Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

38.

Az idő múlását nézem a folytonosan ketyegő faliórán. Egy órája ment el Jimin és hagyott hátra egy hatalmas űrt. A képet szorongatom, már-már görcsösen, és az órát vizslatom, hogy mikor is fog visszafelé indulni.

El kell mennem a pszichiátriára.. kivételesen egy pillanatra sincs kedvem végigjárni azt a szokásos utat, amit szoktam lefelé menet, így egy pillanat alatt vetődök ki az ablakpárkány külső oldalára, majd nemes egyszerűséggel leugrom. Az ablak alatt húzódó bokorsor valamelyest felfogja az esést, de mivel nem egy nagy magasság ez, így inkább csak fájdalmat okoznak az ágak, amint belém állnak, mintsem, hogy segítenének.

Szinte rohanni kezdek az épület felé és remélni merem, hogy este nyolckor még van egy takarító, aki mondjuk megcsúszott a munkával, vagy egy doktor, aki nem szereti hazavinni a papírokat és még mindig intézkedik; csak legyen bent valaki, hogy az épület ajtaja nyitva legyen.
A szél indulatosan fúj velem szembe, mintha ő maga se akarná, hogy én most elérjem a célomat, mintha ő is vissza akarna sodorni a tenger közepére, holott már láttam a partot. Minden lelki és testi erőmet bevetve rohanok, hogy minél előbb érjek a célomhoz. Megpillantva a fehér épületet az eddiginél még gyorsabbra veszem a tempót, és csaknem beesek az ajtón.

A lift ilyenkor már nem használható, így feleslegesen nem is indulok arra, csak a lépcső felé veszem az irányt. Nem reménykedem abban, hogy itt lenne az orvosom, de majd itt lesz.
A tetőajtót kivágva mélyet szívok a tisztább levegőből, majd megszédülve esek térdre, tíz emelet magasban.

A veszélyérzetem csak nő, az izgatottságom is csak nő, ahogy elkezdek a tető széle felé mászni. Az életösztönöm és az élni akarási vágyaim, mintha nem lennének, mintha már nem akarna semmi visszatartani, mintha már az életnek is elege lenne belőlem.

Le kéne ugranom?

Nevetve foglalok helyet a tető peremén és a semmibe lóbálom a lábamat. A város életteltelibb, mint reggel, vagy délután. Minden sokkalta izgalmasabb a vaksötétben, rengetegen megszöknek egy buliba, sokan részegek, sokan rettegnek, sokan irányítják az eseményeket..az egész város érez, de itt vagyok én, a szúró fájdalommal a mellkasomban, aminek most véget kellene vetni. Csak el kéne rugaszkodnom, vagy egyszerűen meglökni a kezemmel magamat és a zuhanás közben megtudnám mit is jelent érezni, hogy mit is jelent élni..

Kezeimmel egyre görcsösebben markolom a tetőszélét, majd hangosan, szinte nekem fájón felnevetek, mégis mit gondoltam? Csak úgy le tudom vetni magamat a semmibe? Csak úgy véget tudok vetni a fájdalomnak? Csak úgy itt tudom hagyni azt, aki végre fényt hozott az életembe?

Ismét nagy erővel vágom ki a vasból készült ajtót, és öt szinttel lejebb rohanok, hogy dr. Nam számát be tudjam ütni a mobilomba.

Az ajtó elé érve szélsebesen írom be a számot, majd mentem el a névjegyet, és komótos léptekkel indulok vissza a tetőre; még öt percet élveznem kell a nyugtató hatását.
Felérve a biztonságos középen megállva fel-alá kezdek sétálgatni.

Az évek során most először látom be azt, hogy én sem vagyok különb semelyik pszichopatánál. Hiába próbáltam magamat visszafogni; elég volt egy kép, hogy a kártyavár összedöljön. Elég volt a kép az édesanyámról, és bántottam azt a személyt, aki fontos számomra.
Végleg el is üldöztem magam mellől a fényt. Ostobaság volt azt hinni, hogy változhat valami, hogy öt bélyeggel töltött év után változhat valami, hogy Valakiből valaki lehetek..

Előhalászom telefonomat, majd a három névjegy közül kiválasztom dr. Nam számát és tárcsázom.
Az egyenletes időközöket kihagyó hang jelzi, hogy a mobilja nincs kikapcsolva, azaz még felveheti.