Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

31.

Az ébresztőm helyett istentelen dörömbölés kelt reggel, az ajtó irányából, mely ugyan nincs zárva, de le sem próbálja nyomni kedves látogatóm a kilincset.
'Remélem' Taehyung érkezett megint, s a tegnapi akciója után illedelmesen vár az ajtó nyitásra..

-Várj.- mormogom a betolakodónak, s lassan felülök az ágyon, még abban a ruhában ami tegnapról rajtam maradt.

Tegnap vártam Jimin válaszára, de hiába, mert már valószínűleg aludt akkor. Ezért ébredek ruhában, lemerült mobillal a kezemben. Nagy nehezen kilök az ágy, s elcsoszogok a szobaajtóig, s teljes meggyőzödésssl tárom ki az ajtót a vendég előtt, hiszen Taehyung lehet ez a hülye, aki felver fél hatkor, holott fél hétkor kelnék alapból. Sarkon fordulva köszönés nélkül indulok ágyam felé, de semmi életjelet nem ad magáról a férfi, így kénytelen kelletlen, unottan megfordulok, s úgy nézek látogatómra, ahogy ő rám; tágra nyílt szemekkel.

-Jimin?- kérdezek vissza és reménykedem, hogy az álmom kellős közepén járok, s még véletlen sem a valóságban.

Az egyetlen hely, amiről azt akartam, hogy ne tudjon, az egyetlen egy zúg, amit nem akartam nekik megmutatni, mert felismerné a nyers igazságot, hogy nem tud segíteni, hogy reménytelen vagyok, s elhagy, az utolsó szikrákat is magával vonva.
A fekete falakra tapad írisze s le sem veszi onnét, a precízi rend, melyet még egy két tankönyv sem tör meg a szoba műszerűségén, s olyannak tűnik, mint ami valójában; egy halott lélek szobájának. A fehér elenyészően van jelen a szobában, színek pedig egyetalán nincsenek, tán a fehér szőnyeg is csak unszolás miatt hever a padlón, már nem emlékszem, de az évek alatt hozzámnőtt.
Valahol, az agyam érzi, hogy ez itt a vég, de mégis lehetséges opciókat keres arra, hogy Jimin ne menjen el, hogy ne hagyjon ténylegesen egyedül.

Mosolyogva elhalad mellettem az asztalom felé, s a tolltartómból kiemel egy tollat. Talán már hozzámszólni sem akar, s egy gyors üzenetet firkant fel az épp elő kapott postitre. Sosem éreztem még magam ennyire 'így', szólnék, de hang nem hagyja el a torkomat, csak bámulok meredten irányába.
Elsétál mellettem, kezében a papírfecnire firkantott búcsú üzenettel, de meglepetésemre még csak meg sem célozza az ajtót, hanem az ágyamra térdel, s a falra ragasztja az üzenetet. Szemeimet azonnal a papír felé vezetem, s közelebb lépnék automatikusan, hogy el tudjam olvasni, de innen látom, hogy azok bizony nem betűk, hanem egy hatalmas, mosolygós smile köszön rám.

-Így már színesebb az egész, nem?- mosolya nem hervad, s az ágyamra huppan, megtalálva a helyét.

-Színesebb.- mosolyodom el én is, majd leülök a szőnyegre, vele szemben.

Egy ideig csendben nézem, ahogy folyamatosan újabb és újabb postiteket ragaszt a falra valami kis motívummal megspékelve, esetleg egy-egy lepkét, vagy valami gyermeki dolgot rárajzolva éri el végső állapotát. Feltápászkodom a földről, s az ágyamra ülök törökülésben én is; hozzá hasonlóan, s rajzolok egy elefántszerű valamit az egyik fecnire, s gyorsan a falra tapasztom, mielőtt meggondolnám magamat.

-Szép napot, Kook.- nevetve lefirkantja az egyik papírra, s a homlokára ragasztja.

-Gyógyulj meg Jimin!- írom le én is, majd a kezébe adom, s ezt elolvasva halkan felkuncog.

-Jól vagyok már.- felel, s összekócolja a hajamat.

Jól eső borzongás fut végig testemen, ahogy ujjbegyei fejem bőrét simítják, hajamat kellőképpen meghúzzák, mégis gyengéden tartják. Ha mások ezt nevezik beteges vágynak, akkor jelentem, abban szenvedek; akarom, hogy minden percben a hajamat piszkálja Jimin, csak ő.

-Táncolunk?- vált hirtelen témát, s a megszokott egyértelmű bólogatás helyett nemlegesen kezdem rázni a fejemet.

