Fehér, mint a vér

× 27 ×

Cerys egy percig sem tétlenkedik, körbejárja az ebédlőt és közben olyan rutinosan osztogatja a parancsokat, mintha már évek óta ezt csinálná. Sokszor Navid is csatlakozik az utasítgatáshoz, ilyenkor érzem igazán, mennyi tapasztalata van az ilyen ügyekben.
Navid és én közvetlenül Cerys mögött lépdelünk. Jeco szintén utánunk lohol, de én hátrakiáltok neki:
− Keresd meg Zannát, és vidd valami biztonságos helyre!
− Értettem − feleli. Próbál lelkesnek tűnni, de látom a szemében a félelmet. Nem csoda, Maliselben ő is jól láthatta, mire képes a Medve serege néhány idézővel kiegészülve.
Éppen rákérdeznék Cerysre, hogy nekem milyen feladatot szán, mikor ő lefékez előttünk és olyan hirtelen fordul meg, mintha most jutna csak eszébe, hogy mi is jelen vagyunk.
− Kell fegyver? − veti oda Navidnek.
− Nem feltétlenül, de azért egy íjnak örülnék − ránt vállat pimasz mosollyal a szája sarkában.
− Menjetek a fegyverraktárba, Hewieta tudja, merre van. Ha készen vagytok, gyertek a délkeleti védfalhoz, ott szükség lesz a legjobb harcosainkra. − Szigorú arccal felém fordul és Navidre mutat. − Tartsd rajta a szemed, mert a te felelősséged!
Kurtán bólintok, aztán Cerys már bele is vegyül a sürgölődő Álarcosok kavalkádjába. Navidre sandítok.
− Gyere utánam!
A folyosón haladva egyre többeket látok, akik már a csatához készülődnek. A vörös maszkos kisfiúk közösen cipelnek náluk kétszer nagyobb köveket, a nők szalmát hordanak az égő lövedékek elkészítéséhez, mindenki próbálja túlkiabálni a másikat. A nagy kapkodásban senkinek sem tűnünk fel túlzottan.
Befordulok a jégtömlöcök felé vezető csigalépcsőre, mire Navid hirtelen belekapaszkodik a téglafalba és megtorpan. Felismeri a helyet.
− Nyugalom, nem oda viszlek − mondom lágy hangon.
Csukott szemmel felsóhajt, aztán rám pillant.
− Ne haragudj, csak nem volt éppen kellemes az éjszakám.
Vajon tudja, hogy éjjel én is éreztem a jégtömlöcök hűvösét? Végül csak ennyit mondok:
− Megértem.
Majdnem hozzáfűzöm, hogy sajnálom, de úgy döntök, hogy jobban teszem, ha csendben maradok. Nagyjából a jégtömlöcökhöz vezető meredek lépcsőút felénél már fel is bukkan a fegyvertárba vezető ajtó.
A zsúfolt, nyirkos szobába lépve azonnal megcsapja az orrom a fém és a doh átható szaga. Elfintorodva belépdelek a fegyverhalmok közé. Navid összeráncolt homlokkal tanulmányozza a lerakatot.
− Micsoda rendetlenség − jegyzi meg. − Hogy találtok ti itt meg bármit is?
− Csak tudni kell, mit hol keress. − Bizonyításképp benyúlok az egyik faládába és előhúzok egy nyilakkal teletömött tegezt. − Ez jó lesz? − nyújtom Navid felé, ő viszont mostanra már egy ívelt fenyőíjat nézeget és ügyet sem vet rám.
Várok pár másodpercig, amíg nagy kegyesen rám, azaz jobban mondva a tegezre emeli a tekintetét. Lassan elhúzza a száját.
− Elmegy.
Fújok egyet és hozzávágom a tegezt, de ő elkapja, mielőtt még nekicsapódna a vállának. Halvány vigyort villant rám.
− Ez most elég gyenge próbálkozás volt. Tudsz te jobbat is.
Megforgatom a szemem.
− Megvan minden, ami kell?
− Meg − mutatja fel az íjat büszkén.
− Ez gyorsabban ment, mint hittem.
Felcaplatunk a lépcsőn, de amint kilépek a folyosóra, beleütközök valakibe. Hátratántorodok.
− Pont téged kerestelek! − hebegi Jeco az orrom alá dugva a két kardomat. − Gondoltam, szükséged lehet rá, és...
Kikapom a kezéből a fegyvereim.
− Kösz. Zannával minden rendben?
Jeco gyanakodva méregeti Navidet, de a kérdés hallatán visszafordul hozzám.
− Mi?
− Zanna − ismétlem. − Biztonságba vitted?
− A gyerekeket a pincébe kísérték. Megmondtam Zannának, hogy menjen velük.
− És velük ment? − húzom fel a szemöldököm.
Oldalra pillant, beharapja az alsó ajkát.
− Eleinte nem akart, de aztán meggyőztem.
− Jól tetted. Hová küldött Cerys?
