Valaki (JiKook) /BEFEJEZETT/

26.

Kisebb súly esett le vállaimról, amikor öt perccel ezelőtt az iskola kapujában találtam magamat és nem Hoseokéknál. Az egész út alatt szent meggyőződésem volt az, hogy bizony neki is van az otthonában egy terem, ahol táncolhat és ott vár engem, meg Jimint, hogy együtt táncikáljunk.
Szinte megkönnyebbülésként ér a dolog, hogy az iskola már jól ismert termében nyújthatok a tánchoz, s nem egy vadidegen házban, idegen környéken egy idegennel és egy kevésbé idegen Jiminnel.

A mosolygós srác most is hatalmas vigyorral az arcán lépett be a terembe, ezzel a kezdetleges idegességemet szinte a porba döngöli, üvölt róla az ártatlanság, talán még naívabb, mint Jimin.

-Hívj csak Hyungnak!- guggolt le velem szembe, majd gyengéden megpofozgatta az arcomat, s vigyorogva kitárt karokkal közelített Jimin felé.

Olyan értetlenül meredtem saját magamra a tükörben, mintha a tükörképemtől várnám a választ Hoseok előző tettére. Nem volt eddig senkivel olyan viszonyom, hogy azt mondjam Hyung, vagy egyetalán eszembe jusson megszólalni, ő meg jön, mint egy napsugár, s kétségbeesetten próbálja beragyogni sötét, színtelen életemet.

-Táncoljunk.- nézett ránk Hoseok, majd bólintott egyet, hogy tudjuk, szótlanságunkat igennek könyvelte el.

Amint megszólalt a zene gyorsan felpattantam s könnyedén táncolni kezdtem. Ismerős a zene, de mégsem ismerem, mégis úgy mozdulok minden egyes pillanatban, mintha kívülről tudnám milyen ritmus követi a másikat.
Tekintetem a tükörben összekapcsolom Jimin íriszeivel, s hagyom, hogy teljességgel magába szippantson a zene, a mozdulatok és a férfi. Egy hónapja eszembe sem jutott volna azt hinni, hogy ez a férfi ennyit fog nekem jelenteni, hogy többet látok benne, mint másban, hogy a rendkívül sok változást, melyet magával cipel inkább tűröm, csak hadd tudhassam magam mellett őt. Idegesít sokszor. Azt sem tudom mivel és hogyan éri el, hogy egyik pillanatról a másikra ideges legyek, aztán nyugodt, mintha azt a kevés érzelmemet, melyet szükre világom érezni enged hullámvasútra ültetném, s cikázok az ismeretlen érzések, a düh, és a semmisség között, s furcsa mód, az ismeretlen az, amelyik vonz.

Szinte már-már fájóan dobálom testemet a ritmusra, hatalmas hévvel vágom a padlónak térdem és karjaimat, hogy aztán újra felállhassak, s művészinek hasson az 'ilyen' életem. Kudarcba fulladni, ezt tettem én. Örök rabja lettem az öt évvel ezelőtt kimondott szónak; gyilkos, a szó, mely valómat megpecsételi, s nem hagy elfutni, vagy meghátrálni. Tart, benne tart ebben az ürességben, itt tart a kudarcban, melybe már ugyan belefulladtam, de erőtlen testemért senki nem nyúl, hogy kihúzza, törődnek velem, dr. Nam is segíteni próbál, de a rég elveszett lelkemet ennek a  'tónak' az alján bizony nem találja, s kihúzni sem tudja onnét, sehogy.

Fáradtan nyúlok el a padlón, s nem is tudom, hogy testem az, vagy a koromsötét lelkem, mely kifáradt a hajtásban. Áhitattal nézem a két férfit, kik könnyedén mosolyognak rám a tükörből, s igyekeznek saját érzéseiknek utat engedni. Apró mosolyra húzom számat, ahogy irigyen lesek mozdulataik után. Oly' könnyeden mozdulnak, s olyan finoman érintik a talajt, mintha sérülhetne attól, hogy rálépnek, mintha féltenék őt.
Az üres, semmis érzéseket, melyeket érzek a mosoly mögé rejtem, hogy nekik ne tűnjön fel, hogy még mindig ugyanott vagyok. Naívan hisznek a változásban, s nem szeretném lelombozni őket azzal, hogy bizony hiába hisznek, nincs kiben hinni, hisz' én már meghaltam, csak a tánc az, mely meggyötört lelkemet még ott tartja, s ezt is csak a remény fényében. S, hogy mit remélek? Egyszerű. Azt, hogy a közönségben feltűnik az a személy, akit talán szeretek, holott nem is ismerek, kit egy percig sem ismertem, és nem is fogok soha.

