Fehér, mint a vér

× 22 ×

− Felkelni, kislány!
Elillan az álomvilágom, a szobát megtöltő szúrós, reggeli napfény felitatja a feketeséget. Két durva marok ragadja meg a vállam. Válaszként arra, hogy szabályosan kihajítanak a puha ágyamból, halkan felnyögök:
− Mi történt?
Próbálok felállni, de megbicsaklik a térdem. A tegnapi ruhám van rajtam, amivel a tetőn is ücsörögtem. Annyira álmos voltam, hogy át sem öltöztem, még a csizma is a lábamon maradt.
Hátravetem a fejem, hogy ne lógjon a szemembe a hajam. A folyosói őrrel találom szembe magam, de most egyáltalán nem olyan udvarias és távolságtartó az arckifejezése, ahogy azt az elmúlt napokban megszoktam tőle.
− Mégis mit művel? − vicsorítok rá, mire elkapja a pillantását. Körbenéz a szobában, aztán fél karral még mindig engem szorítva felrántja a táskámat a földről.
Elsápadok. A szilánk. Talán a király megtudta, hogy Navid ellopta, és most nálam van.
− Le a lépcsőn − dörmögi az őr, és megbök, hogy induljak. A kardjaim a szobában maradnak, védtelenné válok.
Kitartóan összpontosítok, próbálom előhívni a bennem rejlő idézőt, de mikor meglátom a trónterem ajtaját és még mindig semmire sem jutok, felhagyok az erőlködéssel.
Miért nem tudtam használni mostanában a képességeimet, ha eddig már többször is sikerült? Vagy talán ez is a fehér maszkos műve volt? Elhitette velem, hogy van mágiám?
Gondolatmenetemet az szakítja félbe, hogy kísérőm belöki az ajtót és a terembe tuszkol. Már nem fog olyan szorosan, mert láthatja rajtam, hogy lemondtam a menekülésről.
Odabent páncélba öltözött őrök toporognak, hatalmas a felfordulás. A katonák egymással vitatkoznak, ám mikor belépünk közéjük, elcsendesednek és utat nyitnak nekünk.
A terem közepén lévő trónon Arcadia hercegnő ül. Méltóságteljesebb az arca, mint valaha, annak ellenére, hogy úgy tűnik, mintha ki lenne vörösödve a szeme. Ha sírt is, egyetlen rezdüléssel sem mutatja ki, miért tette.
Valami nincs rendben, másodpercek alatt ezernyi összeesküvéselmélet fut át az agyamon.
− Itt van, felség. A holmija is, ahogy kérte.
Az őr átnyújtja Arcadiának a táskámat, aztán hozzám hajol.
− Térdelj le!
Húzom a szám, de engedelmeskedek. A tegnap éjjel édes emlékei mintha meg sem történtek volna, álomból rémálomba csöppentem.
Arcadia egyetlen pillantásra sem méltat, szétnyitja a táskámat és kipakolja a cuccaimat. Előhúz két pogácsát, forgatja őket, aztán visszadobja. A szenes ládikó kerül a kezébe, felcsillan a szeme, de mikor kinyitja, elpárolog a lelkesedése. Gyorsan rám pislant és becsukja. A ládikó ugyanarra a sorsra jut, mint a pogácsák.
Egyre nő az ellenszenvem a hercegnő iránt. Ő az ölébe fekteti a táskát, megint rám néz.
− Hol vannak a szilánkok?
A homlokomat ráncolom.
− Benne − felelem értetlenül.
Összehúzza smaragdzöld szemét, vékonnyá préseli az ajkát.
− Hazugság. − Elém dobja a táskát, és int, hogy álljak fel.
Belekotrok a zsákba, miközben ujjaimmal a selymes felületű üvegdarabokat kutatom. Úgy érzem, mintha órák telnének el, de a szilánkoknak nyomuk sincs. Eltűntek, az összes.
Zsibbadnak a tagjaim, majdnem visszacsuklok a földre.
Egy másik katona lép elő, mellém löki az ártatlanul pislogó Zannát.
− A harmadikat sehol sem találtuk, felség. Minden bizonnyal megszökött az éjszaka.
Nagyon tompa az agyam, elsőre fel sem fogom, hogy a harmadik szó alatt Navidet érti.
Navid eltűnt, ahogy a szilánkok is. Túl nyilvánvaló a válasz arra, mi történt. Nem akarom elhinni.
− Úgy néz ki, téged is átvert − jegyzi meg Arcadia csendesen.