− A déli bástyánál leszek, de először besegítek a kapunál. − Elhallgat. − Mielőtt elkezdődik ez az egész, még azt akartam mondani, hogy... − Megköszörüli a torkát, mély levegőt vesz, és hadarni kezd. − Nem hittem volna, hogy egyszer lesz egy ilyen barátom, mint te.
− Hogy érted azt, hogy ilyen? − kérdezek vissza kíváncsian.
− Hát, ilyen bátor, becsületes, és ráadásul elvisel maga mellett. Ha nem ismernélek, azt hinném, nem is létezik ilyen ember.
Navid hangosan köhécselni kezd, mire mindketten elnémulunk és ránézünk.
− Nem akarom megzavarni a meghitt beszélgetést, de szerény véleményem szerint ennek nem most van itt az ideje.
− Sok sikert − mormogja Jeco sértetten, aztán int és eltűnik a forgatagban. Navidre pillantok.
− Néha lehengerlően kedves vagy, tudod?
Látom rajta, hogy nehezére esik visszafojtani a vigyorgást.
− Sokan mondták már.
Átvágunk az erődön, lépcsőzünk egy keveset, majd végül a délkeleti védfal tetején lyukadunk ki. Alig lézengenek itt katonák, a legtöbbjük még a várkapu környékén segédkezik a hajítógépek összetákolásában.
Navid a fal széléhez lépdel és kihajol, sötétbarna haját összekócolja a szél. Egy ideig csak nézegeti a horizontot. A lemenő nap fénye vörösre színezi az arcát.
− Szerinted Zachary is eljön, hogy megöljön? − kérdezem meg halkan.
− Nem hinném, hogy itt lesz. Valószínűleg visszament Ararenbe, nem szereti holmi ostromokkal összepiszkolni a kezét.
Én is a fal széléhez megyek, a téglákra könyökölök.
− Azért támadják meg a várat, mert látták, hogy idejövünk − motyogom magam elé. − Jobban el kellett volna rejtőznünk az úton.
− Nem csak miattad jönnek ide, Zachary-t egyébként sem hagyja nyugton a Felső Erőd. Tudja, hogy ez a vár nem adja meg magát könnyen.
Kisimítok egy hajtincset az arcomból, aztán felhúzom a csuklyámat.
− Maliselből mind ide fognak jönni?
Navid felém fordítja az arcát, ujjaival dobolni kezd a jeges kövön.
− Nem mind. Zachary nem ostoba, hagy embereket a főváros megtartására, viszont... − Elkomorul az arca.
− Viszont mi?
− A Fekete Medvének rengeteg embere van délen is, az Alsó Erődben. Attól félek, hogy a Közvetítői Gárda néhány tagja is itt lesz.
Értetlen arcom láttán magyarázni kezd.
− Zachary nagy valószínűséggel Ararenbe ment, és sejthetően vitte magával a gárdája tagjait is. De lehet, hogy egy-kettőt közülük elküldött ide, hogy besegítsenek. A Közvetítői Gárda az uralkodó személyes testőrsége, a birodalmunk legkiválóbb vérmágusai. Régi szokás, hogy a papnőkön kívül a Közvetítők megjelölik a gárdájuk tagjait is.
Nyelek egy nagyot, mert eszembe jut a szétszabdalt tetoválás a hátán.
− Te is közéjük tartoztál?
Lesüti a tekintetét.
− Egykor igen − feleli halkan. − Amíg Zachary ki nem nevezett várparancsnokká, mert akkor Doreshbe kellett utaznom.
Jobbnak látom, ha inkább témát váltok.
− Hány vár van még a doreshin kívül?
Elgondolkodik.
− A Fehér Kastély Ararenben, Doreshben a kővár, és ezen kívül még egy délebben, a caskei erőd.
− Ott ki a parancsnok?
Nem válaszol, csak az égen gomolygó halványszürke felhőket nézi. Mintha szomorúság költözne a szemébe, de ebben nem vagyok biztos.
Ekkor hallom meg a dobokat. Ritmusos morajlás és dübörgés érkezik a fagyos széllel, a harcias ütem fenyegetően körbetáncol minket, felgyorsítja a szívverésem. Elfordítom a fejem és már látom is a felénk igyekvő vörös maszkos íjászokat. Ceryst is megpillantom a kapu feletti várfalon, az Álarcosok úgy veszik körbe, mintha készek lennének bármitől és bárkitől megóvni őt.
Navid turkálni kezd a combjára erősített kis tarsolyában, amit eddig még nem is vettem észre. Előhúz egy apró üvegcsét, amiben valami feketés-vöröses folyadékot látok.
− Az vér? – kérdem döbbenten.
Egy pillanatra felpislant rám, miközben előhúz egy nyílvesszőt.
− Mi más lenne? – Komoly arccal lecsavarja az üvegcse kupakját és a szeme elé tartja, hogy megnézze, mennyi vér maradt még benne. – Mindig magamnál tartom vészhelyzetek esetére, segít a mágiában, ráadásul most elengedhetetlen, mivel nem a saját nyilaim vannak nálam.
