Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

9.

Semleges tekintettel mért végig, majd aggodalom suhant át arcán, ami átváltott egy grimaszba.

-Szóval te pszichopata vagy..- emésztette magában a dolgokat én pedig szemforgatva vártam, hogy végre lelépjen.

Egyrészt, utálom a pörgő reggeli énjét, és utálom, hogy nem értem meg őt. Este egy egyszerű srác, aki tökéletes társaság, de mintha reggelre kicserélnék és egy idegen bújna a testébe. Vagy az este folyamán bújik idegen a testébe? Mindegy, a lényeg, hogy akit este ismerek elviselek magam mellett, de ezt a férfit nappal kibírni lehetetlen.

-Nem mész? Nem félsz?- kérdeztem meg tőle olyan hangsúllyal, hogy még engem is kirázott a hideg.

Akartam, hogy elmenjen, hiszen tudtam, amíg nincs a közelemben nem esik bántódása se neki, se az én egyre egyenletlenebb életemnek.
Nem akarok hozzá ragaszkodni, hiszen jól tudom, hogy a végén bántani fogom őt. Nem őt sajnálom, hanem magamat féltem.

Hiába nem érzek semmit, és hiába nem több nekem ő a többi embernél, nem akarom őt bántani, pusztán azért, mert ő az első, aki nem cseszeget a létezésem miatt.

-Ha bántani akartál volna, már megtetted volna.- mondta, majd vállatrántott és elindult előttem, én pedig utána eredtem.

Hiába vártam, hogy békénhagyjon, ez mégsem úgy sült el, ahogy terveztem, gyakorlatilag kimondta, hogy semmi szándéka leakadni rólam, hiszen úgy sem bántanám.

Alábecsül. Bízik bennem, holott nem kellene.

Pszichopata vagyok. A pszichológusom elmondta, hivatalosan még nem nyilvánított annak, de már csak idők kérdése hiszen, valóban az vagyok.
És mit is jelent pszichopatának lenni, ez tényleg nem tudja?

Nem érzek. Nincs empátiám. Ha én Jimint bántanám, már pedig ha túlságosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy nem fél tőlem, egy idő után elvesztem azt a régóta gondosan felépített önkontrollomat és bántani fogom őt. Nagyon, és ami a legfélelmetesebb az egészben, hogy nem éreznék bűntudatod, akkor sem, ha megölném, vagy puszta kézzel verném félholtra nem lennék képes semmi megbánást tanúsítani, elkönyvelném az ő hibájának amiről csak is ő tehet, és azt mondanám, hogy megérdemelte.

Ami egy átlag embernek egy alap elv, hogy nem bánt másokat, nekem nagyon sok erőfeszítésbe kerül legalább a látszat fenntartása, hogy én nem is akarok bántani másokat, holott nem egyszer fantáziáltam már arról, hogyan kéne megölnöm Jongint.

És, hogy mi tett ilyenné? Az, hogy gyilkosként születtem meg, és ezt egy serdülőkorban lévő tizenöt éves sráccal közölték, hogy miatta nem él az anyja.
Először depresszióba menekültem, majd jött az önostorozás aminek ez lett a vége, ez, hogy pszichopataként próbálom megfékezni az egyetlen embert aki hozzám mer szólni, hogy ne tegye. Nem akarok úgy megölni valakit, hogy arra örökké emlékszem. Nem akarok.

Hivatalosan igazából csak azért nem vagyok kimondva szociopatának, mert képes vagyok arra, amire a többiek nem, visszatartom magam a rossztól. Természetesen, ezt nagyon nehéz megtenni, ezért nem érintkezem emberekkel, hogy ne tudjanak rossz útra vinni.
Félek magamtól.

-Jimin, tényleg hagyj békén.- mondtam neki nyugodtan.- Bántani foglak.

-Miért könyveled magad el pszichopatának ahelyett, hogy változtatnál?- nézett rám egyhangúan, mint akit nem is érdekel a téma, de szemeiben csillogott a kíváncsiság.

-Ez nem ilyen egyszerű.- nevettem fel hihetetlenkedve, miszerint szerinte ha én eldöntöm, hogy nem akarom bántani nem is fogom.

Hány rovar halt már meg miattam..? Nagyobb állatot még sosem bántottam, a kicsi rovarokkal fogtam magamat vissza. Egyesével tépkedtem ki a szárnyaikat, lábaikat, csápjaikat, miközben végignéztem ahogy vonaglanak tenyeremben.

