Fehér, mint a vér

× 17 ×

Zanna kivezet minket a faluból. Otthonosan kanyarog a keskeny utcákban, olyan némán suhan előttünk, akár egy kóbormacska. Navid mögöttem lépdel, hozzám hasonlóan folyton hátra-hátra nézeget, azt lesve, hogy nem követ-e minket valaki.
Zanna nem csinál magának gondot ilyesmiből, egyetlen saroknál sem torpan meg, pedig bárhol ott gyülekezhet a falak mögött egy dühös falusiakból álló csürhe.
A hóesés nem áll el, a jeges darát szállító szél szünet nélkül ostromol minket. Séta közben − mivel kis csapatunkból senki sem kezdeményez társalgást − gondolkodni kezdek.
Mióta kimentett a máglya előtti forgatagból, Navid egyre csendesebb. Egy szót sem szól a tegnap éjjelről, nem is csipkelődik, ez pedig rossz érzéssel tölt el.
Mi van, ha van valakije? – jut eszembe. Ki tudja, hiszen alig ismerem. Ugyan magányosan éldegélt a nagyapja kunyhójában, de semmi akadálya nem volt annak, hogy összeismerkedjen egy kedves, emberi lánykával. Elutasított engem tegnap, mert már van valakije. Nem kizárt.
Hirtelen düh bugyog fel bennem. Mégis mi közöm van nekem ehhez? Egyáltalán mióta érdekelnek engem ilyen ostobaságok? Elszégyellem magam a sok bugyuta gondolatmenet miatt, amit végigfuttattam a fejemben. Nem kéne így elveszítenem a józan eszem, főleg nem épp most.
− Pontosan kik ezek a vérgyermekek? − kérdezem meg, hogy eltereljem a figyelmemet zavarba ejtő gondolataimról. Már csak néhány lepukkant viskó vesz körül minket, ez pedig a falu végét jelzi.
− A Névtelen Leány gyermekei, hölgyem. − Zanna hirtelen megtorpan és hozzánk fordul. − Deshia nagyon haragszik rá, amiért megteremtette a vérgyermekeket.
− Megteremtette? − visszhangzom.
Navid becsmérlő pillantást vet rám.
− Deshia haragszik a Névtelen Leányra. Micsoda dráma... − morogja a szemét forgatva. Kicsit megnyugtat, hogy a vallással kapcsolatos hitetlen megjegyzéseit azért nem szalasztaná el a tudtunkra adni. Talán nincs is akkora baj, mint képzelem.
Zanna ügyet sem vet rá, de sokkal halkabban folytatja. Nagyon oda kell figyelnem, ha érteni akarom, amit mond.
− A Névtelen Leány kísért a faluban. Minden egyes kő, minden egyes porszem őrzi az emlékét. Szembeszállt Deshiával, a halálakor nem volt hajlandó átadni a lelkét, ezért már csak egy üres lélekfoszlány, amit a bosszúvágy és a harag hajt, ez táplálja a gyermekeit is... − Reszelős suttogására megint borzongás fog el.
Nagyon nem hangzik jól ez az egész.
− És hogy néznek ki? − motyogom. − Mennyire veszélyesek?
− Vajon a nevük alapján mennyire veszélyesek? − jegyzi meg Navid gunyorosan.
Kis híján átdöföm a tekintetemmel, de az ő arca olyan, mint egy maszk: tökéletesen kifejezéstelen, épphogy csak egy kis fáradtság látszik rajta.
− Az emberek számára gyönyörűek − mosolyog Zanna. − De veszélyesek is. És általában éhesek.
− Fantasztikus − sóhajtom. − Sejtettem, hogy a mai nap során valaki még fel is akar majd falni, a ropogósra sütés túl egyszerű lenne...
Zanna engem méreget, kék szeme leginkább a zavaros óceán vizére emlékeztet. Csak néz, nem szól semmit, de mintha pusztán ezzel is képes lenne a lelkembe markolni. Összeszorul a torkom.
− Miért álltunk meg? − tudakolja Navid karba tett kézzel.
− Nem látod? − fordul felé Zanna.
Navid körülnéz, megcsóválja a fejét.
− Mit kéne látnom?
− Ne csak mindig azt vedd észre, ami az orrod előtt van, uram.
Hiába fojtanám vissza a nevetést, kitör belőlem egy rövid prüszkölés.
− Ezt most nem én mondtam − pillogok Navidre ártatlanul elmosolyodva. Nem viszonozza a mosolyt.