− A saját nyilaid? – ismétlem, és közben a homlokomat ráncolom.
Az egyik ujját belemártja a vérbe.
− Ez nem sokra lesz elég – mormogja maga elé, mintha ott sem lennék.
− Elmagyaráznád, hogy mit csinálsz? – hajolok át a válla felett, hogy jobban lássam, miben mesterkedik.
Leteszi az üvegcsét a téglára, a véres ujjával pedig precízen bekenegeti az egyik nyílvesszőt.
− Borzalmas íjász vagyok, soha nem értettem semmilyen fegyverhez. Se kardhoz, se szekercéhez, íjhoz meg aztán végképp nem. A vér viszont segít korrigálni a lövéseim irányát. A mágia sokkal inkább az én terepem, így egyszer kitaláltam, hogy mi lenne, ha kombinálnám a kettőt... − Halvány, ravasz kis mosoly ül ki az arcára, miközben már egy újabb vessző végét festi vörösre.
− Okos – bólogatok elismerően. – Tehát a saját nyilaid azok voltak, amiket elvesztettünk a vérgyermekeknél. Azok már előre át voltak festve vérrel, ugye?
− Pontosan. – A kész nyilakat a téglafalra pakolja.
− Ilyen kevés vér elég? – emelem fel az egyik nyilat, és megforgatom az ujjaim közt.
Vállat von.
− Minél több vér, annál könnyebb irányítani, de mint mondtam, a vérmágiát jól tudom kezelni, így kevéssel is boldogulok.
Nem tudom nem észrevenni, hogy időközben a dobszó hangosabbá vált. Sőt, ijesztően gyorsan hangosodik. Úgy tűnik, Navid is felfigyel erre, mert abbahagyja a nyílfestést, visszadobja a tarsolyába az üvegcsét és a távolba tekint.
Itt vannak. Az eget a viharfelhők mellett homályos árnyak is sötétítik, a dobok hangján éles rikoltozás és szárnysuhogás szűrődik át. Lent a havas síkságon katonák tartanak a vár irányába, tőlük származik a dobszó. A menet élén két szárnyas, hópárducszerű szörnyeteg menetel, hátukon két peckesen nézelődő alakkal. Az egyiküket még ilyen messziről is felismerem: Veddar nem visel sisakot, félhosszú haját tépázza a szél. A mellette haladó férfi borostás, markáns arca nem árul el semmilyen érzelmet. Éjfkete páncélja tiszteletet követel, köpenye lobog mögötte a szélben. A Fekete Medve meglepően jóképű – nem csoda, hogy a fia is az.
Navid tartása megfeszül mellettem, meredten nézi a fekete sereget. A tekintetét lassan az égre emeli, és halkan elkáromkodja magát.
− Mi az? – faggatom.
− Curio is itt van – morogja. – Jól sejtettem, Zachary gárdatagokat is ideküldött. − Mielőtt még bármit is kérdezhetnék, felemeli az íját és az idegre illeszt egy vesszőt. – Készülj fel, mert ha Curio segít a Medvének, akkor jelentős légierő érkezik – veti oda nekem.
Előhúzom a kardomat és várakozok.
− Ők régen a társaid voltak, most pedig hidegvérrel megölnéd őket? – bukik ki belőlem.
Megfeszíti az ideget. Egy villanásnyi időre elsötétül az arca, de olyannyira, hogy még én is megborzongok a láttán.
− Egyiket sem kedveltem annyira, hogy most megkíméljem. Ők sem engem, úgyhogy teljesen nyugodt marad majd a lelkiismeretem. Curiót amúgy is tiszta szívből gyűlölöm. – Kilövi a vesszőt, közben összepréseli az ajkát, csak ez árulkodik arról, mennyire koncentrál. Tekintetem a nyílra tapad, ami egy pillantás múlva már átfúródik egy felhőfoszlány mögül előbukkanó sötétzöld pikkelyekkel borított, repülő gyíkra hasonlatos teremtmény fején. Pontosan a két szeme közt.
A szörnyetegen ülő fekete-arany egyenruhás katona rekedt sikollyal bucskázik le hátasáról, és zuhanni kezd, majd a hóban köt ki a szörnnyel együtt. Egyikük sem moccan már többet.
Nyelek egyet, és magamban elmotyogok egy hálaimát, hogy Navid nem az ellenség oldalán áll.
A védfalunkon sorakozó Álarcosok szintén lőni kezdenek az égen feltűnő különböző repülő lényekre és utasaikra, sokan még a nyílvesszők végeire erősített szénát is meggyújtják, majd tüzes nyilakkal támadnak. Percek múlva már egészen besötétedik az ég, füstszag terjeng a levegőben.
