Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

21.

Feszengve foglaltam helyet Jimin bevetetlen ágyán, mely a rendezett szobának mégis rendezetlen hatást kölcsönzött. Cipőmet s kabátomat levetetettem, még a macskával való találkozás előtt, s ezt is csak most vettem észre, nem tudom mit művel velem ez a Jimin, de kétségbeesetten akarom, hogy művelje, amit eddig is. Kápráztasson el, lökjön öntudatlan állapotba; hogy aztán a meglepetés varázsaként találjam magam teljesen másutt, mint akartam, s hogy megfeledkezve elveimről, illetve bármi másról nyugodjak bele abba, hogy oda vitt, ahová nem akartam.

Visszaszaladhatnék a saját házamba, a saját szobámba, ahonnan már vagy ezerszer körbepillantottam ebben a helyiségben, melynek ablaka az én szobám felé néz, de idebilincsel a tény, miszerint nem a saját, túlzottan ismerős falaim közül láthatom a világát, hanem helyből, s ennél lehengerlőbb talán nincs is. A személyét körbelengő kellemes illat, most az orrlyukaimba férkőzik, s ki sem szakad onnét, hisz' az egész szobája ettől az illattól úszik. Őszintén magam sem értem, hogy miért kell így táncolnunk, a szobájában -mely enyémnél ugyan lényegesen nagyobb, de tánctermemnél sokkalta kisebb, s még annyira sem felszerelt, mint az. Tükör egyetalán nincs is, mely jelentősen zavar, hiszen szeretem látni a mozdulataimat, de itt, Jiminén kívül, a világon nem fogok látni semmit.

-Ne csak ülj, táncolj.- mondta, miközben ugyanazzal a módszerrel hangosította ki a már jól ismert, s talán a végtelenségig hallgatott számot, ahogyan én szoktam.

Az apró hangszórót az íróasztalán helyezte el, és egy bizonyos szintű hangerőt beállítva oly' precizitással kezdett mozogni, hogy hirtelenjében a nevemről is elfeledkeztem. A sötét szoba mélyéről egészen más ezt a világos falú helyiséget kémlelni, mely túlcsordul az élettel, a kisfiús illetve nagyfiús álmokkal. És amit a szobámból nem is igen láthattam az a sok poszter, mely némelyike gyűrötten, szakadtan foglalta nemes helyét a falon.

A zenét hallva akaratlanul is felpattantam, s agyam leblokkolva adta át magát a tökéletes zenének, testem pedig akaratomon kívül reagált, s ahogy azt tőle oly' sokszor láttam, a lábaim finoman érintették az alatta húzódó fehér, puha szőnyeg tengert, s feledésbe merült minden, már nem is kívántam magamat látni. Szemeimet lehunytam, hogy véletlen se találkozzon tekintetem a magaméval, mely lehetetlen lett volna, hiszen tükör sehol, mégis jobb az elővigyázatosság. Mozdulataim kuszák, s nem éppen a legszebbek lehetnek, ezzel lefestve a bennem lévő művészi káoszt, mely pár perce - vagy tán órája?- még teljes rendben állt.

Méz édes kacaj hangja csapta meg fülemet, így félszemmel annak tulajdonosát kezdtem keresni a félhomályban úszó szobában, miközben némán imát mormolgattam, hogy ez a hang ne szűnjön meg. A zenét -mely már kitudja mióta nem szól- édeskés, önfeledt nevetése váltja, s ez talán mégjobban letaglóz. Ahogy ajkai elnyílnak, fogai kibújnak a tökéletes ajkak takarásából, s hangszálai egy isteni muzsikát játszanak le, egyszerűen megbolondít.

-Aranyos vagy.- lépett hozzám, s megborzolta éjfekete tincseimet.

Bizsergő érzés terült szét mellkasomban, és lábaim készültek felmondani, s nem tartani tovább. Az érintés mellyel megajándékozott, a gyengéden kiejtett szó; amit még sosem hallottam nekem címezve, ismét abba az állapotba lök, ahová csak ez a férfi tud, s meglepően sokszor.

-Hozok süteményt.- tudatta velem hová indul, én pedig még mindig az előző pillanat okozta bizsergésnek adom testem, s csak lassan bólintok, félve attól, hogy az általa összekócolt hajzuhatagom egy cseppet is más irányba 'fut'.

Nem értem mi lesz velem a közelében. Megjelent ő és ez a Taehyung gyerek -meg a kisebb bandájuk, akiket a tetőről szoktam látni- s az életem fenekestül felfordult, és hiába küzdök mindez ellen, már csak a változást látom meg, s az addig vezető utat utólag tudom átfutni. Amelytől úgy rettegtem, hogy változni fog velem a világ azt Jimin tökéletesen kivitelezi, úgy, hogy érezzem valami nincs rendben, de tenni ellene ne tudjak, s azthiszem nekem világ életemben erre volt szükségem, azaz rá. Hogy a sors iróniája-e, hogy akkor küldte el őt az ég hozzám, mikor már feladtam, s a kiút tudva tudom, nem létezik, azt csak odafent tudhatják..mégis mélységes fájdalom terül szét mellkasomban ahogy erre gondolok, majd a 'családomra', hogy akkor más lehetne..hogy akkor apa büszke lehetne rám, hogy a barátnője az idegeneknek vagy nem beszélne rólam, vagy kedvesen festene le..