Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

12.

Rutinosan kanyarodtam egyik utcából a másikba, néha egy-egy sikátoron átvágva. Buszozhatnék is, de nyugtatóan hatott rám a csípős hideg..imádtam, éreztette, hogy itt van, de nem bántott úgy igazán, egyszóval tökéletes partner egy kora esti sétához a sötétben.
Télhez közeledve a Nap ilyenkor már rég nyugovóra tér, és átveszi a helyét a mámorító sötétség.

Minden ember számára az éjszaka csupán egy napszak, mely követi a nappalt, alszik a város címszóval azthinné az ember, hogy ilyenkor végre nyugodtan sétálhat, de természetesen ez nem így van.
Kismillió ember rohangál fel-alá nem törődve azzal, hogy bármikor bánthatja őket bárki, de tőlem mégis tartanak.
Holott, én vagyok az egyike azon kevés pszichopatáknak, akik uralkodni tudnak magukon, de ezen nem is kell csodálkozni..egyértelmű, hogy kevesen vannak ilyenek, ilyen emberek.
Állatként bánnak veled, mintha egy veszett korcs lennél, akinek már csak a létezése is veszély érzetet kelt benned, újjal mutogatnak rád, de ha egy kis lépést is teszel feléjük, félve húzzák meg magukat, mintha leharaphatnád bármely testrészüket.
Bántanak majd elvárják, hogy ne tegyem ugyanezt, de nem egy és nem kettő hozzám hasonlót szül a lelki terror, bántalmazottból lesz bántalmazó.
Egy idő után eljátszik a gondolattal, hogy mennyivel könyebb lenne neki nélkülük, majd kezdetben csak szimplán 'kiradírozza' őket maga mellől, napokkal később már a halálukról álmodik, és nagy a kísértés, rettentő nagy, hiszen tudja, neki nélkülük csak könyebb lenne, és mindez csak egy kósza ötletből indul...
Az én helyzetem más, én nem ezért lettem ilyen ember, de minden pszichopata története más és más, van akinek szimplán öröklődik ez a fajta hajlam, őt könnyebb ilyen útra téríteni, de a legártatlanabb ember is csak egy állat.

Ezek vagyunk. Állatok. Minden emberben ott lapul a fenevad, melyet bőséges empátia fed el, így nem ordas fenevadak, így átlagos emberek, de ha túlélésre kerülne a sor, ugyanilyenné válnának, mint amilyen én vagyok, sőt borzasztóbbá, küzdenének a saját életükért másokat ölve...

Ha egy embert úgy kezelsz, mintha beteg lenne, ha ránézel és nem keresel benne semmi emberit, csak rettegsz és el akarsz tűnni a közeléből, könnyen lehet, hogy kifordul önmagából, és eddig hiába tudta kordában tartani a benne élő szörnyeteget, szabadjára kell, hogy engedje, mert az felfalja már őt belülről.

Borzasztó úgy elaludni éjjel, hogy félsz, hogy rettegsz attól, hogy esetleg álmodnál valamit. Félek éjjel elaludni, hiszen tudom, hogy képzeletem mások meggyilkolásánál tart, holott én kétségbeesetten próbálom visszatartani azt, és mindez éjjel jön elő.

És hiába vagyok pszichopata, hiába nincs empátiám, nem jó azokat a képeket reggel magam előtt látni, és nem azért, mert rosszul esne, vagy annyira megérintene, hogy vérbe fagyva látom őket magam előtt, azt nem jó látni, hogy bűnös élvezettel meredek rá és beszélek hozzá, holott tudom, hogy halott, majd otthagyom és felébredek.
A kattant énem kissé elbújik testem egyik eldugottabb felébe és felszínre tör az emberibb énem, ami bánja amit tett, na nem mások miatt, szogorúan magam miatt, mert félek, hogy bármikor megtenném ugyanezt, és akkor már nem az lenne a legnagyobb következmény, hogy ezzel álmomból felébredve szembe nézek, hanem egy egész tönkrement család, egy egész nemzet szemébe nézek, a kommunnikáció meg nem az erősségem, esélyem sem lenne legalább azt hazudni, hogy nekem sem esett jól..hiszen, tudom, jól esne.

Megráztam fejemet, hogy minden gondolatot elűzzek, és kissé jobb hangulatba kerültem, hogy megláttam magam előtt a házunkat. Útközben nem is figyeltem merre megyek, csak jöttem. Öt éve folyamatosan szelem át ezt a távolságot, javarészt gyalog, így már meg sem kottyan, és hamar elmegy ez a közel egy óra séta.

Belöktem magam előtt a bejárati ajtót, majd le is rúgtam -majdnem csak a küszöbre- a cipőimet.