Lent is kialakulóban van a harc, a Medve katonái gyalogosan vagy lovon ostromolják az Álarcosok csapatait, akik elszánt csatakiáltások közepette fel is veszik velük a harcot. Cerys kiadja a parancsot a hajítógépek bevetésére. Az égen sárgán szikrázó, tüzes golyók röppennek át, egyenesen az ellenség sorai közé.
Navid sem lazsál, újabb és újabb mesterien pontos lövéseket hajt végre, és szabad másodperceiben tartalék vesszőket keneget be vérrel. Nekem is akad dolgom, a repülő szörnyetegek utasai ugyanis egyre vakmerőbb ugrásokat mutatnak be, hogy feljussanak az erődfalakra, ezután pedig habozás nélkül ránk vetik magukat. Bőven van kivel vívnom, de szerencsére kevesen vannak olyanok, akikkel egy kicsit is kihívást jelentene a párbaj. Otthonosan mozgok, hisz a vár minden szegletét ismerem, jelentős előnyben vagyok a vendégeinkkel szemben. A közelharcos Álarcosok is besegítenek, velük együtt pedig az összes betolakodót sikerül eltüntetnünk idefentről.
Ám a sikerélmény nem tart sokáig, mert mire végzünk az első csapatokkal, addigra duplaannyian kerülnek a helyükbe.
Navidhez hátrálok, aki bosszankodva szedegeti elő a megmaradt nyílvesszőit.
− Kevés a nyilam, ráadásul ez az utolsó, amire vér jutott – kiáltja feltartva az említett tárgyat.
– Honnan a csodából vannak ennyien? – fakadok ki az égre mutatva. Mindenütt örvénylenek a torz, szárnyas lények, egy szusszanásnyi szünet sem akad a harcban.
− Curio készült erre, rengeteg a vér a csatatéren, a teremtéshez pedig leginkább erre van szüksége – magyarázza.
Lekaszabolok néhány mellettem elrepülő rovarszerű, penészszínű lényt, mire eszembe jutnak Grego szavai, mikor még az óriásféreg ellen küzdöttünk: ha az idéző holt, a teremtménye is holttá válik.
− Lődd le! – ordítom Navidnek. – Lődd le Curiót, és eltűnnek!
Mintha felismerés csillanna a szemében, talán ez eddig nem jutott eszébe. Kikerül és futni kezd a falon, én a harcosok és szörnyek közt szlalomozva, szorosan a nyomában maradva követem. A kapu melletti bástyára rohanunk, ami a legmagasabb az összes közül. Jó választás.
Az eget és a földet kémleli, én hasonlóan teszek, de nem látok egy idézőt sem. Odalent heves csata dúl, a havat már vér áztatja. Repkednek körülöttünk a nyílvesszők, sok helyen a falakat összekötő fahidacskák lángokban állnak, füst gomolyog mindenütt. A hulló hóba perzselő hamu keveredik, folyamatosan pislognom kell, verejtéktől és apró sebektől ragacsos az arcom.
Hirtelen pillantom meg a fehér álarcot a szürke káoszban.
− Ott van! – rikkantok fel.
Navid is felfigyel az idézőre, aki épp a szomszédos bástya felett suhan el egy denevérhez hasonló lényen. Felemeli az íját, összehúzza a szemét.
− Biztos, hogy ő az? – szólalok meg.
− Nem, de mindjárt kiderül. – Elengedi a húrt, a vessző nyílegyenesen a fehérvérű felé száguld. Azaz eleinte felé, de aztán már teljesen más irányba tart...
− Elvétetted – suttogom elszoruló torokkal.
− Biztos? – vonja fel a szemöldökét.
Az idéző éles kanyart tesz, int valamit a kezével a többi fekete ruhás katonának, de aztán megdermed a mozdulat közben, mert a szörnyeteg, amin repül, oldalra billen. Először nem tudom, miért, de aztán észreveszem, hogy Navid nyila átdöfte a lény torkát.
− Nem vétetted el – motyogom kábán.
A maszkos alak lecsúszik a szörnyéről, majd kicsavarodott testtel landol a földön. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az idéző nem élte túl a zuhanást, ugyanis az összes körülöttünk repkedő borzalom lelassul, majd porrá és hóvá hullik szét. Az ég kitisztul, már látszanak a csillagok, a fenti Álarcosok pedig kurjongatni kezdenek örömükben.
− Azt hiszem, tényleg Curio volt. Ezzel most megsemmisítetted a légierő javát – jelentem ki örömittasan. Navid azonban kihajol a téglafalról, nem igazán törődik a pillanatnyi sikerrel.
− Odalent még mindig túl sokan vannak, szinte kétszer annyian, mint a mi embereink – közli a csatateret pásztázva. – Ha így folytatják, nemsokára áttörik a kaput, és ha bejutnak, végünk. Nem Curio volt itt az egyetlen idéző, érkezik majd az erősítés is. Ki fognak fogyni a távolsági fegyvereink lőszerei, de már a falak sem bírják sokáig – sorolja.
