Fehér, mint a vér

× 1 ×

Nem vagyok gyilkos.
A kezem csurom vér, alig kapok levegőt. Mintha jeges karmok markolnának a tüdőmbe és addig préselnék, ameddig meg nem fulladok. Elfehéredő ujjakkal szorongatom a vörös álarcot, a körülöttem terjengő fémes szagtól hányingerem támad.
Nem vagyok gyilkos!
Hiába próbálok uralkodni magamon, remegő kézzel elejtem a maszkot. Túl sok a vér.
Egy csepp. Kettő. Aztán még egy. Kábultan figyelem, ahogy a rózsaszín folt egyre csak növekszik a hóban.
Képtelen vagyok levenni a tekintetem a férfiról, aki alig néhány pillanattal ezelőtt rogyott térdre előttem. Azóta teljesen néma, még csak meg sem moccan.
Olyan, mintha órákig tartana a bénultságom, csak arra eszmélek fel, mikor valaki megragadja a köpenyem és felránt a földről, majd egy kardpenge nyomódik a torkomnak.
− Sosem kellett volna megbíznunk benned, bármit is mondott Osden egykor – sziszegi a mögöttem álló alak a fülembe. Érzem a meleg lélegzetét a bőrömön, éles ellentétet alkot a nyakamnak feszülő acél hűvösségével.
− Eresszen el! – nyögöm ki. – Nem én tettem!
− Késő menekülni, nem játszhatod örökké az ártatlan báránykát. Mind sejtettük, hogy amint apád már nem ügyel rád, előbújik a valódi éned.
A kardél a bőrömbe vág. Megemelem az állam, hogy kicsit elhúzódjak tőle.
− Nem vagyok gyilkos – jelentem ki a fejemben cikázó egyetlen értelmes mondatot, amibe egészen eddig kapaszkodtam. Higgadt hangom ellenére kezd eluralkodni rajtam a kétségbeesés.
A férfi elveszi a torkom elől a fegyverét, mire én ellépnék előle, de ő a csuklyámnál fogva visszaránt magához és durván megmarkolja a csuklóm, hogy felemelje a véres kezem.
– Nem, mi? – horkant fel gúnyosan. – Láttam, amit láttam, kislány. Osden nem tanította neked, hogy hazudni nem szép dolog?
Összeszorítom az ajkam.
− Na lódulj, Grego majd eldönti, mihez kezdjünk veled! – Oyan erővel lök meg, hogy majdnem elbotlom a csúszós sziklákkal teli lejtőn.
Tehetetlenül hagyom, hogy lekísérjen az erődig, próbálva mindeközben nem tudomást venni a kardról, ami fenyegetően az oldalamnak szegeződik.
A gyilkos pedig fent marad a szirten.