A könnyed zenét hallgatva, szinte majd szétreped a mellkasom, attól, hogy nem érzek semmit, vagy csak nem tudom mit érzek. Ahelyett, hogy a zene megérintené a lelkemet, nem érint meg semmit, mert nincs mit megérintenie, csak hallgatom, s végigsöpör rajtam akár a lágy szél, egy réten. Megmozdít bennem valamit, de magam sem tudom mit, és őrjítően fájó hallani, mintha minden egyes dallam rajtam nevetve adna hangot létezésének, hogy tudjam, ő is él, csak én vagyok ebben a táncteremben az aki lelketlen, s élettelen.

Halk ajtócsapódást hallok, s ezzel egyhuzamban törik meg bennem valami, s érzem, ahogy szemeimet marják a sós könnyek, s nem tudok mit kezdeni, mint kiengedni medrükből őket. Az utóbbi két napban több könny szökött ki szememből, mint az elmúlt öt év során.

-Kookie, mi a baj?- ugrik rémülten mellém Jimin, s nyugtatólagosan hátamat kezdi el símogatni, de ezzel engem csak méghangosabb zokogásra kényszerít, ugyanakkor Hoseok kiment, s most egy cseppet sincs erőm azzal foglalkozni, hogy mi van, ha visszajön, és ennyire látványosan megtörve lát, épp elég, hogy Jimin tanúja ennek az egésznek.

-Nem tudom.- nézek rá kétségbeesetten, s várom, hogy megértse az érthetetlent.

Szeretném, ha hinne nekem, ha elhinné, hogy tényleg nem tudom mi a bajom, csak sírok, s a görcsös, fájó érzést próbálom leküzdeni a mellkasomban. Sosem éreztem még ehhez fogható, vagy hasonlítható fájdalmat, egyszerre fizikailag és mentálisan is fáj, szinte széttép belülről ez a kegyetlen érzelem.

-Semmi baj.- elhajol tőlem, s csak most veszem észre, hogy eddig pólóját áztattam könnyeimmel illetve, hogy kétségbeesetten markolom fehér pólóját, segítségre várva.

Két keze közé fogja arcomat, s gyengéden letörli könnyeimet apró hüvelyk ujjával, majd mélyen szemeimbe néz, s halványan elmosolyodik. Mint Taehyungtól megtanultam, egy mosoly ezer dolgot elrejthet a világ, s a külső szemlélők elől, de már látom, hogy Jimin amit az arcára festett az nem a szokásos, tökéletes mosolya, ugyan nem tudom, mit takar, vagy mit jelent.
Tekintetem visszavándorol a puhának tűnő ajkairól íriszeibe, s kissé eltátom a számat, ahogy észreveszem a kiszökő könnyet, mely felszántja gyönyörű szép, fehérlő arcát, s márvány bőrét.

-Jimin..- nézek rá, s el is felejtem mit akarok mondani, csak követve példáját letörlöm könnyeit ujjaimmal, s bámulom őt, s a tovább folydogáló könnyeit, miközben a szememből csordogáló sós folyadék továbbra sem apad.

-Ne sírj.- görbíti ajkait felfelé, követve példáját apró mosolyra húzom ajkaimat, s könnyes tekinteteinket összekapcsolom, s így nézünk farkas szemet, sírástól kipirosodott szemmel, mosolyogva.

A helyzet abszurdságától eltekintve ez az eddigi legnagyobb dolog, amit valaha értem tettek. Sírni kezdtem, ezért ő is sírni kezdett.
Hangtalanul folynak végig a könnyeim arcomon, s pólója szorításán is engedek. A fájó érzés mellkasomban már megszünt létezni, de az évek során jelentősen kiszáradt könnycsatornáim tovább táplálják az arcomon keresztül szántó sós csermelyt, s nem tudom miért, tán azért, mert a velem szemben ülő férfi továbbra is kedvesen mosolyog rám, könnyeit nyelve.

Közelebb férkőzöm hozzá, s fejemet kellően vastag, ám enyémnél vékonyabb vállának támasztom, s hagyom, hogy könnyeim hadd áztassák a padlót alattunk addig, amíg bírják.

Köszönöm Jimin.

_______________
Annyeong!

A gyors rész annak köszönhető, hogy ma nem vagyok iskolában, mert a nyolcadikosok felvételijét javítják (köszi felvételizők😃).
A délelőttömet az irásnak szántam, s ha lesz időm, s végzek addig a takarítással meg egyéb teendőimmel, lehet, hogy este is írok egy részt.

Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a résszel kapcsolatban!
Tudom, kissé eltér a megszokottól, de remélem elnyeri a tetszéseteket, s kivált belőletek is valamilyen érzelmet.

Kérlek szeressétek. (Szeressetek engem is)

LESZ egy SOPE ficim, ami majd hamarosan napvilágot lát a prológussal együtt, ha kedvelitek a párost (vagy ha nem) olvassatok bele majd, s remélem meg fog tetszeni nektek a történet.💝

Hwaiting srácok❤