− Mit akarsz tenni?
− Lemenni.
− De hisz ott vérfürdő van! – hűlök el. Aztán szép lassan értelmezem a szavait. – Vérfürdő – ízlelgetem a szót, és minél többször mondom el magamban, annál tisztábbá válik a terve. – Arra gondolsz, hogy... − Nem tudom befejezni, mert a vállára kapja az íját, felém fordul és közbevág.
− Igen, arra.
− Én is megyek – vágom rá.
− Biztos?
− Mindenki, aki most odalent harcol, vállalta a kockázatot, hogy az életével fizet. Én is közéjük tartozom, akár elismerik, akár nem. Nekem is ott a helyem.
Navid arca ellágyul, de nem felel semmit.
− Meghalhatunk – mondja végül csöndesen.
− Tudom.
Ekkor odalép hozzám és váratlanul a két tenyere közé fogja az arcom.
− Még egyszer meg akarom tenni – súgja. – Talán meg fogsz ölni érte, de ha ma meghalok odalent, akkor úgyis teljesen mindegy.
Mielőtt akár egyetlen lélegzetet is vehetnék, lehajol és hevesen megcsókol. Vad, akaratos a csókja, egyáltalán nem olyan gyengéd és óvatos, mint az első volt. Forróság ömlik végig rajtam, teljesen kikapcsol az agyam. Az egyik kezével átkarolja a derekam és szorosan magához húz, a másikkal még mindig fogja az arcom. Végigsimít a gerincem mentén, aztán a hajamba túr. Fenyő- és füstízű az ajka.
Nem tudom, hogy a vérkötés okozza-e vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy teljesen elveszíteném az eszem, ha nem lenne vége olyan hirtelen, mint amilyen hirtelen elkezdődött. Elhúzódik, és egyetlen további pillantást sem vetve rám magamra hagy. Feláll a bástya szélére és kapkodva mászni kezd lefelé.
Gyorsan észbe kapok és én is megindulok, próbálok nem gondolni az imént történtekre. A talajra érve Navid a fal tövében letérdel, a kezét a vörös hóba fúrja. Kardcsengés, holttestek és sikolyok veszik körbe, mégis rezzenéstelen marad az arca.
− Fedezz, Wieta! – kiáltja, és lehunyja a szemét. Ennyire bízik bennem?
Teljesítem a kérését, két karddal vagdalkozva tartom távol tőle a fekete ruhásokat. Sokszor kevésen múlik, hogy egy-egy penge a nyakamat vagy a mellkasomat találja el. Jó pár vágás díszeleg már rajtam, de egyik sem olyan mély, hogy különösebb gondot okozzon. A vérem gyógyítja a sebeket, szinte fel sem tűnnek.
Erős mágiahullámok keltik fel a figyelmem, minden porcikám érzi, hogy a föld – a hó, a véres hó – lüktetni kezd tőle. Navid mágiája szétterjed körülöttünk, szilárd és veszélyes, éjsötét gyilkolási vágy morajlik benne. Engem is hív, sőt, vonz. Mintha csak valami természetes dolog lenne ez az egész – akár egy kézfogás. Csak ennyit kéne tennem. Odanyúlni, és elfogadni.
A mágiám eleinte félénken érinti meg az övét, de már ennyi is elég ahhoz, hogy az örvény magába szippantson. Érzem a vért – a hóban, a halottak közt, a friss sebekből kicsurranva, a kardélekre kenődve. Érzem, és megragadom. Navid segít, ő irányít, én pedig csak követem, utánzom, belefonom az erőm az övébe.
Létrehozunk valamit, együtt, mi ketten. A mágia testet ölt, és csak nő, egyre hatalmasabb...
Rádöbbenek, hogy becsuktam a szemem. Mikor kinyitom, alig hiszem el, amit látok: egy fenséges, hús-vér, fehér óriáskígyó tekereg előttem. Engem néz, kinyújtja szürke nyelvét és vár. Engedelmeskedne nekem, de én Navidre nézek, aki őszinte csodálkozással tekint vissza rám. Mosolyogva feltápászkodik, biccent a kígyónak, aki erre lehajtja elé a fejét. Navid felmászik rá, megkapaszkodik az ezüstösen fénylő pikkelyekben, aztán előrehajol. Egy leheletnyit behajlítja a térdét, mire a szörnyeteg hihetetlenül gyorsan lecsap, és karhosszúságú méregfogait az egyik ellenséges katonába mélyeszti.
Percekbe telik csupán, és még nagyobbá válik a káosz, mikor a katonák felfigyelnek a pusztító óriáskígyóra. Az Álarcosok, mikor látják, hogy Navid irányítja a bestiát, tapsolni és kiáltozni kezdenek. Tátott szájjal pislogok egy darabig, talán egy cseppnyi büszkeséget is érzek. Használtam a képességeimet. Teremtettem. Képes voltam rá.
− Lám-lám, csak nem fejlődik a kis boszorkány? – szólal meg valaki mögöttem.
