Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

32.

Szinte futva közelítünk az iskola felé, ugyan késésben nem vagyunk, pedig nem bánnám, ha az unalmas matek órát nem kéne végigszenvedem tánc előtt, egy öt-tíz perces késést simán bevállalnék annak ellenére, hogy nem szokásom ilyet tenni, most mégis kifejezetten jól esne egy kisebb kimaradás, mondjuk Jimin társaságában.

A furcsa az egészben, hogy én azért rohanok, hogy legyen időm Jimin nemrégiben 'megismert' barátaival beszélgetni. Az izomzatom ellenére sem bírja igazán a lábam, hiszen folyamatosan ellenérveket sorol fel agyam, miszerint azért, hogy én ott kuksoljak felesleges futni, de az előttem haladó férfit, ha most megállnék nem érném utol, illetve a boldogság, mely megcsillant íriszeiben mihelyst én ebbe belementem felejthetetlen és ösztönző hatású. Röviden szólva, minden másodpercben megállnék, miközben ütemesen, de elég gyorsan futok, és ez így borzasztóan kimerítő.

Szinte nyugtatólag néztem az iskola magasba húzódo alakját, s az előtte nem sokkal, szintén magasra ívelő kaput. Közel a cél, és végre abbahagyhatom ezt a 'kellemes' reggeli futkosást, melyet, ha Jimin nem lenne, biztos nem tettem volna.

-Sziasztok.- mondtam szuszogva, mihelyst odaértünk a céltársasághoz, akik meglepetésemre lényemet még mindig nem elutasítással fogadták, hanem nagy mosollyal az ajukukon.

-Elrabolhatom egy percre?- kémlelt végig a múltkor nem éppen kedvesnek tűnő srác, így nevét meg sem jegyeztem, épp elég, ha az utálóim végtelen névsorából legalább kettőt említeni tudok.

Jongin és Chanyeol nevét sem azért tudom, mert különösképpen izgatnának, vagy mert kiemelkedőbben utálnának, mint bárki más, ugyanis mások is estek nekem már azért, mert pszichopata vagyok, mert nem vagyok olyan, mint ők, de nyolc év, az nyolc év. Még eleinte, amikor semmi ilyesmi bajom nem volt, csak egy átlagos, furcsa kisgyerek voltam, tele naivitással és reményekkel, és az éjt nappallá tévő küzdéseim akkor is sikerekre tettek szert, talán ezért utáltak akkoriban, most pedig már értelemszerű, hogy miért, de nyilván az ember -legyen az beteg, vagy éppen 'egészséges'- nem tud elfeledni két olyan nevet, kik mindig is sanyargatták őt, főleg akkor, mikor elég baja volt nélkülük is. Mert igen, egy reményvesztett tizenötéves fiúnak, akit a sötétség marcangolt semmiképp sem volt segítség a mélyebbre taszítás.

-Yoongi vagyok, nem mutatkoztam be múltkor.- akkor ezért nem emlékszem a fekete hajú nevére.

-Én pedig..- elgondolkodva meredek magam elé, hogy mégis mit kéne mondanom, ha Valakit mondok, még tudni is fogja mégis ki..

-Tudom, Kook.- hangja határozottsága azonnal elvon az enyémből, de a tónus, melyet hangjával megüt, egyetalán nem gunyoros, inkább érzelemmentes, mégis lapul benne valami kis megmagyarázhatatlan érzelem.

Az embereket ismerem, tudom mikor mit gondolnak az emberek általánosságban, jobb dolgom nem volt, mint az olyanokat nézegetni, amilyen én nem vagyok, és arra kellett rájönnöm, hogy igazából mind egyformák, más csomagolásba burkolva, más dolgokkal a hátuk mögött, de egyformák, és ezért mások. Az emberiség egy hatalmas paradoxon, hisz' mindannyian nevetségesen egyformák annak ellenére, hogy ezt bevallani nem képesek, s mégis merőben eltérnek, mert egy ember körülményeitől függ az, hogy mit hogyan reagál le, s hogy mi válik belőle. Én sem akartam ez lenni, aki vagyok, ez lettem.

-Nemtörődöm ember vagyok, és talán bunkónak is tűnök, de nem vagyok az, nem akarlak bántani semmilyen tettemmel, én elfogadlak, fogadj el te is így.- mondja, s halvány mosoly kúszik az orcájára, melyre eddig azt mondtam volna, hogy sosem kúszott talán mosoly.

Kimért tekintete, jeges, semmitmondó szemei olyan megfoghatatlanok, s olyan baljósak, ugyanakkor ezzel a kisebb gesztussal is megtette azt, amire én nem voltam képes; bevallotta, hogy ő nem rossz ember, s csak el kell így fogadni, s szerencséje van, hogy olyan emberek közé került, mint Jiminék, hisz' ők elfogadóak és hagyták, hogy ez a tövises rózsa előttük elhanyagolhatóvá tegye töviseit.