Iskola előtt táncolni egyenlő az öngyilkossággal, egy unalmas matek órát fáradtan végig szenvedni a tánc órák előtt még nehezebb, mintha friss lennék, illetve magam sem tudom mi ütött belém pontosan, de nem akarom, hogy Jimin ismét beteg legyen. Szinte dühöt érzek a bacilusok és a vírusok iránt amik megtámadták a testét, s legyengítették őt. Nem fog mégegyszer megbetegedni, főleg nem úgy, hogy annak okozója részben én vagyok, hisz' ha most megizzad, majd ki megy a hidegbe, akkor rendesen meg fog betegedni, talán még tüdőgyulladása is lesz, s nem csak egy egyszerű nátha dönti le a lábáról.

-Fáradt vagyok.- hazudom, s maró érzést érzek szívemnél, magam sem tudom miért érzem ezt, amit érzek, s azt sem tudom mit érzek, de mintha az agyam büntetne hazugságomért.

-Nem is baj, úgy sem azért jöttem, inkább csak beszélgetni.- mosolyodott el, s valahol a szúró érzés helyét jól eső bizsergés vette át.

-Jössz suliba?- nézek rá reménykedve, ugyanis a szokásostól eltérően eléggé elárvultan éreztem magamat az iskolába vezető úton, az épületben ugyan nem zavart, hogy nem piszkál senki, csak a néha arra tévedő Taehyung.

-Már igen, hamar kihevertem ezt a betegséget.- mosolyog, majd hanyatt fekszik az ágyamon, így majd párnám is beszívja jellegzetes illatát, s akarva sem tudok éjjel rendesen elaludni.

-Örülök.- csusszan ki a számon az a fajta érzés neve, amit csak öt évvel ezelőtt éreztem igazán.

Azt hiszem, hogy Jimin tényleg a gyógyír erre a mentális betegségre, melyben szenvedek, ugyanis én is és ő is tudja, amit én élek az minden, csak nem élet, egyelőre, de azzal, hogy egy hirtelen fordulattal beköszöntött az életembe feje tetejére állt minden. Sosem gondoltam volna, hogy bármilyen ok nélkül mosolyogni fogok, hogy valaha is sírni fogok mások előtt, hogy betegesen vágyni fogok arra, hogy velem legyen, hogy félni fogok, hátha eltűnik mellőlem egy férfi, aki rengeteg változást cipel magával, hogy örülni fogok azért, mert ő létezik, és itt van, mellettem.

-Nem fekszel el?- paskolja meg maga mellett az ágyat, s hirtelen ötlettől vezérelve el is dőlök mellé, akár egy krumplis zsák.

Az agyam valahol mélyen tiltakozott, hogy én ide feküdjek, de mégis; neki nem tudok nemet mondani. Sok hibám van, megszámlálhatatlanul sok, de az, hogy Jimin mellett a testemnek alig tudok parancsolni hatalmas hiba.

-Basszus, úgy kidekorálnám ezt a szobát.- motyogja, miközben a plafont tanulmányozza.

-Mit tennél először?

-Csillagokat ragasztgatnék a plafonra, és akkor nem a feketeség, hanem az égbolt nyelje el.- mosolyodik el, s ez engem is mosolygásra késztet.

-Csak csináld nyugodtan.- mondom meggondolatlanul.

-Délután neki állunk!- lelkesedik fel azonnal, s ide-oda hadonászva tervezi, hogy mit hová kéne pakolni, hogy nagy, vagy épp kicsi csillagok díszítsék a feketeségbe burkolt plafont.

-Benne vagyok.- nevetek fel én is, s a kedvem is megjön ehhez az egész butasághoz, hisz addig is vele lehetek.

-Egyébként, köszönöm, hogy beengedtél ide, Kook.- fordítja fejét felém egy pillanat erejéig.

-Én köszönöm.- hogy nem hagytál el most sem.

●●●●●●●●●●●●●
Annyeong!
A hosszas kimaradásért elnézést kérek, de annyi tanulnivaló volt mostanában, hogy azthittem a fejem végleg megtelik ezekkel a fölös információkkal, s a lényeg ténylegesen nem fér be.

Remélem tetszett nektek ez a rész, tudom, hogy nem igazán tartalmas, illetve csak egy órát ír le, de azt próbáltam olyanná varázsolni, hogy észrevegyétek azt, amit át akartam adni.

Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a rész kapcsán!❤

Remélem elnyerte a tetszéseteket.

Mai gyors kérdés: megpróbálkozzak hosszabb részek írásával, vagy jó így az egész, ahogy van? (Ne számítsatok akkor se ilyen hatalmas hosszra, csak hosszabbra, mint az eddigiek😃)

Hwaiting srácok❤❤