×××

Ostobaság volt ma délután elhagynom az erődöt.
Órákig rajzoltam odakint, már csak néhány apró simítás volt hátra: egy kevés óvatos satírozás, amivel besötétíthettem az eget és néhány erős kontúr, hogy kiemeljem a távolban álló erőd markáns, mégis kusza vonalait.
Visszatettem a szénrudacskát a faládikába és megszemléltem a művem. A havat tiszta, fehér foltok alkották a papíron, a borús ég pedig ugyanolyan mogorva szürke színben tekintett vissza rám a rajzról, mint ahogyan a valóságban is tette. Elmosolyodtam. Ez most nem is lett olyan rossz.
Mióta apám elment, mindig erre a szirtre menekültem. Hosszú és fárasztó volt az út, tele meredek lejtőkkel és kanyarokkal, de mégis megérte. Minden egyes alkalommal megérte, mert ez a mi helyünk volt. Csak a miénk.
Mindig ő ment elöl, én pedig követtem őt, mint egy katona a vezérét. Tudta, hogy megjegyeztem, mikor merre kell fordulni. Nem okozott gondot, hogy már egyedül kellett feltalálnom, de a szívem mélyén sokszor azt kívántam, bárcsak itt lenne és vezetne.
Négy hónapja jártam ki egyedül a szirtre, amit a szép emlékeken kívül a Felső Erődre és környékére nyíló varázslatos kilátás miatt szerettem annyira. Tökéletes hely volt arra, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem és néhány órára elfeledjem, mi vár rám, amikor majd visszatérek a várba: Cerys savanyú arca, az Álarcosok egyre elviselhetetlenebbé váló bizalmatlansága, na és persze Grego. Az új erődparancsnok apám után, aki egyszerűen ki nem állhatott engem. A hideg és a vad szél ellenére is sokkal jobb volt idefent eltölteni az apám edzései hiányában hirtelen nyakamba zúdult szabadidőt.
Kinyújtottam zsibbadt lábamat, leráztam a csizmámra tapadt havat, aztán hátrébb csusszantam a sziklán. Az ölembe fektetettem a könyvem és dermedt ujjaimmal visszalapoztam egyet. A tekintetem a könyvben vigyorgó férfiarcra siklott. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy ezt a vigyort csak utólag rajzoltam hozzá. Apám a valóságban fintorgott, mikor kijelentettem, hogy le akarom rajzolni. Nem volt oda a dologért, de legalább örült annak, hogy én örülök.
Észrevettem, hogy egy könnycsepp elmosta az apámról készült rajzom arcélének vonalát. Felhullámosodott a papír, mintha érezte volna, hogy valami négy hónappal ezelőtt véglegesen megváltozott, és ezért neki is új formát kell öltenie.
Elszorult torokkal inkább máshová lapoztam. Végignéztem az apró firkákat a papír minden szegletén: fák, sziklák, a Felső Erőd részletei. Egy mosolygós nő sötét, göndör hajjal – a régi Cerys, aki még nem nézett rám úgy, mintha én tehetnék apám eltűnéséről.
Sokan azt rebesgették, hogy én biztosan nem Cerys gyermeke vagyok, és egyre több mocskos pletyka terjedt el az erődben. Ezek egyike volt például az, hogy apám együtt hált egy idéző asszonnyal − máskülönben hogyan születhetett volna olyan lánya, mint én?
Egy lány hófehér tincsekkel és hullasápadt bőrrel. Ez már önmagában elég ok volt arra, hogy idézőnek bélyegezzék meg az embert, bele sem gondolva abba, hogy nekem még csak mágiám sincs.
Nem tudom pusztán egy mozdulattal szétszakítani valakinek az ereit és undorító módon belülről cafatokra szaggatni őt, nem tudok groteszk lényeket teremteni a véremből, és halálos vérkört sem vagyok képes varázsolni, mint a többi idéző.
Ameddig apám itt volt, egynek számítottam az Álarcosok közül – más voltam ugyan, de befogadtak. Ám amióta nem volt itt, mintha engem is máshogy láttak volna. Egy szörnyetegnek, aki veszélyt jelentett rájuk. Aki bármelyik pillanatban lecsaphatott.
Továbblapoztam és még több rajzra bukkantam: a három isten, egy farkas és egy medve képe, mindenféle álarcos figurák. Mikor újra szembetaláltam magam apám portréjával, pár másodpercig meredten néztem rá, aztán becsuktam a könyvet.
Néhány hópehely libbent a barna bőrborítóra. Erősödött a szél, és innen már tudtam, hogy itt az idő visszaindulni. Az elsötétült égre néztem. Egyértelműen vihar közelgett.
Fogtam a könyvem, a táskámba süllyesztettem, a szikla mellé fektetett kardjaimat az övemre csatoltam, majd a fejemre húztam a bundás köpenyem súlyos csuklyáját. A hajamat az arcomba fújta a szél, miközben lekászálódtam a szikláról. A csizmám alatt recsegett a fagyott hó, mintha csontok roppantak volna szét a lépteim nyomán.
Miközben lefelé kanyarogtam az erőd felé vezető ösvényen, eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha letérnék az útról, egyenesen be az erdőbe. El a folyópartig. Egymagamban. Szabadon.
Hirtelen megcsúszott a lábam a sziklán. Kis híján elestem, de még sikerült álló helyzetben maradnom. Egyre sűrűbb pelyhekben havazott, én pedig egyre jobban örültem volna annak, ha végre átértem volna az út legmeredekebb szakaszán. Korábban kellett volna visszaindulnom.
A távolban megpillantottam az egyik őrkunyhót. Az egyszerű szerkezetű, fából összetákolt kis házikóban semmi különös nem volt, mégis éreztem, hogy valami nem illett a képbe. Aztán megláttam: füst.
Hunyorogva megtorpantam és figyeltem, amint a sűrű, sötét gomolyag felkapaszkodik az égbe a kunyhó felől − a vészjelzés.
Legszívesebben rögtön az őrség felé indultam volna, hogy megtudjam, mi vagy ki tanyázik arrafelé, de apám tanítása, miszerint egy elhamarkodott döntés sosem vezethet jóra, megállított.
Erőt kellett vennem magamon, hogy elforduljak a füsttől, de végül sikerült elindulnom az erőd felé. Gyorsabbra fogtam a lépteimet. Majd ők megoldják, ismételgettem.
Már alig láttam valamit a felerősödött hóesésben, de tudtam, hogy egészen közel vannak a Felső Erőd falai. Nincs sok hátra, nem szabad visszafordulnom.
Valami megmoccant mögöttem, kavicsok csikordultak. Odafordultam, de nem volt ott senki. Kalapáló szívvel nyeltem egyet, a kezem az egyik kardom markolatára fektettem. Újra halk neszt hallottam magam mögül.
Megpördültem, próbáltam kipislogni a szemembe röppent hópelyheket. Hangos, ügyetlen léptek dobbantak a közelben. Egy férfi tántorgott felém az ösvényt közrefogó fák közül. Lassan – túlságosan is lassan. Az arcát vörös maszk fedte, ami azt jelentette, hogy a Rend tagja.
− Mi történt? − próbáltam túlkiabálni a süvítő szelet.
Ám bármilyen hangos is igyekeztem lenni, a harcos nem felelt. Tett még egy bizonytalan lépést felém, aztán térdre esett előttem. Rögtön leguggoltam hozzá és megragadtam a vállát.
− Láttam a vészjelzést. Mi történt? – ismételtem.
Tompa, elfúló hörgés hallatszott a maszk mögül.
Mindössze egyetlen szó.
− Idéző...