-Szia Apa.- ejtettem a mai nap először egy igazán őszinte mosolyt, majd leültem a konyhaasztalhoz, hogy beszélgessünk egy kicsit, hiszen neki ha már nem adatott meg az a lehetőség, hogy normális gyereket neveljen, legalább érezze azt, hogy számomra ő ténylegesen sokat jelent, az egyetlen ember ő, akinek a hiánya felemésztene, és ki tudja mit hozna ki belőlem.

-Te nem mész fel?- kérdezte, mire én kissé összeszűkített szemekkel meredtem rá, nem értettem miről beszél.- Jimin elindult az emeletre, talán egy perce.

Több sem kellett, rettegve rohanok fel az emeletre, miközben folyamatosan zsebeimet markolgatom, hátha benne van a szobám kulcsa.

-Jimin!- üvöltöttem cseppet sem szép hangon, artikulálatlanul, így csak egy vad kutyához hasonló morgást hallhatott.

-Te zárod az ajtajukat?- emelte rán tekintetét, miközben a földön üldögélt a szobám és a táncterem között.

Olyan megnyugvás szállt hirtelen rám, hogy félő volt, hogy az a nem éppen túlterhelt szívem, aminek érzéseket sem kell befogadnia, felmondja a szolgálatot, és már azt sem csinálja amit eddig tett.

Lecsúsztam a fal mellett és hallhatóan megkönnyebbülten sóhajtottam.

-Köszönöm.- mondtam miközben a plafont kémleltem.

-Nekem? Mit?- láttam szemem sarkából ahogy felém fordítja fejét, én pedig csak továbbra is a plafont néztem.

Nem igazán neki mondtam, hogy köszönöm, inkább magamnak szántam, a reggeli énemnek, hogy volt olyan okos és zárta az ajtóimat, minimum agyonvágtam volna őt, ha a szobámon belül találom, de így nem éreztem zavarónak társaságát.

-Táncoljunk.- ajánlottam fel, miután rendesen vettem levegőt és nem liftezett gyomrom a hirtelen hangulatváltozásoktól.

Azthiszem nyugodtan kimondhatom, sosem rettegtem még ennyire.
Számomra a házam volt a biztonság fogalma, de ő mindennap idejár, így ezt lecsökkentette csak a szobámra. Szigorúan őriztem, az a szoba tartja magában az őrült vágyaim mindegyikét, ott abban a szobában, az ágyamban öltem meg őt képzeletben, hatalmas örömmel, hiszen hófehér bőre gyönyörűen simult arcára a vér tengerben, melyen teste megkönnyebbülten lebegett.

Gyönyörű volt.

Belépve a terembe nem a hatalmas világítást választottam, csak enyhén világítottam ki a helyet, így kellemes hangulatot varázsoltam.

Hátra léptem és telefonom a kis éjjeli szekrényre helyeztem, majd a bluetooth hangszórót igénybe véve kihangosítottam az első zenét, mely lejátszólistámon fogadott és ütemesen tettem le lábaimat a zene ritmusára.

Jól látszott, hogy Jimin számára sem idegen ez a zene, mert teljességgel könnyedén mozgott, monhatni fanatikusan csüngött a dallamon, úgy, ahogy én. Pontosan úgy.
Egyszerre mozdultunk, minden lépésünk tökéletes összhangban állt egymással, mintha egy zsinórral össze lennénk kötve, túlságosan egyszerre mozdultunk, képiesen tökéletesen.

Ijesztően egyszerre, imádom.

Elhallgatott a zene és új indult, határozottan lépkedtem hátra és halkítottam le gyenge technikájú hangosítónkat.
Rám futatta tekintetét a tükörben, majd mosolyogva megfordult.

-Imádtam.- mondta nevetve, én pedig azthiszem életem első őszinte mosolyát engedtem felé.

-Tökéletes volt.- motyogtam.- Ezt kell előadnunk.

Hátrasétált és bekapcsolta a zenét ismét, majd megragadta kezemet és a terem közepére húzott, követelve, hogy újra kezdjük.

Ujjai gyengén, mégis határozottan fonták körül csuklómat, úgyéreztem magam, mintha eljött volna az utolsó tánc ideje.
Puha ujjbegyei végigszántottak kézfejemen, ahogy elengedte kezemet, beleborzongtam.

valaki megérintette Valakit.

Nem bottal piszkált meg, nem ellököt, nem bántott, gyengéden mégis határozottan fogott meg, és ez számomra olyan új, olyan más, mint amit megszoktam, de most nem kísértett a szokás ördögi rabsága, most valahogy nem éreztem semmit, csak a szívem ütemes dobbanásait hallottam.

Mégis ki vagy te Park Jimin?

____________
Annyeong!
Meghoztam az új részt.
Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, kommentben várom őket!
Kérlek szeressétek!
Hwaiting srácok!!❤