Nem ő tette. Navid nem hagyna magamra, és végképp nem lopná el a szilánkokat! Semmi haszna nem lenne belőle.
− Hol a király? Beszélni akarok a királlyal... − erőlködöm ki magamból alig hallhatóan.
Arcadia mély levegőt vesz, összekulcsolja az ölében a kezét, olyan erősen, hogy elfehérednek a körmei.
− Halott.
Ad egy kis időt, hogy megemészthessem ezt a szót. Én is tudom, milyen súlyos kijelentés ez mind rá, mind a birodalomra nézve.
Vezető nélkül nem tudjuk megvédeni az országot, nem tudunk háborúzni, ha az Úrnő visszatér. Arcadia nem tudja egyedül megszilárdítani a hatalmát, hiába ő a volt király vérszerinti gyermeke. Hercegnő, de nem trónörökös. Csupán egy nő, aki nem uralkodhat férj nélkül.
Halványul az ellenszenvem, sőt, egy kis csodálatot is érzek, amiért még így is ennyire higgadt. Ha retteg is, nagyon ügyel rá, hogy ne látsszon meg az arcán, és ez tiszteletreméltó.
− Ma reggel találtak rá a tornyában. Valaki beszökött hozzá tegnap éjjel az ablakán keresztül. Apám őrizte a szilánkot, a saját életénél is jobban vigyázott rá. A holttestén egyetlen vágást sem találtak, mégis egy temérdek vér volt a szobában − magyarázza a hercegnő meg-megremegő hangon.
Egyetlen szó jut eszembe: idéző. Csak idéző lehet képes ilyenre − halált okozni pusztán egy gondolattal. Veddar keze lenne a dologban? Mi van, ha szövetkeztek Naviddel és együtt lopták el a szilánkokat? Világos, hogy valahonnan ismerték egymást. Talán Navid is a Fekete Medve embere volt?
Mielőtt megszólalhatnék, Arcadia megadja a kegyelemdöfést.
− A véres lábnyomok, amelyek apám szóbájából indultak, a tetőn folytatódtak, és egyenesen a te ablakodig vezettek.
A csend súlyos, fojtogató lepelként lebeg körülöttem. Érzem, hogy egy repedés fut végig a szívemen.
Képtelenség, ez nem...
− Figyelj, Hewieta Felore, tudom, hogy nem kedvelsz engem. Nem is akarom, hogy kedvelj. Cseppet sem volt kellemes a ma reggeli ébresztőd, de nekem a népem biztonsága az első, ezért hozattalak ide. Kérlek, légy őszinte: tudsz valamit arról, hová mehetett Navid, hová vitte a szilánkokat? Arról, hogy mire készül?
− Nem − motyogom.
Navid, mint idéző? Mint a fehér maszkos? Ilyen nincs! Ez már sok, ez már túlságosan bizarr.
Arcadiának semmi oka hazudni, de mégis...
− Zanna, kérlek, mondd, hogy nem igaz − folytatom összeszorított szemmel.
− A fehér maszkos lecsapott. Döntött, kisasszony.
Döntött. Hát ezért hajtogatta ezt Zanna mostanság.
Egyszerre feldereng az elmémben egy rémisztő kérdés, ami mindent megmagyaráz: ki az, aki végig mellettem volt, akárhová is mentem? Ki az, aki követett azóta, hogy megtámadta a Felső Erődöt? Aki lerombolta az otthonom. Gyilkolt és hazudott.
Mindig, mikor azt hittem, hogy mágiát használok − Wilhelmnél, a bagoly ellen a templomban, a máglya előtt − ő is jelen volt. Nem én vágtam ketté a baglyot, nem én öltem meg a vörös szakállas férfit a máglyánál, hanem ő.
Szédelgek. Hiába ismételgetem magamban, hogy ez nem történhetett meg, egyre több árulkodó jel villan fel. A vallás iránti utálata. A jelenet, mikor segíteni akartam neki bekötözni a karját, de nem hagyta. Az, hogy ő is ugyanolyan szörnyetegként látta a vérgyermekeket, mint én, pedig a halandók előtt Zanna szerint gyönyörű nők képében kéne megjelenniük. Nem volt rá halálos a mérgük sem, a sebei hamarabb gyógyultak be, mint egy átlagos embernek. És Veddar szavai...
Azt hiszed, olyan jól ismered?
Végigfut a hideg a gerincem mentén.
Jóságos istenek, még csak nem is gyanakodtam rá!
Hát ezért ijedt meg, amikor kértem, hogy csókoljon meg. Ő nem engem akart, csak a bizalmamat és ezáltal a szilánkokat.