Megmarkolom a kardjaim.
− Már vártam, hogy mikor futunk össze, Ved – fordulok meg.
− Hát még én. – Hangosan felnevet, maga elé emeli a kardját. – Volt még egy elintézetlen párbajunk, emlékszel? Tartozom neked valamivel... ha nem csal az emlékezetem, gyors halált ígértem, ugye?
− Mégsem öltél meg – grimaszolok.
− Mondtam már, a lefejezés nem valami elegáns – legyint színpadiasan. – Sajnálom, hogy megvárattalak az ígéretemmel, de most készen állok bepótolni azt, amit kihagytam.
− Állok elébe – vigyorgok rá vakmerően.
− A hókusz-pókusz nem ér – emeli fel a mutatóujját, aztán felém lendül. Iszonyúan gyors, én pedig fáradt vagyok már, de nem hagyom magam.
Kivédem a vágását, visszatámadok, de ő is azonnal reagál és hárít. Megpróbál megszúrni az oldalamon, de eltáncolok előle. Ez nem tántorítja el, folyamatosan támad, időm sincs visszaszúrni.
Nem is tudom, meddig küzdünk, de sem ő, sem én nem vagyok hajlandó feladni.
− Ez így átkozottul sokáig fog tartani – dünnyögi két hárítás és egy gyors oldalcsapás közt, amit könnyedén visszaverek. Megállás nélkül csengenek a kardjaink, azonban lassacskán kezdek egyre előnyösebb helyzetbe kerülni. Ved nem számolt azzal, hogy ha nálam van mind a két kardom, akkor sokkal veszélyesebb vagyok.
Mikor már kezdem azt hinni, hogy sosem jutunk el idáig, végre hibázik, és nem védi ki az egyik vágásom, ami eltalálja a vállát. Felszisszenve odakapja a kezét a sebhez, mire én szúrok egyet, egyenesen a térde irányába. Hátrabillen, pont ekkor suhintok a nyakára a másik kardommal. Ahogy elhajol, még nem tudja visszanyerni a teljes egyensúlyát, így elbotlik, és elterül előttem a hóban. A mellkasának nyomom a kardom hegyét, pökhendien mosolygok rá.
− Csak nem meglepődtél, kismackó?
Tompa tekintettel, lemondó sóhajjal felel:
− Nyertél, kislány. És most? Hogy óhajtasz kivégezni? – Próbálja gúnnyal leplezni, de kihallom a hangjából a félelmet. Nyitom a szám, hogy válaszoljak, de ekkor egy ismerős hang üti meg a fülem:
− Kisasszony!
Megfagy a vér az ereimben, elveszem a kardot Ved elől és fittyet hányva rá hátrálni kezdek, a várfalat kémlelem.
− Zanna! Mit keresel te idekint? Hol vagy? – kiáltom vissza.
− Hölgyem, a maszk veszélyt hoz! – sikítja. – Elmondom, el kellett mondanom, hogy értsd...
− Zanna, hol vagy? – kiabálom tovább kétségbeesetten.
Végre meglátom őt, a bástya kőfalán térdepel, a haja lobog a hóesésben. Kísértetiesen néz ki a derengő fáklyafényben.
− Gyere le onnan! – kérlelem elsápadva.
− Tudnod kell, kisasszony! A Sírásó odalent vár, a vég közeleg már... – énekelgeti, de elakad a szava, mikor egy fekete-arany ruhás fickó kihajol a kőfalon és magához rántja őt. Kést szorít a torkához.
− Ereszd le a kardod, és add át magad nekünk, akkor megkímélem az életét! – vicsorog rám a férfi.
Zanna meg sem próbál kiszabadulni a fogásból.
− Senki, hölgyem – hajtja le a fejét. – Senki sem kerülheti el.
Dermedten állok, moccanni sem bírok.
− Engedje el, ő ártatlan! – nyögöm ki.
− Tedd le a kardokat és add meg magad!
− Kérem!
− Most! Ha nem teszed...
− Őt hagyja békén!
− Utoljára figyelmeztetlek.
Zanna a szemembe néz, rémisztően nyugodttá válik az arca. Lassan, szomorkásan elmosolyodik.
− Ennek így kell történnie – suttogja.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Mit tegyek, mit tegyek?
− Hisz nem ártott magának semmit! – kiáltom erőtlenül. – Nézzen rá, senkit sem tudna bántani! Nem lehet olyan kegyetlen, hogy...
Egy sikoly. Egy szívszaggató, keserves sikoly, amit elnyom a csatazaj, nekem mégis hangosabbnak tűnik mindennél. Zanna mellénykéjén átüt a vér, ronda foltot hagy, lecseppen a kötényére, de még az arcára is, ahogy a férfi lökésének erejétől zuhan lefelé a bástya tetejéről.