− Hálásan köszönöm a tanácsot − szűri a fogai közt haragosan megvillanó tekintettel. − Szóval? Mit kell nézni? − mordul fel rosszkedvűen.
Zanna rám függeszti a tekintetét. Tanácstalanul körülnézek, aztán...
− A szán nyomai! − kiáltok fel lelkesen.
− Ő legalább figyel − biccent felém Zanna büszkén, mire halványan elmosolyodok.
A szemem sarkából Navidet lesem, de semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Találkozik a tekintetünk. Végigmér, majd elfordítja a fejét és megkerül, hogy Zanna után induljon. Lefagy a mosoly az arcomról. Valami nincs rendben köztünk, ez már biztos.
Követjük a szán által vésett barázdákat a hóban, amelyek kivezetnek minket a fagyos pusztaságba. Erősödik a szél. Zanna párszor megbotlik a hóban, de nem áll meg, mintha egy fonál rángatná egyre közelebb az apjához és a vérgyermekekhez. A távolban hegyek emelkednek, ám előttük sűrű ködbe burkolózik a talaj.
Körülbelül húsz perc néma gyaloglás után elég közel érünk a ködhöz ahhoz, hogy észrevehessem: nem is valódi köd, hanem inkább gomolygó vízgőz.
− Mi van ott? − kérdi meg Navid gyanakodva. Ugyanaz járhat a fejében, mint nekem.
Zanna még sétál egy kicsit, aztán megáll és hátrafordul. Az arca kipirosodott a hidegben, a haja izzadtan tapad a homlokához. Legfelső szoknyájának szegélye hótól ázott, csillogó jégkristályok fagytak a vastag anyagra.
− Deshia könnyei.
− Tehát víz − állapítja meg Navid. − Meleg víz − javítja ki magát elgondolkodva.
Zanna vállat von.
− Hogy kelünk át? − dörmögöm a fehér gőzfelhőt vizslatva, ami mindent eltakar. Ha egyszer belépünk oda, az orrunkig sem fogunk látni. − Valami csónak, vagy ilyesmi...?
− Errefelé nem használnak csónakot, túl veszélyes − rázza meg a fejét Zanna és egy röpke pillanatra újra visszatér az arcára a tegnapi félelem. − A víz a gyermekek területe.
− Ugye nem várod el azt, hogy megtanuljunk a vízen járni? − emeli meg Navid az egyik szemöldökét.
− A hit mindenre képes. − Zanna lenyugszik, Navidre mosolyog. − Deshia megvéd.
− Ne vedd magadra, de ezzel most nem nyugtattál meg − dörmögi Navid a hajába túrva.
− Kövessetek!
Azzal Zanna a köd felé fordul és megindul előre. Kis tétovázás után követem. Ha ez az ára annak, hogy megszerezzem a következő szilánkot, hát legyen − legfeljebb úszoni fogok egy kicsit.
Közvetlenül magam mögül hallom Navid lépteit, érzem, hogy fagyos viselkedése ellenére szorosan a nyomomban van és rajtam tartja a szemét. A kezem az egyik kardom markolatára teszem, épp akkor, mikor a gőzfelhőbe érünk. Meglepetésemre továbbra is havat érzek a csizmám alatt, de van egy sejtésem, hogy víz vesz körül minket.
Alig látom Zanna alakját, de próbálom nem szem elől téveszteni. Kísérteties ügyességgel kerülgeti a számomra láthatatlan víztükröt.
− Több tó lehet egymás mellett. A köztük lévő partszakaszok egyikén egyensúlyozhatunk − hallom meg Navid hangját.
− Hogy mentek itt át a szánnal? − suttogom. − Ha valóban olyan nagyon keskeny a part, nem férhettek volna... − Váratlanul megbotlom valamiben. Igyekszem visszanyerni az egyensúlyom, de a hó túlsagosan csúszós alattam.
Navid megragadja a köpenyem csuklyarészét és olyan erősen ránt vissza, hogy teljesen a mellkasának préselődöm. Az egyik keze a derekamra fonódik. Megakad a lélegzetem, felpillantok rá. Az arca alig pár ujjnyira van az enyémtől.
Egy pillanatig mindketten dermedten állunk, én eleinte a rémülettől, aztán már inkább a közelsége miatt.