Ilyen könnyű lenne átverni engem?Újra lejátszódik előttem a tegnap éjjel, ahogyan Navid lágyan megcsókolt és magához húzott.
Egy kegyetlen, zseniális színjáték volt az egész. Ő nem az a vadász, akit azt hittem, hogy ismerek. Ő az a gyilkos, akit egészen végig gyűlöltem.
Zanna a karomhoz ér. Vigasztaló mozdulatnak szánja, de megnyugvás helyett akaratlanul is előtörnek belőlem a könnyeim, a fájdalom teljesen megbénít. Néma vagyok, a körülöttem lévők csak annyit láthatnak, hogy rázkódnak a vállaim. Mikor kinyitom a szemem, egy sós könnycsepp pottyan a márványpadlóra.
Összerezzenek és az arcomhoz kapom a kezem, mert hirtelen kivágódik a trónterem ajtaja.
− Felség, Álarcosok érkeztek a Felső Erődből, azonnali bebocsátást kérnek! − kiáltja egy őr a folyosó felől. Arcadia kimérten bólint. Most már nem tudja elrejteni az enyhe ijedtséget a tekintetéből.
Kapkodva megdörgölöm az arcom, és hátrafordulok.
Öt vörös maszkos harcos lép be, a ruháikon látszik, hogy sok mindenen mentek keresztül, mire ideértek. A legmagasabb alak megigazgatja köpenye bundás csuklyarészét és meghajol a hercegnő előtt.
− Hallottuk a hírt, felség, de most nem őszinte részvétünket jöttünk leróni − mondja karcos, mély hangon.
− Akkor minek köszönhetem a látogatást? − Arcadia hangja tökéletesen érzelemmentes, pont úgy feszíti hátra a vállait és húzza ki magát a trónon, mint az apja tette egykor.
− Rossz híreink vannak − csóválja meg a fejét a szónok. − A Vörös Erőd elesett, az Alsó Erőd pedig megadta magát. Délen idézők szivárognak be a birodalomba, hogy csatlakozzanak a Fekete Medve seregéhez...
− Sereg? − szakítja félbe a hercegnő.
− Igen. Úgy látszik, hogy a Medve fel volt készülve a király elleni merényletre. Idefelé láttuk a csapatait, amint a főváros felé közelednek. Talán már csak percek kérdése, és elérik Maliselt. Van velük néhány fehérvérű is, Malisel elfoglalását tervezhetik.
Ideges hangzavar kerekedik a teremben. Mély levegőket veszek és azon vagyok, hogy kijózanodjak a sokkos állapotomból. Csak egy kicsit, csak egy icike-picikét bírjam ki ép elmével, aztán már engedhetem, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom.
Gyerünk, szedd össze magad − parancsolok magamra. Nézzük csak.
Áruló Navid, eltűnt szilánkok, támadás, Fekete Medve, idézők...
Fogadni mernék rá, hogy végig lesben álltak azok a csapatok, és csak egy jelre vártak, hogy elindulhassanak. Valahonnan tudomást szereztek arról, hogy a király halott. Valahonnan, vagy... valakitől.
Ökölbe szorul a kezem.
− Hol van Veddar Clawe? − kiáltok fel fittyet hányva az illemre.
Ugyan kiderült, hogy nem Veddar a fehér maszkos, de attól még állhat az ellenség oldalán. Mi lehet a terve?
Mindenki elnémul. Mintha valami rossz komédiában lennénk, éppen ebben a percben hangzanak fel a sikolyok a folyosóról.
Az Álarcosok és a maliseli katonák egyszerre kapnak a fegyvereikért. A vállamra rántom a táskámat és én is a kardomért nyúlnék, de hiába.
Léptek dobbannak odakint, ordítozás harsan, pengék csengése üti meg a fülem.
Belökik a főajtót, fekete-arany ruhás harcosok özönlenek a terembe.
− A hercegnő! Megvédeni a hercegnőt! − üvölt fel egy maliseli őr, valószínűleg ő a parancsnok.
Arcadia felpattan, a kezébe veszi derekára akasztott díszes kis tőrét, és két kézzel szorongatva maga elé szegezi.
Kitör a káosz.
Körülöttem mindenki küzd, Álarcosok és maliseliek vállvetve a fekete ruhások ellen.
Meglátok egy fehér maszkos alakot a terem túlsó felében. Biztosan nem Navid az, ami azt jelenti, hogy a Fekete Medve csapatát tényleg idézők is kísérik. Valódi, halálos idézők.