Én is sikoltok, rohannék felé, hogy megmentsem, hogy segítsek neki, de elbotlok, aztán már egyetlen tagom sem mozdul. Puffanás. Néma csend. Meredten nézem a mozdulatlan, barnás kupacot a hóban.
Ez már nem trükk, ez a valóság. Lehajtom a fejem, még a nyelvemen is hamu és vér ízét érzem.
− Jól átgondoltad? Átadod, és vége az ostromnak, a porfészketek megmenekül. Ha félreálltok az útból, békén hagyunk titeket – hallok meg egy mély, lágyan csengő hangot, amiben mégis érezhetően fenyegetés bujkál. Felemelem a fejem.
Eddig észre sem vettem, hogy a Veddarral való párbajom közben milyen közel kerültem a kapuhoz. Minden katona utat engedett a Fekete Medvének, aki a karját a mellkasa előtt összefonva Cerys-szel szemben áll. Két katona várakozik mellette, mindkettő egy-egy zsákkal letakart fejű foglyot tart maga előtt.
Szemtől szembe a Fekete Medve még ijesztőbb, mint a várfalról nézve. A hátán hosszú, elegáns markolatú kard lóg, sötét öltözékére hópelyhek tapadtak. Ugyan először látom őt szemtől szemben, mégis van benne valami ismerős. Nem tudnám pontosan megmondani, micsoda, de a tartása, a fenyegető kisugárzása valahogy nem teljesen idegen.
Észreveszem, hogy Ved az apja mellé lép, komoran bámul maga elé. Felpillant, találkozik a tekintetünk. Nem vagyok olyan messze tőlük, így tudom, hogy lát, mégsem szólal meg.
− Megvédem őt, bármi áron – feleli Cerys.
A Medve gúnyosan elmosolyodik.
− Ez hát a válaszod? Nemet mondasz?
− Nem fogom átadni nektek.
− Előbb-útóbb úgyis megadod magad – nevet fel a Medve és int a katonájának, aki lehúzza a zsákot az egyik fogoly fejéről. Rozsdavörös tincsek bukkannak elő, Arcadia hercegnő arca beesett, zöld szeme fénytelen. A talaj felé fordítja az arcát, dacosan összeszorítja a száját.
– Gondold át, mit felelsz, különben a kis hercegnőnek talán valami baja esik. Szomorú lenne, ha nem tudná visszaszerezni az apja trónját, nem igaz?
Amikor a Medve végignéz Arcadián, furcsa kifejezés ül ki az arcára. Néhány pillanatig feszülten nézi őt, mintha mondani akarna még valamit, de aztán nyel egyet és visszafordul Cerys felé.
– Nos?
Még több ember haljon meg miattam? Nem, ezt nem hagyom. Azon vagyok, hogy felálljak, de elhagy az erőm. Cerys arcán félelem suhan át.
− Nem kapod meg őt – jelenti ki végül.
− Kár. Na és akkor sem, ha... vele végzek? – Int egyet, mire a katona lerántja a másik fogolyról is a zsákot. – A Felső Erőd vezére és a vakmerő szeretője. Úgy tudom, ti ketten legendás páros voltatok.
Az arcomra kiül a teljes döbbenet. Nem látom Cerys arcát, de biztos vagyok benne, hogy hasonló érzései lehetnek. A szemem a második fogolyra tapad. Ugyan meggyötörten, levegőért kapkodva, de élve ácsorog a katona mellett, aki szorosan tartja a csuklóit összekötő köteleket.
Osden Ceryst nézi, aztán rám villan a tekintete, de rögtön el is kapja, nehogy valaki felfigyeljen rám.
− Jó istenek – suttogja Cerys tétován közelebb lépve, de megtorpan, mikor az egyik katona a megemeli a kardját.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb újra egymásba botlunk. Általában tisztelem azokat, akiknek sikerül legyőzniük engem egy lovagi tornán, de ebben a helyzetben holtan több hasznom van belőled – jegyzi meg a Medve Osdenre sandítva. − Mit felelsz hát? – teszi fel a kérdést újra Cerysre nézve.
Kegyetlen. Osden és a hercegnő élete az enyémért cserébe. Majdnem felordítok, hogy inkább velem végezzenek, mint velük, de ekkor...
− Wieta! – Valaki letérdel mellém, a vállaimra teszi a kezét. – Mi történt? − A tudatom mélyén felismerem Navid hangját, de nem vagyok képes kinyögni egy árva szót sem. Osdent bámulom. Osdent, aki elvileg hallott, de mégis... most mégis itt áll.
− Tehát még mindig nem, értem – ránt vállat a Medve. Gombóc alakul a torkomban, fojtogat, alig kapok levegőt. Navid finoman megszorítja a vállam, de nem reagálok semmit.
− Akkor hát kénytelen leszek elkezdeni a bemutatót, hátha meggondolod magad. Egykor megfogadtam, hogy nem bántok nőket, de... valahol azt hallottam, hogy a kivétel erősíti a szabályt – mondja a Medve a hercegnőhöz lépve. Előhúz egy tőrt, majd Arcadia torkához nyomja. – Kezdjük a drága királykisasszonnyal, hadd csatlakozzon a szüleihez. Nyugodj meg, kislány, hamar túlesünk rajta.