-Azért, mert te elkönyveled magadról, nem feltétlen van így.- jelentette ki határozottan majd szembe nézett velem.

-A pszichológus szerint vagyok pszichopata, ha ő nem mondta volna, én titeket tartanálak furcsának.- rántottam meg vállaimat.

Arcára a döbbenet és a félelem apró szikrája ült ki, én pedig kezdtem örülni. Titkon reméltem, hogy sikerül annyira elijesztenem, hogy ne beszéljen velem és igen, sikerült, most fél tőlem.

Válasz nélkül lépett be a megnyugtató helyiségbe és kezdetét vette a tánc óra. Már két órája megállás nélkül gyakoroltunk, amikor a tanár elküldött minket, hogy gyakoroljunk inkább a páros bemutatóinkra.

Jimin, a francba.

-Nálatok gyakorolunk.- jelent meg előttem a még mindig ismeretlen sráccal, majd megállt egy pillanatra és izzadt testemet mégegyszer végig mérte.- Nem félek tőled Jung Kook.

Némán néztem a pontot ahol eddig állt. Egyetalán honnan tudja a nevemet, és mióta? Miért nem retteg? Láttam, hogy félt, láttam tánc előtt, most pedig hirtelen semmi ilyesmi nem látszott rajta, tényleg nem félt tőlem, beszélgetett velem ugyanúgy, mintha csak várná, hogy bántani próbáljam.

Vagy talán erre megy ki a játéka?
Rajtam ne múljon.

Hamar elkergettem a hülye gondolataimat, majd Chanyeolhoz sétáltam, aki nyalókájával a szájában ücsörgött.

Komolyan, ez a srác annyi nyalókát eszik, hogy ebből gazdagodhat meg Dél-Korea.
Amennyi nyalókát eszik ő egy nap, annyit én egy évben nem is látok..

Meglepődve nézett rám, nyilván fingja nem lehetett arról, hogy mégis miért áll elé Valaki és csak úgy nézegeti.

Nagyot nyelt, fél tőlem. Elégedett mosolyra húztam a számat, mire aprót rezdült az övé is, ideges is lett.

-Félsz igaz?- kérdeztem mély, de határozott hangnemben, melyre egy bizonytalan bólintás volt a válasz.- De akkor ő miért nem?!

Csattantam fel, mire ő megrezdült és homlokán a ráncok összefutottak és olyan fejjel nézett rám, mintha épp egy másodfokú egyenletet próbálnék neki elmagyarázni franciául.

-Tudtam, hogy kettyós vagy, de hogy ennyire.- nyerte vissza hirtelen lélekjelenlétét én pedig ismét semlegsességet öntöttem magamra és kisétáltam a teremből.

Elindultam hazafelé, és reménykedtem benne, hogy Jimin minimum délután őtig békénhagy és nem jön át. Hiszen, a pszichológusomhoz kell mennem, és előtte ledobom otthon a cuccaimat, majd csak öt óra körül érek haza.

Berongyoltam a bejárati ajtón, majd köszönés nélkül vágtam le a cuccomat az előszobában, majd ki is sétáltam az ajtón.

Kényelmes tempóban elballagtam a buszmegállóig a már sötétedő utcákon.

Jól esett a tér. Jól estek az emberek megvető pillantásai. Egyszerűen megnyugtatott, az, hogy nem bíznak bennem, hiszen így nem bántom őket, nem tudok közel kerülni hozzájuk, nem tudom bántani őket, nincs miért.

Félnek tőlem, hiszen minden ember fél valamitől vagy Valakitől.
Van az a réteg, aki azt mondja nem fél, ilyen nincs. Nem, nem hazudik, nem fél semmitől, mert a félelem benne él, mindentől retteg, és már hozzászokott az érzéshez így nem fél, közeli barátja a félelem..

A megbeszélt időpont előtt értem Mr. Nam irodájához, ami egy elmegyógyintézettel szemben helyezkedett el.
Legalább az ott élő embereknek nem kell messzire menniük, a kezelésért, nem úgy, mint nekem..keresztül a fél városon..

Ahogy kilestem az ablakon tökéletes rálátásom nyílt az intézet egyik folyosójára, ahol megpillantottam egy ismerős alakot. Egy ideig háttal ügyködött, majd megfordult, mintha tudná, hogy csak erre várok.

A srác a suliból? Akinek a nevét sem hallgattam meg? Mit keres ott?

________
Annyeong!
Meghoztam a legújabb részt.
Remélem vártátok már.
Kérlek szeressétek, kommentben várom a véleményeiteket!❤
Hwaiting srácok❤