Átfurakszom magam a harcosok közt, keresem a kiutat, mikor fülsértő csilingelés hangzik fel mögülem. Felszisszenek, érzem, hogy üvegszilánkok mélyednek a hátamba. Megfordulok, és alig hiszek a szememnek: a fali ablak ripityára tört, a tátongó lyukon pedig épp egy ronda, szárnyas teremtmény suhan be. Egyenesen az egyik vörös maszkos felé repül. Hártyás szárnyain áttetszenek az erei, csontos, csupasz teste mintha egy varjú és egy macska keresztezéséből született volna.
− Vigyázz! − rontok neki az Álarcosnak, aki észre sem veszi a támadást. Együtt zuhanunk a padlóra, a szörnyeteg elsüvít a fejem felett, csikorgó visításba kezd.
Még a maszkon keresztül is hallom, ahogy a Felső Erőd küldötte zihál.
− Köszö... − kezdi, de mikor meglátja az arcom, elhallgat.
Talpra ugrok és nem is törődve vele tekintetemmel már a szörnyeteget keresem. Nyoma sincs, de a hangos szitkozódások a hátsó teremrész felől arra utalnak, hogy azon a környéken randalírozhat.
Valaki megragadja, majd görcsösen szorítani kezdi a csuklómat. Elrántanám a kezem, de szembetalálom magam Zanna arcával.
− Menekülj, hölgyem! − nyüszíti. − Fel a tetőn át, a vadász előnyben van!
Éles sikoly hasít a zűrzavarba. Az irányába, az ajtó felé nézek. Az újonnan megjelent Veddar kardot szegez Arcadia torkához és épp kihátrál vele a folyosóra.
− Gyere! − Rámarkolok Zanna csuklójára és futásnak eredek. Nem érzékelem a környezetem, reflexből térek ki egy-egy fegyvercsapás elől, ami rám irányul. Zanna botladozik, de legalább talpon marad.
Fogalmam sincs, hogy akarom megállítani Veddart, de borzasztóan dühös vagyok. Rá, a Fekete Medvére, Navidre...
A szűk mellékfolyosó, amire érünk, szinte teljesen néptelen, így könnyen utolérem őket. Mielőtt elkiálthatnám magam, valaki megelőz:
− Eressze el a hercegnőt! − Egy vörös maszkos lovag állja Veddar útját szemből, minden bizonnyal a terem hátsó ajtaján át rövidítette le az utat. Okos.
− Tűnj az utamból − mordul rá Veddar.
Az Álarcos kissé esetlenül előhúzza a kardját, mire Veddar gúnyosan rámosolyog.
− Nem kérem többször.
A maszkos vár, nem engedi át.
Egy gyors mozdulat az egész, és Veddar lecsap, kiveri az Álarcos fegyverét a kezéből, aztán nekiront. A maszkos hátralép, de elveszíti az egyensúlyát. Veddar kihasználja a pillanatot és könnyedén ellöki maga elől. Az Álarcos térdre zuhan a fal mellett.
− Majd legközelebb − veti oda neki Veddar. Arcadia közben karmolni, sőt, harapni is próbál, de nem ér vele sokat. Veddar karja satuként fogja és már ráncigálja is tovább balra, fel a lépcsőn.
Futó léptek dörrennek a trónterem felől. Követték az Álarcost.
Három fekete-arany ruhás fickó jelenik meg a folyosón, de amint szembekerülnek velünk, megtorpannak. Először rám, aztán Zannára néznek, majd hangos csatakiáltással megindulnak felénk.
Az Álarcos próbál elkúszni a kardjáig, de az túl messzire gurult tőle.
Hirtelen ötlettől vezérelve eleresztem Zannát és a kard felé vetem magam. Csúszom egy kicsit a padlón, de végül megragadom a fegyvert, és álló lefékezek az Álarcos és a fekete katonák között.
− Üdv, fiúk! Beszállok én is, ugye nem gond? − vigyorodok el.
Végre újra fegyver van a kezemben, innentől nálam az irányítás.
− Ezt most kölcsönveszem egy kicsit − mondom a szavaimat az Álarcosnak címezve, de közben nem fordulok hátra hozzá.
Átdobom a kardot a másik kezembe, és már támadásba is lendülök. Nem hibázhatok, egyszerre három felé kell figyelnem. Védek, szúrok, hajolok, majd újra ugyanez. Újra és újra. Az egyik harcosnak megvágom a lábát. Elbotlik, kettő marad.
Feltűnik három maliseli őr mögöttem, ők is becsatlakoznak a harcba.