− Megölhet, de nem ér vele semmit – morogja Arcadia fészkelődve, ám a Medve karja szorosan tartja. Arcadia felpillant rá. – Téved, ha azt hiszi, hogy félek magától – szűri a fogai közt.
– Látszik, hogy Estelle vére vagy – suttogja a Medve, majd hátrarántja a lány vállait, szorosabban feszíti hozzá a tőrt. A hercegnő alig hallhatóan felnyög, mikor a kés éle felsérti a bőrét.
− Állj! Hagyd abba! – dörren Ved hangja a feszült csendben. – Nem erről volt szó, apám!
A Medve keze megáll, Veddarra tekintve megemeli sötét szemöldökét.
− Sok mindenről volt szó.
− Azt mondtad, hogy életben hagyod, bármi történjék.
Veddar közelebb lép, de a Medve csak vállat von.
− Meggondoltam magam.
Tágra nyílik a szemem, mikor Ved előrántja a kardját és a Medvére szegezi.
− Engedd el – mondja jéghideg hangon.
Az apja vigyorog, megcsóválja a fejét.
− Minek nézel te engem, udvari bolondnak? Azt hiszed, te parancsolsz?
− Ereszd le azt a tőrt a nyakától – morogja Ved. – Most rögtön, különben...
− Különben mi? Komolyan azt hitted, hogy ez máshogy fog végződni? Ha meghal, az enyém lesz a korona, te pedig herceggé válsz. Az örökösöm leszel. Azt hittem, neveltem beléd némi észt, de ez a kis szajha megbolondított. – A kés hegyével csíkokat karcolgat Arcadia bőrébe, lehalkítja a hangját. – Nevetséges. Tűrtem, hogy te akartad elrabolni, te akartál vigyázni rá. A saját foglyod volt. Engedtem, mert azt hittem, észhez térsz majd. Külön szobát biztosítottál a számára, hordtad neki az ételt, mint valami háziállatnak, de most már elég a szórakozásból.
– Ez nem szórakozás – sziszegi Ved. – Máshogyan is megszerezhetjük a trónt. Arcadia és én... ha életben hagyod, apám, mi ketten...
A Medve elgondolkodva figyeli őt, aztán viszont megrázza a fejét és a szavába vág.
– Nem akartam, hogy beleess ugyanazokba a hibákba, mint én, de úgy látszik, ezzel már elkéstem. Ha azt hiszed, ilyen egyszerű ez az egész, nem az vagy, akinek hittelek. – Elkomorul az arca. – Mindennek ára van, fiam. Nincs más út.
Ved szeme villog, még sosem láttam ilyen dühösnek. Talán, mikor egyszer azt mondta, hogy nem az apjáért teszi, amit tesz, igazat beszélt? Tényleg szereti Arcadiát?
A Medve újra Arcadia torkához emeli a kést.
Navid rámarkol a vállamra, a köpenyemet szorítja. Épp ráripakodnék, hogy hagyja abba, mert ez fáj, mikor az Osdent tartó katona a torkához kapja a kezét. Öklendezni kezd, vér csorog le az állán.
Navid kicsit lejjebb nyom a hóba, hogy ne látszódjunk a buckák mögött.
– Ne mozdulj – súgja.
− Ki ez? – fordul körbe a Medve. – Hol bujkálsz, nyavalyás idéző?
Navid parancsa ellenére kidugom a fejem, hogy lássak is valamit, ekkor viszont olyasmi történik, amire még álmaimban sem gondoltam volna.
Ved ugyanis kihasználja a pillanatot, és az apja oldalába, egyenesen a páncélja lemezei közé döfi a kardját. Navid fogása gyengül a vállamon, lecsúszik rólam a keze.
– Mit tettél, Ved? – motyogja maga elé alig hallhatóan.
Hat a meglepetés ereje. Pár pillanatig minden mozdulatlan, aztán Veddar remegő kézzel kihúzza a fegyverét. Vesz néhány mély lélegzetet, aztán viszont elejti a kardot és hátratántorodik. Az apja szemébe néz, aki döbbenten bámul vissza rá, miközben a sebre szorítja a kezét. Arcadia azonnal kitépi magát a szorításból, és Vedhez siet, hogy a karjánál fogja hátrébb húzza őt.
A Medve ujjai közül vér szivárog. Sokáig csak a fiát nézi, aztán legnagyobb rémületemre felénk fordítja az arcát. Nem engem néz, hanem Navidet.
Meglepetésemre nem a hataloméhes szörnyeteget látom benne, akinek eddig hittem − nincs az arcán semmi más, csupán tömény, színtiszta bánat.
− Árulók − suttogja, aztán eltorzult, dermedt arccal a hóba csuklik.