary olyan hirtelen, hogy életben vagyok.
− A Közvetítőt innentől már nem igazán érdekelte a maszk. Téged akart − folytatja Osden és végignéz rajtam. − Most pedig már értem, miért.
− Cerys mondta el?
Halvány mosolyra húzódik az ajka.
− Egy erődparancsnok elég hamar értesül arról, ha egy ifjú királynő tartózkodik a várában.
Majdnem én is elmosolyodok, de akaratlanul is újra az állán végigfutó hegre pislantok.
− Zachary kiszedte belőled, amit tudni akart?
Elsötétül az arca.
− Nem akarom, hogy a közelébe menj, de nincs más választásunk. A módszerei... fogalmazzunk úgy, hogy bárkiből kiszednek bármit.
Eszembe jut az álom, amiben Navid kiáltozását hallottam. Az a sok mély seb a hátán. Vajon Zachary rajta is alkalmazta ezeket a bizonyos módszereket?
− És te ezek után képes vagy elmenni az osztagoddal Maliselbe? Apám, ha elkapnak és újra Zachary markába kerülsz...
− Mindannyiunknak vállalnia kell a kockázatot − vág a szavamba keményen. − Elhiheted nekem, hogy nem szívesen hagyom itt egyedül Ceryst, és annak hallatán sem repesek az örömtől, hogy Garon magával visz Ararenbe, de muszáj áldozatokat hoznunk. − Megragadja a vállam és szembefordít magával. Kicsit kedvesebb hangon folytatja: − Reméltem, hogy soha nem kell ilyet mondanom, de most minden rajtad múlik, Wieta. Ha tehetném, vállalnám helyetted, de Garonnak igaza van abban, hogy rajtad kívül senkinek sincs esélye arra, hogy megküzdjön a Közvetítővel.
− Meg kell ölnöm − suttogom reszketeg hangon.
− Nem tehetsz mást. Nincs más lehetőség, érted? − Megszorítja a vállam. − Tudom, hogy irtózol ettől, de néha az élet úgy hozza, hogy nincs választásunk.
Zachary egy sötét lelkű, vérszomjas őrült. Mindenkinek jobb, ha meghal, de már annak a gondolatára is elfog az undor, hogy elképzelem, amint átszúrom a kardommal a testét. Persze, a tegnapi ostrom során is harcoltam, osztottam sebeket bőven, de szánt szándékkal még soha nem öltem sem embert, sem idézőt. Nem tapad úgy vér a kezemhez, mint például Navidéhez, aki előre eltervezetten, hidegvérrel ölte meg azt az erdei vadászt, a vörös szakállú samjai férfit, vagy épp Karlo Benoine-t. Én nem vagyok olyan, mint ő.
Apám látja rajtam, hogy kezdek elsápadni a rám váró feladat gondolatára, ezért finoman az állam alá nyúl és felemeli a fejem.
Ebben a pillanatban tompa kürtszó zúg fel a távolból, ami azt jelzi, hogy ideje lemennünk a szirtről és csatlakozni a csapatokhoz. Lejárt az időnk.
− Ne félj, tudni fogod, mit kell tenned − súgja Osden hüvelykujjával megsimítva az arcom. − Az én kis harcosom... Vigyázz magadra!
Lehajol és csókot nyom a homlokomra.
Még egyszer lenézek a Felső Erődre a magasból, mielőtt elindulok lefelé. Jól megnézek mindent: a hófedte pusztát, a szürke eget, a körülöttünk kavargó alig látható hópihéket, amelyeket a szél fúj ide a bozótosból és az eget karcoló fenyőfákról...
Az eszembe vések minden apró részletet, mert talán ez az utolsó alkalmam, hogy megtehetem.