Észreveszem, hogy Zanna elindul felfelé a lépcsőn, és mire odafordítom a fejem, látom, hogy az Álarcos szintén követi őt.
Úgy döntök, ráhagyom a maradék ellenfelet az őrőkre, elegánsan kivédek még egy szúrást, aztán Zannáék után eredek.
Még a lépcsőn felérve sem várnak meg, megállás nélkül rohannak az emeleti folyosón. Egészen addig azt hiszem, hogy Veddart vették üldözőbe, amíg meg nem állnak a szobám ajtaja előtt.
− Mi ütött belétek? − ripakodok rájuk.
− Ő mondta, hogy erre menjünk! − von vállat az Álarcos Zannára mutatva. − Nagyon ijesztően nézett − teszi hozzá csendesen.
Zanna felkuncog.
Benyitok a szobába, felveszem a kardjaimat a földről. Visszaadom az Álarcosnak a fegyverét, én pedig felcsatolom magamra az övemet és a tokokba helyezem a saját kardjaimat.
A fal mellett álló asztalra téved a tekintetem, ott fekszik rajta a nyitott rajzkönyvem. A homlokomat ráncolva közelebb lépek, és hozzáérintem az ujjam a papírhoz, ami úgy néz ki, mintha valami megcsócsálta, aztán kiköpte volna. Recés a felülete, szétfoszlott a széle, de még látszanak rajta az apró, kanyargós fekete vonalak. Nincsenek szétázva és foltokká kenődve, mint a rajzaim. Megsimítom az egyik jelet, mire az elkenődik. Szén. Sejtem, hogy került ide.
Az ajkampa harapok, egy mozdulattal kitépem a lapot, galacsinba gyűröm és a táskámba hajítom. Beletuszkolom a könyvet is, aztán a hátamra veszem.
− Nem tudod, hova vitte Arcadiát? − fordulok Zannához.
− Nem tudom, mit tudok − mosolyog a lány. − Ki kell jutnunk, kisasszony, amíg a várban vannak.
− A Medve embereire gondolsz?
Bólint.
Tiltakoznék, mondanám, hogy nem hagyom itt a királyi várat a Medvének és Veddarnak, de el kell ismernem, hogy egyedül nem sokat tehetek egy egész osztag ellen. Idézők ellen, jó istenek! A háború hamarabb ideért, mint bárki gondolta volna.
Viszont a szilánkok még mindig Navidnél vannak, aki a Közvetítő embere. A vadász előnyben van.
Összerakta volna a tükröt? De akkor miért tűnt el?
− Hová ment Navid, Zanna?
Az Álarcos jobbnak látja, ha szótlanul figyeli a társalgást.
− A Medve vára a vég és a kezdet helye. A szilánkok mit sem érnek igaz birtoklójuk nélkül.
− A Közvetítő tudja csak összerakni a szilánkokat? A Fekete Medve várában van? − ostromolom újabb kérdésekkel.
Ő azonban csak pillog és mosolyog. Ennyi volt hát a segítség, amit kaptam. Ez annyira Zannára vall.
Kiszakad belőlem egy sóhaj.
− Tehát, ha jól értem, a kis öleb viszi a szilánkokat a gazdájának, és ha nem akarom, hogy a Fehér Úrnő besegítsen neki a háborúsdiban, mielőbb utol kéne érnem Navidet. El kell jutnom a várba, ahol a Közvetítő állomásozik − foglalom össze hadarva, csupán magam elé motyogva.
Összecsapom a kezem.
− Rendben, akkor indulás. A kert hátsó vége nincs elkerítve és elméletileg az erdőbe vezet. Csak annyi a dolgunk, hogy kimászunk az ablakon és átsurranunk a tetőn.
− A tetőn? − szólal meg az Álarcos dadogva.
− Nem neked mondtam − felelem szárazon.
− Veled megyek − von vállat. − De... biztonságos ez?
Pislogok néhányat. Várjunk csak, én ezt a kérdést már hallottam valahol! Ügyetlen kardforgató, vállvonogatás, tériszony...
Ebben a szent pillanatban úgy érzem, mintha jól fejbekólintottak volna egy téglával.
− Vedd le a maszkot − utasítom halkan, de határozottan.
Hallom, hogy nyel egyet. Nem mozdul.
− Vedd le, most − ismétlem.
Megremeg a keze, ahogy az álarchoz nyúl.
Megpillantva az arcát egyszerre uralkodik el rajtam a harag és az öröm. Még levegőt venni is elfelejtek.
Jeco óvatosan rám mosolyog.
− Megmondtam, hogy utánad jövök.