− Elfelejtettem szólni, hogy itt vannak a roncsok. Figyeljetek, hová léptek! − töri meg a csendet Zanna kiáltása, mire zavartan szétrebbenünk. Úgy döntök, hogy jobb, ha a földet fixírozom, de a ködön kívül nem látok semmi mást.
− Roncsok? − kapok észbe. − Milyen... roncsok?
Lehajolok és teszek egy körkörös mozdulatot a kezemmel. Kicsit feloszlik a gőz és egy hóból kimeredező lécet pillantok meg. Egyik felét sötét, ragacsos anyag borítja. Fejbe kólint a felismerés.
− Ez a szán? − borzadok el.
− Ez volt a szán − dünnyögi Navid sötéten.
Majdnem felsikítok, mikor a léc mellett egy emberi kart is találok. Cikcakkos harapásnyomok vöröslenek rajta, a tagot fedő bőr cafatosra szakadt, mintha valami megrágcsálta, aztán kiköpte volna.
− Jó istenek... − rebegem kiszáradt ajkakkal.
Navid áthajol a vállam felett, hogy megnézze, mit találtam.
− Nem is értem, miért van rossz előérzetem − súgja csendesen.
− Gyertek! − kiáltja Zanna újra. − Ez a hely nem biztonságos.
− Na nem mondod... − mormogja Navid és futólag a vállamra teszi a kezét. − Gyerünk, tűnjünk innen.
Nem kell kétszer mondani. Átlépem a roncsokat, minden lépésem előtt körbetapogatom a havat a csizmám orrával, nehogy újra kellemetlen meglepetés érjen. Minden idegszálam azt sikítja, hogy figyelnek minket, és ez nem túl bizalomgerjesztő.
Telnek a percek, a páragomolyag egyre sűrűbbé válik. Már minden apró neszre megtorpanok és fülelni kezdek.
Hirtelen csobbanás hasít a csendbe, azonnal megállok. Zanna előttem ugyanígy tesz, Navid szintén.
Még egy csobbanás − ezúttal hangosabb.
− Menjünk tovább − préselem ki magamból.
Zanna halk, lemondó sóhajt hallat és lomha léptekkel elindul.
A következő csobbanás már közvetlenül mellőlem hangzik fel, az arcomba vízcseppek fröccsennek. Felsikkantok, mikor valami megragadja a bokám.
Rúgok egyet, mire a lábamat szorító valami elereszt. Kirántom a kardom és körbefordulok, de senkit sem látok.
− Navid! Zanna! Hol vagytok? − rikoltok fel dübörgő szívvel.
− Engedj el! − Navid dühös hangja felé fordítom az arcom. Elnémul, nem látom őt, csak a ropogó hó árulja el, merre van. Újra megszólal. − Nem hallod, eressz el!
Navid ezután következő cifra szitkozódását egy sivító kacaj nyomja el, aztán a víz megint csobban egyet, sokkal hangosabbat, mint eddig.
− Navid, jól vagy? − szólongatom. Nem érkezik felelet. Előhúzom a másik kardom is és arra indulok, ahonnan a hangját hallottam. Valami megragadja a karom. Ijedten pördülök meg, de csak Zanna áll mögöttem. Kifújom a bennem ragadt levegőt és elfordulok.
− Navid! − kezdek bele újra, de Zanna a számra nyomja a tenyerét.
− Csss, hagyd, kisasszony, hisz úgysem hallja − paskolja meg a vállam vigasztalóan. − A víz alá nem ér el a hangod. Nem is tudna válaszolni, különben megfulladna. − Gondolkodik egy kicsit. − Mondjuk, ha előtte átharapták a torkát, akkor már nem olyan rossz érzés megfulladni.
Elsápadok.
− Mi? − lehelem. − Nem, az nem lehet...
− Tovább kell mennünk. El kell jutnod a jég alá.
− Nem mehetünk, Navid... – hadakozom erőtlenül.
− Odalent van − mondja könnyed hangon.
− Nem halhatott meg!
− Nem mondtam, hogy halott, csak azt, hogy lehetséges, hogy az. Majd kiderül. − Zanna megfogja és megszorítja a kezem. − Pedig én figyelmeztettem, hogy ne csak azt vegye észre, ami az orra előtt van, de nem hallgatott rám.
Egy hosszú percig semmit sem mondok.
− Te végig tudtad, hogy ez lesz? − fakadok ki végül.
Némán néz rám, komoly az arca. Aztán mosolyra kunkorodik az ajka.
− Már mondtam, hölgyem: nem tudom, mit tudok.