Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

24.

Ráérősen sétálok a konyha irányába, hogy a kora reggeli fáradtságomat egy teával elűzhessem. Meglepően sokat aludtam az éjjel, az erőszakos álmaim nélkül, de meg kell mondjam, sokkalta jobban kimerített ez a békés alvás, mint a megszokott. Szemeimen mintha mázsás súlyok ülnének, így hunyorgásnál többre nem futja, hiába kortyolok nagyokat a forró zöldteámból. Az időre pillantva hirtelen minden fáradtságom elillan s hihetetlen gyorsasággal kezdek kapkodni, ugyanis fél órával később keltem, mint szoktam, azaz van úgy tíz percem elvégezni a reggeli alapvető tevékenységeket, mint fogmosás, mosakodás és fésülködés, illetve felöltözni.

A gatyát félig meddig még rángatom magamra, hogy úgy álljon, ahogy egy farmer szokott, s a térdén lévő lyukon ne a lábamat dugjam ki, miközben a táskámat már a kabátba bújtatott hátamra erőszakolom fel. A lakásban szétszórtan hevernek a papírjaim, melyek a táskámból pottyantak ki, de nincs időm azokat szépen a sorrendjük szerint összeszedegetni, így csak egy kupacba rugdosom a sarokba. Ma eléggé szét vagyok esve.

Feltépem az ajtót, hogy indulhassak, majd gyorsan be is csukom a kulccsal s nagy lendülettel fordulok meg, majd esek pofára egy bazi nagy dologban.

-Idióta!- csattan fel a dolog.- Jól vagy?

Szinte azonnal mellém ugrik, miközben saját fájdalmával nem is foglalkozik, csak az enyémre összpontosít, de az arcán átfutó érzelmek között az egyetlen amit mégis felismerek, nem más mint a kín és a fájdalom. Sziszegve nyúlok könyökömhöz, hogy megmaszírozzam a fájó részt, ugyanis talán azt ütöttem be a legjobban, Jiminnek köszönhetően.

-Hát te?- helyezkedek ülő pozícióba a hideg talajon, ahonnan szinte azonnal felrángat, amint látja, hogy élek, s nem ez az esés vet véget eddigi létemnek.

-Mehetnénk együtt.- nevetett fel, én pedig elképzelni sem tudtam mi a vicces, de mosolygásra késztetett, hogy hallhatom a hangot, mely este az altatómként funkcionált, s agyam csúf játékaként hallhattam sokáig, de nagyon is élveztem.

Egy kis idő elteltével közelebb lépett, s megigazította hajamat, mely ezek szerint nem állt éppen a legjobban, s megfogta csuklómat, mely a feltűrődött kabátujj alól kilógott, s annál fogva húzni kezdett az iskola irányába. Agyam ismét kikapcsolt, s végig kezeinket néztem, így jelentősen lassítva a tempónkat, ugyanis sokszor saját lábamban estem csaknem pofára.
Finom bőrének érintése még mindig mámorítóan hat rám, ahogy gyengéden, mégis masszívan szorítja a vékony bőrt -ezzel enyhe pirosodást okozva a felületen- ahogy magabiztosan zárja ujjai könnyed csapdájába a kezemet..leírhatatlan érzés. Egyrészt, nem értem magam sem, hogy mit érzek, de még csak elmagyarázni sem lehet, mint ahogy a múltkor tettem dr. Namnak, vagy ahogy ma tervezem tenni, a tegnapi érzést..erről inkább említést sem teszek, ezt megtartom magamnak, és neki, nekünk.

Hirtelen ellazultak ujjai kezem körül, így tekintetemet elszakítottam onnét, s ránéztem, majd a tájra, s feltűnt, hogy bizony már az iskola kapujában ácsorgunk. Kezemet ugyan nem engedte el, de mégis olyan, mintha ott sem lenne, már nem masszív, már nem csapda, már nem olyan, mint eddig, így kiszakítom kezemet a már teljesen más érintésből.

Felemelem karomat, s intek neki, jelezve, hogy én most lelépek, ugyanis az eddigi mindig kellemes, s nyugodt légkör kettőnk körül a szememben már kissé zavaró, s nyugtalanítóba hajlik át. Talán mert nem szól semmit, csak keres valakit a tömegben, ezzel is magára hagyva bódult elmémet, s ez a hirtelen változás, még mindig undorító dolog, s elviselhetetlen számomra.

-Állj.- mondja higgadtan, mégis ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, és hiába mennék lábaim földbegyökereznek, s csak állok, neki háttal, miközben szemezek a sok ezer rámtapadó szempárral.